Lurzuria tartományai

Templomosföld

Lankás dombhátakkal borított, termékeny vidék, ahol hatszázezer embernek adnak otthont az egymáshoz közel álló, sok évszázados múltra visszatekintő falvak és kisvárosok.

A tartomány központja Zigor, a Szent Város, ahol 40.000 állandó lakos mellett zarándokok ezrei látogatják a templomokat. A szent emlékhelyek mellett a vidék kézműveseinek is jó híre van – országszerte dicsekszenek az uraságok olyasmivel, hogy egy díszes ruhát vagy ezüstserleget a zarándokútjukon vettek.

Templomosföldet jelenleg a Zigori Zsinat, a papság nyolc vezéralakjából álló tanács igazgatja. A nyugati határ mentén nagy befolyása van Szigonyvár és Királyi Kapu urainak, akik tartományúrhoz méltó seregeket irányítanak, de nem birtokolnak hercegi címet és engedelmességgel tartoznak a zsinatnak.

A Zigori Zsinatot Szent Kullan hozta létre, amikor kétszáz éve összegyűjtötte az elismert papokat és papnőket, hogy a népszerűségükre támaszkodva megszilárdítsa a hatalmát. Az első zsinat csupán néhány hétig ülésezett, és a végén az összegyűlt papok az egek helytartójává avatták Kullant; ezután pedig csak hét évvel később, az Attudvan Birodalommal való béketárgyalásokhoz kötődően hívták össze a papság vezéralakjait.

A zsinat szerepe Kullan hirtelen halála után változott meg, amikor a kiskorú örököse helyett a papok és papnők tanácsa kezdett kormányozni. A megnövekedett befolyás szükségessé tette a heti rendszerességű üléseket, a kevésbé jelentős alakok lemorzsolódásával pedig hamar kialakult a zsinat jelenlegi mérete.

A zsinat bő kétszáz éven át kormányzott a Jámbor Királyok helyett, míg végül az Örök Császár utolsó látogatása legyőzte a seregeiket, ledöntötte a palotájukat és agyatlan szolga-lényekké alacsonyította a papi vezetőket (Éber Luzignan kivételével, aki időben elmenekült).

II. Kunidana királynő nem tudta megakadályozni, hogy a zsinat újraformálódjon a császári hadak távozása után, de elvette a papi tanács világi hatalmát. Kunidana örököse, Szőrös Hordolf nem sokat törődött a zsinat akaratával, és az utána trónra ültetett Isenbord sem a papság által támogatott jelölt volt; de az utána következő zavaros időkben újra elkezdett erősödni a papság befolyása.

A Zigori Zsinat papjai azt is önállóan döntik el, hogy ki kerüljön a közöttük megüresedő helyekre. Átlagosan a kinevezéseknek felét befolyásos nemesi családok szerzik meg, másik felét viszont olyan tanítók és próféták, akiknek a szavára sokezres tömegek vonulnak fel a Szent Város utcáin. A zsinat tagjai elvileg halálukig szolgálhatnak, de aki elveszíti a támogatóit vagy súlyosan megbetegszik, az jellemzően lemond a tisztségéről.

A Zigori Zsinatnak formális hatalma csak néhány (jellemzően templomosföldi) templom és kolostor felett van, amelyeknek a zsinat kincstárából fedezik a fenntartását; azonban a papság országszerte számon tartja (és általában követi) a zsinat által kihirdetett tanokat. (Erősen vitatott kérdésekben azonban általában a zsinat nyolc tagja sem tud egyetértésre jutni, így ott minden pap mehet a saját feje után.) Vallási szerepe mellett a Zsinat a tartomány „uraként” hűséget követelhet a tartomány nemeseitől és engedelmességgel tartozik a király felé.

A zsinatnak fontos eszköze, hogy törvényen kívül helyezhet eretnek (= égi hatalmat használ, de kártékony tanokat vall) vagy pogány (= vad lelkeket, embereket vagy lélektelen bálványokat imád) személyeket és mozgalmakat. Ez azonban nem korlátlan hatalom: a népszerű tanítók, tartományurak vagy egyenesen az uralkodó ellen kimondott ítéletek valószínűleg a zsinat bukásával járnának.

Templomosföldön a vadászok leginkább eretnekekre (szélsőséges papi mozgalmakra) vagy pogányokra (a Füstkirálynőt szolgáló alakokra) vadásznak; ezen túl jelentős célpontok még a Zigor városában működő alvilági szervezetek és a határ mentén tenyésző folyami rémségek is.

A Koronabirtok

Az ország középső részén elhelyezkedő alföld, ami otthont ad félmillió embernek és a királyi hatalom alapköveként szolgál. A tartomány termékeny szántóföldjein megtermelt búzából még a szomszédos hegy- és dombvidékek lakóinak is jut.

A Koronabirtok székhelye az ország közepén álló Királykert, ahol Isenbord király épített fényűző palotát. A királyok azóta is itt töltik az őszt, így a fontosabb nagyurak is építtettek villákat a közelben, a település állandó lakossága azonban csupán kétezer fő (egy túlfejlett falu és a királyi hírvivők központja).

Ezeket a jó földeket II. Kunidana királynő a hűséges harcosainak ajándékozta és azóta is független lovagok, a „király vitézei” birtokolják őket. Ha a király harcba hívja ezeket a vitézeket, akkor egy nagyjából kétezer fős, tapasztalt lovassereget kap, ami a szomszédos népek mellett az engedetlen tartományurak ellen is jól használható. A király vitézei csak az uralkodónak (és a zászlóvivőnek) tartoznak engedelmességgel, de nem birtokolhatnak ezer teleknél (néhány falu) nagyobb földet és elvesztik birtokukat, ha szertartásos párbajban legyőzi őket egy rátermettebb vitéz.

Ezek a párbajok egyre ritkábbá válnak, ahogy a lovagi családok szorosabban kötődnek a földjeikhez, kiskapukat keresnek és nehezítik az ellenfeleik dolgát. Jelenleg a szertartás úgy néz ki, hogy a kihívó déltől másnap délig böjtöl és virraszt, megtölt egy ezüstserleget a saját vérével, odaajándékozza azt az uralkodónak, majd a papok áldást mondanak rá és csak ezután vívhat a birtok kipihent urával. Ennek köszönhetően a hagyományos őszi seregszemle egyre inkább formasággá válik, de azért akadnak még elszánt vitézek, akik egy-egy elkényelmesedett lovagot legyőznek és lecserélnek…

A Koronabirtok egy békés és biztonságos vidék, ahol a széttagolt birtokokon nincs sok alkalom hatalmaskodásra, az országbíró pedig hamar lezárja a lovagok közötti viszályokat. Az egyetlen állandó veszélyforrás a tartományt kettészelő Drevna folyó, ami otthont ad sokféle vízi rémségnek és büdös mocsarakat formál az északi részeken. Ennek köszönhetően a vadászok a tündérszép hableányoktól a sokcsápú undormányokig változatos lények ellen küzdhetnek, különösen a tavaszi áradások idején.

Délvidék

Kincset rejtő hegyekkel körülvett, termékeny folyópartokkal és erdős dombvidékekkel megáldott, nagy kiterjedésű tartomány, ami félmillió embernek ad otthont. A Délvidék gazdagságát elsősorban az arany és ezüst bányászata adja (jórészt Újbánya környékén), de ezen túl a déli városállamok és Erfdál hercegség felé vezető kereskedelmi utak, a fakitermelés és a mezőgazdaság is jelentős.

A tartomány hagyományos központja Óbánya városa, ahol már egyre nehezebb az arany és ezüst utolsó morzsáit kifejteni, de a tízezer fős lakosság megélhetését bőven biztosítja a kézművesség és kereskedelem. Ezen túl jelentős még Királyhíd városa (amit a három herceg közösen igazgat) és Frodriksholm, a délkelet felé irányuló kereskedelem kapuja.

A Délvidék nagy múltú hercegi családjai (Óbánya, a Hegyvidék, illetve Ekjall hercegei) bányászati, pénzverési és vámszedési jogokat is birtokolnak, amelyek sokszor nagyobb jelentőségűek a földbirtokaiknál. Ezek a fényűző, műpártoló, elkényelmesedett urak szoros rokonságban állnak a királyi családdal és nagy befolyással bírnak, de kerülik az uralkodóval való nyílt összetűzéseket, hiszen haderejük aránylag gyenge.

A birodalom idejében viszonylag sokan érkeztek dél felől erre a területre, főleg a bányák vidékére. Ezek a telepesek néhány száz év alatt teljesen elkeveredtek a lurzur lakossággal, de tőlük örökölt fekete haj azóta is jellegzetes ismertetőjegye viszonylag sok délvidéki embernek. (Az ország többi részén inkább a barna vagy szőke haj jellemző.)

A Délvidék egy kifinomult és virágzó vidék, ahol vérontás helyett gyakran pörlekdéssel kezelik a viszályokat. Természetesen a jogászok mellett azért a vadászoknak is akad munkája, hiszen a magas hegyek között ostoba, de erős trollok és alattomos kis koboldok tenyésznek, a tartomány délkeleti részén, a mély erdőkben pedig híresen nagyra nőnek a fenevadak.

Folyóköz

A Vadarna folyam mellett fekvő északkeleti síkság, ami háromszázezer ember mellett százezer marhának is otthont ad, így szokták a „marhák földjének” is nevezni (ha nincsenek a közelben izmos folyóközi gulyások). Ezen túl jó szántóföldek is akadnak a tartomány déli részén, de az csak a helyi lakosság élelmezésére szolgál, mert a lisztet nem lehet saját lábon elhajtani a zigori piacra.

A tartomány központja Oktheim városa, ami kétszáz éve, Szent Kullan kora előtt Lurzuria királyainak a székvárosa volt, de azóta az északiak háromszor, a sólyomföldiek pedig kétszer fosztották ki és égették fel. Jelenleg ötezer lakos él itt, akik között a marhabőrt feldolgozó csizmadiák országos hírűek, a többi mesterembernek viszont csak helyi jelentősége van.

A Folyóköz hercegi családja százötven éve, a Jámbor Királyok kora óta uralkodik ezen a területen és nagy seregeket tud harcba hívni, de így is majdnem minden évtizedben külső segítséget igényel a folyami szörnyetegek vagy az északi fejedelemségek portyázói ellen.

A Folyóköz egy lehetőségekkel és küzdelemmel teli vidék, ahol a mindig nagy szükség van a vadászokra. A legnagyobb fenyegetést a folyókból előmászó tündérek, behemótok, vízi emberek, hullafalók, gorgók, baziliszkuszok, lidércek, vérszopók, lápi boszorkányok és nehezen megnevezhető egyéb rémségek jelentik; de ezen túl a csordákat elhajtó betyárokkal is sok baj van. (Régen az északföldiek jöttek át a folyón marhát lopni, mostanában már a helyi betyárok lopnak és viszik északra a zsákmányt.)

Vashegyek

Az ország nyugati szélén végighúzódó, negyedmillió embernek otthont széttagolt terület, ahol a hegyek közötti eldugott falvak népe birkákat és kecskéket tenyészt, a völgyekben pedig érceket bányásznak és kiváló fegyvereket kovácsolnak.

A Vashegyeknek nincs egyértelmű székhelye, hiszen Vlaton vára, Merzeny városa, valamint Drevna és Vaskarom erődjei egyformán néhány ezer lakosnak adnak otthont és egy-egy hercegi család székhelyeként szolgálnak.

Ezek a hercegi családok mind II. (Terebélyes) Britta hercegnő leszármazottai, aki azt a kivételes kegyet kérte és kapta Ragivald királytól, hogy mind a négy gyermekére továbbörökíthesse a hercegi titulust. A négy herceg közösen hordozza a tartományúri tisztséget és elvileg konszenzussal hozhatnának döntéseket, de erre nem sok esély van, hiszen jellemzően rühellik egymást.

A hegyek között és Vlaton környékén még gyakran lehet találkozni a vidék szőke és makacs őslakóival és azoknak tekervényes, furcsa nyelvével; de már a különösen eldugott falvak kivételével mindenütt megértik a lurzur nyelvet.

A Vashegyek vidéke tele van küzdelemmel és faragatlan alakokkal, így a vadászok sok munkát találhatnak, de aztán nem mindig kapják meg a kialkudott fizetséget. A mindennapos birkatolvajlás és vérbosszúk mellett a tartományban állandó problémák vannak a vámpírokkal (Merzeny városában tíz éven át bitorolta a hercegi címet egy élőhalott!), a magas hegyek között rejtőző különös szörnyetegekkel, az Egunsenti felől betörő pogányokkal és a Disznó-tó rémeivel is.

Sólyomföld

A legnagyobb tartomány, ami az ország keleti határán fekvő, itt-ott dombhátakkal tarkított füves pusztákat foglalja magába. A kétszázezer fős lakosságnak jelentős része félig-meddig nomád életmódot folytat, de Isenbord király ideje óta egyre nagyobb a letelepedett népesség is.

Sólyomföld „fővárosa” az Örök Tábor, ahol mindig sok ezer nomád sátorozik és a bármit meg lehet vásárolni a piacokon, de egy ősi hagyomány szerint tilos állandó épületeket emelni. A Templomosföldről behozott telepesek főleg nyugaton, a Folyamvidékhez közel, valamint délen, a Vasököl vára melletti dombvidéken élnek.

A sólyomföldi törzsek felett a vezér uralkodik, ami jelenleg öröklődő tisztség, de II. Kunidana kora előtt a törzsek főnökei választhatták maguk közül. (Az utolsó szabad vezér azért hódolt be, hogy továbbörökíthesse hatalmát.) A vezér tízezer könnyűlovast tud harcba hívni, ami (a telepesek által kiállított néhány száz lovaggal együtt) akár a királyi seregeknek is méltó ellenfele lehetne, de általában a tartomány keleti határán harcol a nyílt puszta törzsei ellen.

Az errefelé élő törzsek Gotzon tanaitól független papi hagyományokkal rendelkeznek és „Napmadár” néven tisztelik az egek hatalmát. Érdekes módon ez nem vezetett komoly viszályokhoz: a jómódú sólyomföldiek rászoktak a zigori zarándokutakra (és eladtak néhány jó lovat, ha már arra jártak), a Szent Város papsága pedig kíváncsian gyűjtötte a keleti bölcsek gondolatait.

A sólyomföldi népre szőke vagy világosbarna haj jellemző, amit hagyományosan sok kis fonatban viselnek. Mindkét nemnél szokványos viselet a bő nadrág (ami kényelmes a nyeregben) és a fejet-arcot elrejtő kendő (ami véd a tűző nap és a lovak által felvert por ellen).

Ezek a nomád törzsek korábban kétféle saját nyelvet beszéltek (még a déli és északi törzsek sem értették egymást) de Isenbord hódításai óta egészen elterjedtté vált a lurzur nyelv használata is.

A tartomány nyugati szélén, Isengór városa körül templomosföldi telepesek élnek, akiket Isenbord király telepített oda, hogy védelmezzék a határt a Puszta hordái ellen. Errefelé több tucat harcias kis szekta van, amelyek makacsul őriznek egy-két fapalánkkal körülvett falut és adófizetés helyett harcosok kiállításával szolgálják Vasököl grófját vagy Hajnalhegy erőd-kolostorát.

A Sólyomföldek tágas pusztáin a talpraesett vadászok szívesen látott vendégek, de általában a nemzetségek közötti civakodásba próbálják beszervezni őket. Tényleges vadászatra leginkább a tartomány északi szélén, Büdösvár körül van lehetőség, ahol a Vadarna folyó szörnyetegei állandó veszélyt jelentenek.

Belső-dombok

Az ország középső részén elterülő kis tartomány, ahol százötvenezer ember él az erdős dombok között. A terület megélhetését sokféle lehetőség biztosítja, a Sasbércek bányáitól a nádasvásári fogadókig, de egyik sem igazán kiemelkedő, így a lakosság viszonylag szegényesen éldegél.

A tartományúr székhelye Sastorony vára, amelynek a birodalmi építőmesterek által emelt falait még sosem törte át ellenséges sereg. Ez a megbízható erődítmény és a harcias (bár egymás között is gyakran civakodó) vazallusok seregei fontos mellékszereplővé teszik a dombvidék hercegét: nem ő irányítja a hatalmi változásokat, de jelentős kérdés, hogy kinek az oldalára áll.

A Belső-dombok vidékét gyakran unalmasnak tartják, de sokféle apróságot rejt, így a vadászok is változatos megbízásokat kaphatnak: a vízi rémségektől a gazembereken át a hegyi lidércekig minden is felbukkanhat errefelé.

Farkas-dombok

Az ország keleti részén messzire elnyúló elszigetelt vidék, amelynek a százötvenezer feltűnően szőrös lakója független törzseket alkot, de többnyire elismeri a király fennhatóságát. A száraz hegyes-dombos tájon a földművelés mellett a birkák és kecskék tenyésztése is nagy jelentőséggel bír; és egészen sok törzsi harcos akad, akik a király szolgálatában, zsoldosként vagy vadászként próbálnak szerencsét.

Az itt élő törzsek rokonságban állnak Lurzuria népével és kicsit nehézkesen, de azért megértik az ország többi részén beszélt nyelvet. A korábbi évszázadokban jórészt Svitmár királyságának a befolyása alatt állt ez a terület; nagyjából száz éve, II. Kunidana királynő és Fürge Vecskasz törzsfőnök házassága után vált az ország részévé.

Isenbord király az öccsének adományozta a Farkas-dombok feletti uralmat (miután legyőzte a csatában elesett Szőrös Hordolf követőit); Aramund herceg pedig felépítette Keserűkő várát és körülötte földeket osztott a templomosföldi és délvidéki harcosainak.

Névleg azóta is Keserűkő hercegei uralják a tartományt, de valójában csak a telepesek utódai és a tartomány nyugati részén élő „hercegi törzsek” felett van hatalmuk. A többi törzsben a királyt nagy tisztelettel fogadják, amikor átvonul földjeiken; egymás között és Aramund örököseivel viszont makacsul civakodnak.

A törzsi kultúrában központi szerepe van a farkasoknak, akiket egyenrangú félként, az „emberek testvéreként” tisztelnek. (A nyájakra támadó falkákat persze irtják, de ez nem vadászat, hanem ugyanolyan hadviselés, mint amikor a szomszéd törzs lopja a juhokat.) Ezt még a papság is megtűri, azzal az ürüggyel, hogy nem emberfeletti lényként tisztelik a farkas-szellemeket, tehát nem pogányság, amit művelnek. Ennek köszönhetően gyakori, hogy a pap (aki az egek hatalmát hordozza) és a sámán (aki farkas-alakváltó) jól megfér egymással és együtt támogatják a közösséget, ahová tartoznak.

A Farkas-dombok népe barnás hajú és feltűnően szőrös; még a nők között is minden tizedik tud szakállat és bajuszt növeszteni. (Ez általában egészséggel és termékenységgel jár, így a törzsi kultúrában megbecsült dolognak, a farkas-szellemek áldásának tartják.)

A Farkas-dombok elszigeteltsége miatt gyakran a törzsi harcosok látják el azokat a feladatokat is, amit máshol vadászokra bíznának. Ez alól kivételt jelentenek azok az öt-tíz évente megismétlődő, tisztázatlan eredetű esetek, amikor valami sötét befolyás élőhalottak százait vagy ezreit küldi harcba és a törzsek rászorulnak az ország többi részéből érkező papok és papnők segítségére.

Torokföldek

Északkeleten, a Nagy Folyó torkolatához közel fekvő kis tartomány, ahol százezer ember védi a termékeny földeket a folyami szörnyek támadásaitól.

A Torokföldek két fő erődje a Büdösvíz mellett sok vesződséggel felépített Nádasújvár, valamint a jól védhető és nagy múltú, de az ország belseje felé eső Kyrberg.

A Torokföldek hercege a tartomány méretéhez képest nagy sereget tart fenn és rendszeresen beavatkozik a Vashegyek belharcaiba; de országos szinten nem sok jelentőséggel bír.

A Torokföldek életteli, esőben és vizekben gazdag vidékén szívesen látják a vadászokat, különösen a tavaszi áradások idején, amikor a Büdösvíz és Drevna folyók kiöntenek és változatos csúfságok másznak elő az ártéren.

Iparrakai

Nyugaton, a Vashegyeken túl elhelyezkedő apró tengerparti tartomány, ahol csupán hatvanezer lakos él – de annak a negyede Iparrakai zsúfolt kikötővárosában tömörödik. Ez a vidék évszázadokon át Kearen része volt, míg végül negyven éve (Bertrik király uralkodásának az elején) fellázadt a Füstkirálynő ellen és segítségül hívta a merzenyi herceg seregeit.

A tartomány csatlakozása Belaskó admirálisnak köszönhető, aki sokáig a Keareni flotta főparancsnoka volt, de aztán kegyvesztetté vált és lefokozták Iparrakai kikötő-parancsnokává. A sértődött főúr néhány év alatt felkészült a visszavágásra, majd egy ködös és véres éjjelen átvette az uralmat Iparrakai városa és Güerdia erődje felett.

A Füstkirálynő megtorlásként a kínzómesterek kezére adta Belaskó feleségét és gyermekeit (akik a fővárosban voltak túszként), de elsietett hadjáratával nem tudta visszafoglalni Güerdia jól védhető erődjét. Belaskó segítséget kért Merzeny hercegétől, hűséget esküdött Lurzuria királyának és feleségül vette Merzenyi Lorea hercegkisasszonyt.

Ezek után tíz év hiábavaló háborúskodás következett, amikor a Füstkirálynő seregei és beszivárgó kémei alaposan próbára tették a Lurzuriából érkező segéd-hadakat; a ravasz Belaskó admirális flottája viszont hatalmas károkat okozott a tengeri kereskedelem fosztogatásával.

Végül (tán a kereskedők nyomására) csillapodtak a harcok, de Kearen továbbra sem tett le arról, hogy visszafoglalja ezt a vidéket. (Persze Kearen névlegesen magának követeli a Birodalom teljes területét; de nem mindenütt ennyire vehemens.)

Belaskó lázadása után eleinte megmaradt a sárkány-papok bürokrációja, de aztán ezt az ármánykodó réteget fokozatosan kiszorították a Lurzuria földjéről érkező, égi hatalmat hirdető papok és tanítók. (A Zigori Zsinat hatalmas lehetőséget látott abban, hogy a kezeik közé került egy rakás pogány; így rengeteg adományt adtak a templomok és iskolák alapítására.)

Iparrakai jelenlegi ura, Gotzon-Belaskó herceg (Belaskó és Lorea fia) nem az értelmi képességeiről híres, de nem akadályozza azt, hogy az anyja és egyéb tanácsosai működtessék a tartományt.

Iparrakai lakói alapvetően a birodalmi nyelvet beszélik, de a papság fáradozásainak köszönhetően a fiatalok és a dörzsölt alakok többsége megérti Lurzuria nyelvét is. A régi időkben a Birodalom minden szegletéből érkeztek telepesek erre a vidékre (hol önként, hol száműzve); így a városban fekete haj és sötétebb (mediterrán jellegű) bőrszín jellemző, ami éles kontrasztban áll a Vashegyek szőke hajú, hófehér bőrű őslakóival.

Iparrakai körül rengeteg munkája van a vadászoknak: legjellemzőbb talán az árulók, összeesküvők és kémek kigyomlálása, de az Átkozott Part élőholtjaitól kezdve a hegyi szörnyetegekig ezerféle más veszély is akad.