30. Az eltemetett
A vadászat tizenkettedik napja ismét templom-nap volt, ami ismét temetési szertartássá alakult. Most nem volt idő arra, hogy komolyabb ünnepélyt szervezzenek, de ezt senki nem hiányolta, hiszen Balog Gildó egy mogorva, magának való özvegyember volt.
A Kullan atya által sietve összerakott prédikáción végül megjelent az elhunytnak mindhárom leánya, de tisztességes megemlékezés helyett a három nő csak azon civakodott, hogy ki kapja majd a halott rozoga kunyhóját, jól tejelő kövér tehenét, soványabbik tehenét, kecskéit, csirkéit, kutyáját, ruháját és egyéb evilági javait…
A többi paraszt még ennyire sem törődött Gildó elvesztésével, azonban komolyan aggasztotta őket, hogy az erdőbe kirendelt férfiak közül másokat is utolérhet majd a rút halál.
A falusiak szószólói nagy lendülettel támadták le Ladomir lovagot és egészen jelentős engedményeket sajtoltak ki a tapasztalatlan uraságból. Kyrtrud, aki a közelben kíváncsiskodott, elégedetten és némi irigységgel figyelte a nép sikerét; de már a fiatal nemest is sajnálta egy kicsit…
Aintza nővér egész nap izgatottan várta azt, hogy végre kiássák a romok között eltemetett kőszobrot. A türelmetlen papnő reggel még azt is megpróbálta megszervezni, hogy néhány paraszt már a templom-nap délutánján nekiálljon a munkának, de Kullan atya és az Igazság Fiai határozottan kiálltak ez ellen a szentségtörő terv ellen.
A tétlenségre kárhoztatott vénasszony jobb híján már azt is elkezdte szervezni, hogy ki legyen majd jelen az évszázadokon át szunnyadó lélek felébresztésekor. Jodhilda gyógyító hatalma mindenképp szükséges volt, Radhelm lovag pedig ragaszkodott ahhoz, hogy eközben is védelmezhesse majd a feleségét.
Rajtuk kívül Aintza nővér a tiszteletre méltó Runemund atyát kereste meg, akiről még az is kiderült, hogy felületesen megérti az Attudvan Birodalom nyelvét:
– Engem a Fellegzsoltár közösség avatott be az egek titkaiba – mesélt az alacsony, hajlott hátú öregember elmerengve –, ami Benarnum városában jött létre, a gazdag kereskedő-céhek adományaiból. Aztán a fekete császár bukását megelőző háborúskodás elérte a Vörös Városokat is, így átjöttek Termendros hágóján és nagy nehezen eljutottak Sastorony vidékére…
Runemund északkelet felé intett, ahol a Birkás-domb füves lejtői eltakartak mindent, de a domb tetejéről már láthatóak lettek volna a Sasbércek távolban magasodó hegycsúcsai.
– Én harminc évvel a menekülésük után, Isenbord király harmadik évében érkeztem hozzájuk; de fiatal tanítványként még találkozhattam Majtagarri mesterrel, a kiváló dalnoknővel…
– Csodálatosan hangzik… – helyeselt Aintza érdeklődő mosollyal. – És azóta mi történt ezzel a közösséggel?
– Évtizedeken át dicsőítettük a szent harmóniát, de végül úgy elsorvadtunk, mint a jeges hegyek közé hurcolt délvidéki virág – válaszolt Runemund a fejét lehajtva. – A hercegek alig törődtek velünk, az öregedő tanítók sorra haltak meg, a helyi népek közül pedig túl kevesen láttuk meg a szépséget ebben az idegen, kifinomult művészetben…
Délután Gotvik is előkerült a vadonból, és táborba érkezve kurtán beszámolt a többieknek arról, hogy mit talált a romokon túl:
– Azok a karmos rémségek a Lassú-víz mocsaraiból jöhetnek, vagy esetleg a dombhát déli részéről. A szaguk mindenfelé tekereg, de fészket nem találtam. Tegnap este még találkoztam egy rémmel a keleti lejtőkön, de a dárdám rosszul találta el és elfutott…
– Miért nem küldted utána a kutyát? – kötözködött Arnass testvér.
– Nem akartam, hogy úgy végezze, mint Radhelm.
– A lovag túlélte a méreg-leheletet – helyesbített Kaszás a homlokát ráncolva. – Egyébként meg mit kóboroltál annyit a vadonban? Úgy számoltuk, hogy délre bőven visszaérhettél volna…
– Lehet, hogy beiktatott egy kis kikapcsolódást – szólt közbe Kiri gyerekes gúnnyal. – Benézett estére az egyik faluba, keresett valami nőt…
– Egy frászt! – tiltakozott a ráncos arcú erdőjáró felháborodottan. – Szörny-embereket kerestem, barlangban éjszakáztam…
– Ezek szerint nőstény-trollok volt a szerencsés kiválasztottak? – kontrázott rá Nasrin. – Úgy hallottam, hogy nagyon kitartóak…
Az Igazság Fiai szúrós szemmel fordultak az alakváltó felé, Gotvik pedig köpött egyet és sietősen eloldalgott.
A vadászat tizenharmadik napján Jodhilda elégedett mosollyal égette bele a fekete jelet a tábor közepén felállított táblába, hiszen a kora reggeli vizsgálat már teljesen egészségesnek mutatta Radhelm tüdejét.
Ez tisztázta, hogy egy-két belégzésnyi korcsember-lehelet még teljesen kezelhető volt; de a gyógyító így is határozottan kérlelt mindenkit, hogy vigyázzanak az alattomos kis szörnyek ellen.
A reggeli után Kaszás Tarholmi Urdin úrfit jelölte ki a tábor őrzésére, amit a fiatal vitéz felháborodott szitok-áradattal fogadott. Jurann mester odasietett, vállon ragadta és csendre intette a lobbanékony társát, aztán pedig magában bosszankodott azon, hogy a goromba kirohanás után már nem tudja kimenteni a kölyköt az unalmas őr-szolgálat alól.
Urdin irigykedve figyelte, ahogy a többi vadász a munkára kirendelt tíz paraszttal együtt bevonult a sötét, sár-szagú, nyirkos erdőbe. Természetesen vén tölgyfákat kerülgető falusiak is szívesen cseréltek volna a kényelmes táborban hátramaradó úrfival…
A munkára beosztott legények és férfiak most egy talicskát is hoztak magukkal, ami egészen jó állapotúnak tűnt, de a kereke olyan irgalmatlanul nyikorgott, hogy azt a lidércek is megirigyelhették volna. Az erdőben végigvonuló társaság gyanakodva figyelt minden zugot és vehemensen vitatkozott arról, hogy mikor fognak újra felbukkanni a karmos szörnyetegek.
Az út kétharmada eseménytelennek bizonyult; aztán pedig apró korcs-emberek helyett egy jól megtermett medve tört elő egy szedres-kökényes bozótból. A bozontos vadállat hangosan morgott és két lábra ágaskodott, de aztán megfordult és az avarban csörtetve elszaladt.
Jurann mester az előtte haladó vadászok miatt nem tudott időben lőni, így fintorogva eresztette le az íját; Gotvik pedig mohó vigyorral fordult Kaszáshoz:
– Kövessem a nyomait? A csapatunkkal könnyen és gyorsan leteríthetjük…
– Nem kell! – válaszolt Kaszás a válla felett hátranézve. – Ez egy óvatos, közönséges medve volt, nem fenevad és nem élőholt. Ha csak lehet, kímélni kell, mert sok ostoba rémséget agyonverhet helyettünk…
– És mi van, ha valójában ember volt? – kérdezett közbe Kyrtrud egy gyors visszaváltozás után. – Úgy tudom, hogy Voldmarkon él egy medve-alakváltó…
A vén ítélkező megvakarta a kopasz fejét, aztán kedvetlen hangon válaszolt:
– Siessünk tovább a romok felé, és legyünk óvatosak. Nasrin majd megszaglássza a vermeket és akkor megtudjuk, hogy járt-e arrafelé a medve…
A farkas határozottan bólintott; aztán meglódult, hogy a csapattal párhuzamosan haladva figyeljen a veszélyekre.
A romokhoz érkezve Nasrin előresietett körülszaglászni, de megkönnyebbülten állapította meg, hogy a gödörben nem járt medve, a szobrot eltakaró kő pedig ott van, ahol hagyták. Ennek ellenére a vadászok között többen is vitatkoztak arról, hogy vajon a hírhedt voldmarki boszorkányok mennyit tudhatnak a falujuk közelében zajló kincskeresésről.
A szobor kiemelése verítékes, unalmas és bosszúságokkal teli munka volt. A gödör fenekén két-három alak kapirgálta a korhadékot, hamut és kőtörmeléket, ami körülvette a csontszínű női testet, a többiek pedig bővítették a vermet és talicskázva-lapátolva arrébb hordták a kitermelt földet.
A parasztok eleinte még pattogó sértéseket zúdítottak minden kődarabkára, amin megakadt az ásójuk; de aztán fokozatosan erőt vett rajtuk a kimerültség és némán dolgoztak tovább…
Az ebédet ismét a romok és a két kidőlt tölgyfa között fekvő tisztáson fogyasztotta a társaság. A hangulatot megpecsételte, hogy a nádasok poshadt szaga ezen a napon különösen erős volt, Aintza nővér pedig türelmetlenkedett és szidta a parasztok munkáját.
Végül aztán a délután közepére teljesen kiszabadult az összekuporodott, ülő helyzetben megformált nőalak. A szobor kétszer olyan nehéz volt, mint egy hasonló termetű élő ember, de három erősebb paraszt viszonylag könnyen felhozta a gödörből.
Jurann és Arnass újra megpróbált a bálvány megsemmisítése mellett érvelni, de csak annyit tudtak kialkudni, hogy Jodhilda ne a titokzatos romok között próbálja meg felébreszteni a kővé vált idegent.
Radhelm azt is fontosnak érezte, hogy ne a falu közelében eresszék szabadon a pogány nőt, így végül Nasrin ötletét fogadták el, aki emlékezett rá, hogy a romoktól északra van a völgyben egy egészen kényelmes tisztás.
A parasztok között Volkbart, a kovács fia széles mosollyal bámulta a kőből formált női test érett és vonzó, de nem eltúlzott vonalait; a többiek viszont megkeresték a tarisznyáikat és toporogva várták, hogy mikor indulhatnak vissza a faluba.
– A mai munka ennyi volt – jelentette ki Kaszás kifejezéstelen arccal, ahogy felfigyelt a készülődésre. – Indulhattok vissza a faluba. A biztonság kedvéért elkísér benneteket Arnass mester.
A zigori hitszónok fintorogva kapta fel a fejét, ahogy elhangzott a neve, aztán elnyújtott léptekkel odasietett és kötözködni kezdett:
– Miért akarsz elküldeni? Olyan dolgokat forralsz, ami szembemegy az Igazsággal?
– Mert valakinek vezetnie kell az embereket, és a sok harcos mellett te vagy az, aki ilyen tehetséget birtokol.
– Akkor miért bízol rám védelmezést? Azt reméled, hogy a parasztokkal együtt agyonvág a medve?
– Azért te sem lehetsz törékeny pohárka, hiszen vadásznak nevezed magad… – vágott vissza Aintza nővér.
– De ha félsz egyedül, magaddal viheted Jurann mester is… – tette hozzá Kyrtrud gúnyos hangon.
Arnass nyelt egyet, ahogy ráébredt arra, hogy ezek a fondorlatos gazemberek nem csak őt akarják félreállítani… Rövid töprengés után azonban felcsillant a szeme, és határozott, hatalommal felruházott hangon szólalt meg:
– Berker lovagot viszem magammal. Együtt már tudunk gondoskodni az összes paraszt biztonságáról.
A sólyomföldi lovag egy kurta bólintással elvállalta a feladatot, amit Arnass elégedett mosollyal nyugtázott. A keleti barbárok közül származó vitéz kiemelése egészen hatékony húzásnak tűnt: Berker talán nem volt annyira álnok, hogy egyedül merényletre vetemedjen, viszont egy nagyobb összecsapásban bizonyára a züllött cimborái mellé állt volna Jurann és az Igazság ellen…
Az indulás előtt Aintza nővér elkapta Berker lovagot, hogy lélekkötés segítségével távoli kapcsolatot biztosítson, Kaszás pedig odasietett és becsatlakozott a gyors szertartásba, hogy ő is hozzáférhessen a gondolati üzenetekhez.
Eközben Arnass tüntetőleg megindította a parasztokat a patak felé; Radhelm pedig felfigyelt egy szakállas alakra, aki a taligát hurcolta a lépcsőn és elkérte a nyikorgó járgányt a szobor szállításához. Amikor a lelki kapcsolat létrejött, Berker intett Özgür és a többi vadász felé, majd fürge léptekkel lódult a falusi nép után…
Az egyszerű szertartás végrehajtása után Aintza nővér lecserélte a koszos ruháit és felvett egy acélkék vászonból varrt köntöst, amihez a régi hagyományok szerint egy hangsúlyos, elegáns ívű csuklya tartozott. Jurann mester morgolódott azon, hogy a papnő miért akarna pogány boszorkánynak öltözni, de a jelen lévők közül csak Gotvik fogadta bólogatva a panaszait.
Sebesdombi Runemund atya és az Almáskerti házaspár eleve szívós, de tisztességes és jó állapotú ruhákban érkeztek, Kaszás és vadász-testvérei viszont most is úgy néztek ki a legyőzött katonáktól megörökölt fegyverkabátokban, mint egy trehány, de veszedelmes rablóbanda.
Aintza nővér nem akarta, hogy romok közül kiemelt nő ébredése után azonnal szembesüljön ezzel a szégyenteljes hordával, így megpróbálta rábeszélni Kaszást arra, hogy őrködjön a romok között és avatkozzon közbe, ha a felébresztett nő valami praktikával segítségül hívná a templom védő-lidérceit.
A vén ítélkező felismerte, hogy ez csak egy ürügy, de mégis belement a dologba, hiszen a büszke vadász-nővére hat év után először alkalmazta a „kérlek szépen” varázsigét. A vén mester maga mellé vette Özgürt, Gotvikot és Kyrtrudot, hogy legyen egy megbízható társa és szemmel tarthasson két potenciális bajkeverőt.
Jurann mereven ragaszkodott ahhoz, hogy jelen akar lenni a pogány papnő ébredésénél, de Aintza nővér rá tudta beszélni arra, hogy elrejtőzve figyelje majd az eseményeket.
– Elég lesz egyetlen gyanús mozdulat – fogadkozott a nagydarab ítélkező fenyegető mosollyal –, és a némbert felemészti az ítéletem…
A szobor átszállítása közben Nasrin a Páfrányos-patak mentén vezette a csapatot, folyásiránnyal szemben, a nádasok és a lejtős domboldal között tekergő ösvényen. Az út negyed óráig tartott, de csak azért, mert két helyen is vissza kellett vágni a burjánzó bokrokat és indákat.
Végül a társaság megérkezett egy dús, illatozó fűvel és tarka vadvirágokkal megáldott tisztásra. A rétet keletről a patak partja, nyugatról pedig bozót és erdő határolta; a rövidebb északi oldalon pedig egy meredek, sziklás lejtő emelkedett fel három emeletnyi magasságba.
Jurann négykézlábra ereszkedett, hogy felkapaszkodjon a poros, csenevész gazokkal benőtt sziklákon és helyet foglaljon a magaslat tetején. A patakpartig ágaskodó kőszirt olyan volt, mint egy természet által formált bástya, aminek a tetején sűrű kökénybokrok és nagy sziklák biztosítottak kiváló fedezéket.
Az izmos íjász rosszallóan végigmérte a szoborral ügyetlenkedő társait, aztán felemelt egy nyílvesszőt és zengő szavakkal imádkozott:
– Örök Igazság, adj megtisztító hatalmat, hogy azonnal ítélhessek, amikor a pogány nő álnoksága láthatóvá válik!
Az egek haragja leszállt a nyílhegyre, visszhangzó robajával megtörve a patak-csobogás és szelíd szellő idilli hangjait. A patak felett csattogó szárnyakkal emelkedtek a fel a riadt vadkacsák, a tölgyfák között pedig hullámzó ívben suhant távolabb egy harkály…
A rét közepén Radhelm és Kunidana úgy helyezték el a szobrot, hogy a magaslat a háta mögött legyen, harminc lépésnyi távolságban. Aintza a patakparton megnedvesített egy köteg rostos gazt és letisztogatta a szobor sima felszínét; Jodhilda pedig besegített és egy rongyocskával letörölte a makacsabb sár-foltokat is.
A rendhagyó mosdatás után a két nő előkereste az előkészített hófehér vászonköpenyt és beburkolták vele az idegent annyira, amennyire az ülve megmerevedett test engedte. Eközben Nasrin eltávolította a taligát a rétről, majd felvette állati formáját és eltűnt a bokrok között…
Kunidana türelmesen várakozott a rét közepén, de Aintza ráförmedt és elküldte, hogy szolgáljon tolmácsként Jurann mellett és fordítsa le az ítélkező számára a birodalmi nyelven folytatott beszédet.
Az ifjú papnőnek már a nyelvén volt a tiltakozás, de az idős nővér megtoldotta a kérését egy titkos gondolati utasítással:
– A valódi feladatod az, hogy megállítsd Jurannt, ha ok nélkül akarná lelőni a vendégünket. Menj, és figyelj arra az őrültre!
A megszentelt sugallat megtette a hatását: Kunidana felülemelkedett a sértődöttségen és átgondolta, hogy hogyan tudná féken tartani a félelmetes erejű fanatikust. Ahogy felkapaszkodott a szirtre, Jurann egészen barátságos hangon szólította meg:
– Készülj fel az ítélkezésre te is! Ki tudja, mire képes az a boszorkány…
– Én tolmácsnak jöttem – válaszolt Kunidana, ahogy felegyenesedett és leporolta a tenyerét. – A Vörös Városokban megismertem a birodalmiak nyelvét, tudok fordítani, ha azon beszélnek.
– Nem jó ötlet – csóválta a fejét az izmos íjász. – Ha meghallja, elveszítjük a meglepetéssel járó előnyt.
– Használhatok gondolati üzeneteket, ha kérek tudást az egekből.
A gyanakvó íjász egy kurta bólintással nyugtázta a tervet, Kunidana pedig behúzódott egy nagyobb bokor mögé és szemeit lehunyva kitárta lelkét. A békés elmélkedésben szétfoszlottak az evilági ingerek, és néma kristály-szálak hálójaként feltárult az elhunytak határtalan tudása…
Eközben Jodhilda úrnő is elindította a központi szertartást: megállt a kőből formált nőalak előtt és a sima homlokot megérintve finoman, de határozottan előhívta a gyógyító hatalmat.
A lélekláng elszivárgó foszlányai apró ködpamacsok formájában táncoltak a gyógyító ujjai körül, de a kőből formált fej megmaradt változatlanul, úgy, mintha teljesen egészséges testrészre irányult a volna a kezelés.
Jodhilda lehunyta a szemét a teljesebb összpontosításhoz és a hatalmát fokozatosan kiterjesztve feltérképezte az egész testet…
A mellette álló vadászok türelmetlenül fészkelődtek, ahogy eltelt egy perc, majd még egy…
A szobor belsejében a finom sziklarétegek és redők kirajzolták az emberi test felépítését…
A dermedt kő-test nagyon távol állt egy hús-vér embertől, de mégsem volt rajta sérülés vagy hiányosság…
Minden kis részlet teljes épségben illeszkedett a környezetéhez…
Öt perc néma várakozás után Jurann megunta a dolgot, felállt és lekiabált a rétre:
– Ezt megúsztuk, ez a pogány már nem fog feltámadni!
– Ez nem közönséges öldöklés – rikácsolt vissza Aintza –, idő kell hozzá! Ha unatkozol, elmehetsz, de ne zavard az úrnőt!
Az izmos ítélkező először sértődötten vicsorgott, de aztán egy sóhajjal kilehelte haragját és fásultan ereszkedett le, hogy visszabújjon a fedezékbe. A hosszas őrködés nagyon értéktelennek tűnt, de hozzátartozott az Igazság szolgálatához…
Jodhilda néhány mély lélegzetvétel után újra becsukta a szemét és lazán szétterülő kezelést küldött a szoborra. Látható változás most sem volt, de a hatalom egyenletesen keringett a kő-idegek mentén…
A következő hatalom-adagnak ugyanez lett a sorsa: megindult, hogy keresse a sérült részeket, de nem talált határvonalat és csak körbe-körbe keringett…
A gyógyító felbátorodott és újra meg újra megismételte ezt az egyszerű kezelést…
A percek gyorsan pörögtek, eltelt egy negyed óra, de a szobor továbbra is dermedten állt…
Most nem volt cirkalmas sebhely, nem kellett a gyógyulást pontosan vezérelni, így Jodhilda csak azzal törődött, hogy egyre több és több hatalmat hívjon elő…
Ezalatt Runemund és Aintza leültek, amikor már nem bírták az elhúzódó várakozást; Radhelm viszont állva őrködött, aggodalom és büszkeség keverékével figyelve a törékeny, de nagy tudású feleségét…
Fél óra után már érezhető volt a szellemi kifáradás, úgy, mintha a gyógyító végigdolgozott volna egy nehéz napot az ispotályban…
A szobor körül halványan derengő felhőt formált a hatalomnak az a kis töredéke, ami szép lassan kiszivárgott a testből…
A hosszú várakozásnak hirtelen lett vége: a gomolygó ködfoszlányokba burkolózó szobor csontsárga felszíne egyszer csak besötétedett, gesztenyebarna színt vett fel és megtelt az élő test hajlékonyságával…
A múltból érkezett vendég sóhajtott egyet, tétovázva kitárta a szemeit és imbolyogva fészkelődött, ahogy elhelyezkedett a puha fűben.
Eközben Jodhilda is hátrébb lépett, megtántorodott és szédelegve huppant le Aintza és Radhelm közé. Az éberen őrködő lovag a kardjához kapott, de nem rántotta elő a fegyvert; Jurann pedig összerezzent és megfeszítette az íjat…
Aintza nővér várt néhány hosszú pillanatot, aztán rekedt, de elegáns hangon megtörte a csendet:
– Nola deitzen zara zu?
– Hogy hívnak? – tolmácsolt Kunidana, az előtte lapuló íjász elméjébe irányítva a hangtalan szavakat.
Jurann riadtan körbenézett, de pár pillanat alatt összerakta, hogy mi történik és honnan érkezett a gondolati üzenet. Eközben a hosszú átokból felébresztett nő megdörzsölte a szemeit, majd dallamos, pattogó szavakkal válaszolt:
– Nannati deitzen naiz, Adttudvan lureko katakúmit morroja.
– Nannati vagyok, Attudvan földjéről… valamilyen… varázsló. – fordított Kunidana, először lendületesen, de aztán tétovázva.
Jurann tudta, hogy ez még nem elég arra, hogy a végtelenül türelmes egek elítéljék a sötét bőrű pogányt; de félt attól, hogy a rövid késlekedés is végzetes lehet. Az íjász abba is belegondolt, hogy saját lelkére vállalja a döntés súlyát, de tartott attól, hogy az ítélet hatalma nélkül a célpont túlélhetné a lövést…
Eközben Aintza nővér elmosolyodott, amikor ahogy belegondolt, hogy milyen tudást hordozhat a romok közül kiemelt varázslónő; aztán pedig elegáns meghajlás kíséretében üdvözölte a múltból érkezett vendéget:
– Ongi etorri, Nannati!