29. Meglepetések
Az első átmosott pincék feltárása után a csapat visszaindult a Bogát felé vezető ösvényen: a földmunkára kirendelt parasztok izzadtan és kimerülten meneteltek, a vadászok pedig lelkesen tárgyalták, hogy következő napokon merre lehetne folytatni a romok feltárását.
A csapat két órával naplemente előtt indult vissza, de a távoli dombok már sötét árnyékot vetítettek a völgyre, a szúnyogok pedig vérszomjasan táncolták körül a szétszakadozó sorban vonuló társaságot.
Az állandó zümmögést újra meg újra titokzatos, távoli zajok fűszerezték, de a csapat egyre inkább hozzászokott a szelíden rothadó erdőhöz, így már csak Kecskés Gotvik és a harcias kutyája tért le az ösvényről vizsgálódni, ha egy-egy madár megzörgette a közeli bokrokat.
A faluban kiderült, hogy kora délután az élelemért visszatérő parasztok a nagy sietségben nem figyeltek a fakéregbe hasított jelekre és letértek a kijelölt útról.
A négy férfi közül a legbátrabb, aki elöl csörtetett, át akart vágni egy nedves avarral borított lejtőn, de megcsúszott és bokáját szegte; a leggyávább pedig biztosra vette, hogy sérült ordítása előcsalja majd a fenevadakat, így a veszélyes terep kikerülése után azonnal elszaladt a falu felé.
Szerencsére ezek már a legelőkhöz közel történtek, így fél órán belül még a sántikáló társukat támogató legények is kijutottak a fenyegető lombok alól; azonban a rémületük szétterjedt a faluban és megnehezítette Ladomir lovag dolgát, aki Kullan atya segítségével már a következő napokra gyűjtött embereket.
A tizenegyedik napon Ladomir mégis megmutatta, hogy tudja irányítani az alattvalóit: amikor Jodhilda a reggeli elfogyasztása után jelölte az új napot, már tíz szerszámokat és bőséges élelem-csomagot lóbáló paraszt várakozott a tábor szélén.
Ahogy a romok elveszítették az újdonság varázsát, már nem minden vadász szánta rá a teljes napot arra, hogy a bozótos lejtőn ácsorogva vagy ücsörögve bámulja a földet túró munkásokat: Runemund a táborban maradt, hogy távol tartsa a kíváncsi gyerekeket, akik előző napon a sátrak körül ólálkodtak; Jodhilda pedig a faluba ment, hogy ellásson néhány beteget, egy várandós nőt és egy csúnyán lesántult tehenet.
Ezen túl Kunidana és Nasrin is hátramaradtak, hogy a falusiaktól kapott mésszel látványos hófehér jeleket fessenek az erdőben tekergő ösvény mellett álló fák törzsére.
Jurann morgolódott, hogy akinek nem elég a kéregbe karcolt jel, az megérdemli az eltévedést; Kullan atya viszont lelkesen fogadta az ötletet és a templom előtti rét szélén áldást mondott a két vödörnyi frissen bekevert mész felett.
Kunidana forgatta a szemeit, hiszen ebben az élettelen festékben nem volt semmi, ami valóban megköthette volna az egek hatalmát; a parasztok viszont kíváncsian hallgatták a kopott szürke talárt viselő, de büszke és magabiztos egyházfi szavait.
Ezalatt a többi vadász és a kirendelt parasztok már a romok között jártak és elkezdték kivágni a második terasz bal oldalán álló bodzabokrot, ami alatt Kaba mester kinyilatkoztatásai szerint egy „kőbálványba zárt lélek” lapult.
Aintza nővér felhívta a figyelmet arra, hogy ezen a teraszon három kisebb bodzatő is növekedett a romok déli szélén álló nagy és öreg bokor mellett; de a többiek üres szőrszálhasogatásnak tartották a közbeszólást.
A bokor kivágása után könyöknyi méretű szürke kőtömböket kellett kifordítani a talajból, amelyeket még Volkbart, a kovács izmos fia is csak nagy erőlködéssel tudott megmozdítani.
Eközben a vadászok elvileg őrködtek, de nem számítottak komoly veszélyre, így nem vették észre azt, hogy az egyik paraszt átsomfordált a második terasz jobb szélére, hogy a nyílt terepen kijelölt gödör helyett egy félreeső helyen könnyítsen magán.
Azt már mindenki észrevette, amikor egy harsogó ordítás hirtelen felzendült, majd pár fájdalmas pillanattal később kurtán elhalt…
Jurann mester ismét a torony-rom tetején gubbasztott, így gyorsan a hang felé fordult, de csak a sűrű bokroknak a rezgő ágait láthatta és nem akarta találomra kilőni a villámot hordozó nyílvesszőjét.
Nem sokkal később aztán megérkezett a lángoló kardot lóbáló Radhelm lovag is, aki egy viszonylag ép, kormos-szürke faldarab mögé befordulva hirtelen szemtől szembe találta magát egy alacsony, barnás-pikkelyes testű szörny-emberrel.
A rémalak a véráztatta karmaival azonnal rávetődött a lovag törzsére, de nem tudott áthatolni a láncing vasgyűrűin és az alattuk lapuló fegyverkabáton, így tehetetlenül ölelte az izmos férfi derekát.
Radhelm régen tapasztalt gyilkos küzdelmet, így egy pillanatra ledermedt; de azután észbe kapott és brutális erővel vágta bele a kard markolatgombját az elkorcsosult ellenfelének a hátába. A kis szörnyeteg sovány teste meglepően szívósnak bizonyult, de három ütés után végül erőtlenül csúszott le a földre.
Eközben néhány lépéssel távolabb felbukkant egy másik hasonló lény is, ami egy mély belégzés után nagy sziszegéssel hullaszagú levegőt fújt a társát csépelő lovag felé. Ekkor már Gotvik is megérkezett, de az első hajítódárdája ártalmatlanul siklott el a szörnyeteg dereka mellett…
Amikor Radhelm félrelökte az összetört testű ellenségét és előretört a kardjával, a második szörny-ember félrehajolt és hátrébb ugrott, de így is azonnal elpusztult: a vadrózsa ritkább ágait között lesújtott rá Jurann ítélethozó lövése…
A következő pillanatokban Radhelm óvatosan előrenyomult és fintorogva szagolta az émelyítő, kesernyés leheletet, Jurann újabb ítélethozó imádságot kántált, a többiek pedig közelebb nyomultak és összetorlódtak egy gazos kőhalom mellett. Amikor a villám nagy robajjal lesújtott a felemelt nyílvesszőre, már látható volt, hogy nem maradt élő szörnyeteg a közelben…
Sajnos a falsarok mellett letolt gatyával fekvő paraszt sérülései is végzetesek voltak: a feltépett hasából kilógtak a belek, a nyakából pedig bugyogva folyt a vér. Radhelm élesen köhögött, ahogy a torkán érezte a korcs-ember fertelmes leheletét, aztán végigmérte a haldokló alakot és kitárt tenyérrel áldást mondott felette:
– Dicsőséges egek, irgalmazzatok ennek a léleknek, adjatok neki békességet és emeljétek fel az örökkévaló világba, ahol majd mindannyian eggyé válhatunk!
Az inas alkatú, kopaszodó férfi görcsösen vonagló izmai ellazultak, ahogy a túlvilági hatalom átjárta a testét és nyugalmat adott az elgyötört léleknek. Az egyszerű fohász nem sürgette a halált, de az így is pillanatokon belül elérkezett…
Eközben Kaszás visszahívta azokat a parasztokat, akik az ordítástól megriadva bemenekültek a romok túloldalán fekvő bozótos részre; Aintza nővér pedig közelebb jött és megvizsgálta a lényeket.
Nem kellett nagy tudomány annak felismeréséhez, hogy a támadók ugyanolyan töpörödött, pikkelyes bőrű, éles karmú és hegyes fogú korcs-emberek voltak, mint amilyen Dervin végzetét is okozta.
Az ítélethozó hatalom az egyik támadót porladó múmiává égette, a Radhelm által agyonvert példány testén viszont friss vörös vér szivárgott a bezúzott kis pikkelyek közötti hasadékokból, ami világosan mutatta, hogy ezek nem a gomba-szellem által uralt rothadó élőholtak voltak, hanem eleven lényként támadtak a falsarokban vizelő parasztra.
– Jobb lett volna az egyiket élve leteperni – panaszkodott Aintza nővér, ahogy feltápászkodott a rövid vizsgálat után. – Kivallathattam volna a birodalom nyelvén…
– Nem sokra mentél volna vele – vetette oda Gotvik fintorogva. – Az ilyen erdei rémségek szája harapásra való, nem beszédre…
– Azért volt annyi eszük, hogy elbújjanak Jurann testvérem elől és magányos célpontra támadjanak – szólt közben Arnass, aki épp közelebb jött, hogy szemügyre vegye a hullákat.
– Lehet, hogy a mélységben lakozó lidérc-úr irányította őket – ellenkezett Aintza nővér a köves-gazos talajra mutatva. – Én az égi harmóniát megidézve tudom összekötni a lelkeket, de a pogányok is ismertek olyan praktikákat, amelyekkel távolról parancsolhattak a szolgáiknak.
Amikor Kaszás biztonságban tudta a kilenc túlélő parasztot, visszatért és kurta parancsokkal intézkedni kezdett. Aintza nővér előrelátó volt reggel és lelki kapcsolatot formált a hátramaradó vadászokkal, így most azonnal tudott üzenni Jodhildának, hogy szóljon Kullan atyának és a falusiaknak a halálesetről.
Gotvik vállalkozott arra, hogy a kutyájával visszakövethetné a fenevadak nyomait. Kaszás ajánlotta neki, hogy vigyen egy-két kísérőt, azonban az erdőjáró hallani sem akart „tapasztalatlan, kétbalkezes, vadkan módjára csörtető” társakról és csupán két ebéd-csomagot kért el „nyilván tudnék vadászni is, de így gyorsabban haladhatok” indoklással.
Az alkudozás után Aintza nővér fintorogva fogta meg a mogorva férfi koszos ujjait, de aztán mély levegőt vett és földöntúli jóindulattal hajtotta végre a lelkeket összekötő rövid szertartást.
Amikor létrejött a kapcsolat, az idős papnő és a távolból beköszönő vadászok gondolati üzenetben, a többiek pedig hangos kiáltásokkal kívántak sok szerencsét a vén tölgyfák alatt eltávolodó alaknak.
Kaszás utasításait követve a parasztok levágták egy mogyoróbokor két sudár ágát és hordágyat készítettek, hogy kényelmesen és tisztességesen tudják visszavinni meggyilkolt társuk, Balog Gildó véres holttestét a faluba.
A vén ítélkező felfigyelt arra, hogy Radhelm lovag újra meg újra köhög egyet-kettőt, így a nép megnyugtatására vállalkozó Arnass testvér mellett a szőke földesurat jelölte ki arra, hogy a hordágyat cipelő parasztokkal együtt visszatérjen a faluba.
– Miktulf is köhögött, amikor a gyűrűvel kimenekült az erdőből… – szólalt meg Kyrtrud, félrevonva a hórihorgas mesterét.
– Akkor menj vele te is – válaszolt az ítélkező gondterhelt arccal –, és hordozd, ha elveszítené az erejét. Én közben megkérem Aintza nővért, hogy indítsa el felénk Jodhildát…
– Még mielőtt Radhelm bekerül a kapcsolatba és tiltakozhatna, hogy nincs komoly baja… – tette hozzá Kyrtrud elismerő mosollyal.
A gyászos kis csapat hamarosan eltűnt a romok mellett fekvő kidőlt fák fonnyadó lombja mögött; Kaszás pedig munkába küldte a tétován bámészkodó parasztokat:
– Keressétek tovább azt az átkozott bálványt, ha már itt vagytok és nem esett bajotok! Aki óvatlan a vadonban, az sajnos ráfizet; viszont aki éber, annak nem kell aggódnia!
– És mi lesz, ha újra… – nézett vissza egy csapzott barnás hajú, nyurga fiatalember.
– Egy ilyen kis korcsot még te is könnyedén agyonversz – mutatta fel Berker a vézna hullát, amit éppen fél kézzel hurcolt a part közelében tátongó felesleges gödrök felé –, ha nem elmerengve, letolt gatyával várod az érkezését…
A falusi férfiak nyers hangon felnevettek, aztán megkeresték a sietve elhajigált szerszámaikat és munkához láttak. A váratlan haláleset mindenkit megrázott, de a jelenlévők közül senki nem ismerte közelebbről az áldozatot, a szörnyeteg pedig egyszerűen túl kicsi volt ahhoz, hogy igazán komoly félelmeket tápláljon.
A támadás után a vadászok fokozott éberséggel őrködtek, Aintza nővér pedig újra meg újra beszámolt a távolból érkező üzenetekről. Radhelm már az erdő határában levette a láncinget, ami a küzdelemben megfékezte a rémalak karmait, viszont a súlyával még egy erős vitéz számára is komoly terhet jelentett.
A köhögés fokozatosan súlyosbodott, de az elszánt lovag égi hatalommal tompította a tüdejében lüktető fájdalmat és saját lábán jutott el a táborhelyig. Pár perccel később megérkezett Jodhilda is, aki ágyba parancsolta a férjét és izgatottan sürgölődve látott munkához.
Egy kardvágás, csonttörés vagy más helyi sérülés kezelése rutinfeladat lett volna gyógyító hatalommal, a tüdőben szétterjedő méreg viszont komolyabb praktikákat igényelt: rejtett erőtartalékok előhívását, testnedvek finom vezérlését, gyógyfüvek célzott használatát, vagy egyenesen a túlvilág kíméletlen megtisztító hatalmát…
Jodhilda a homlokát ráncolta, ahogy visszagondolt a tüdőbajos betegekre… Szerencsére az ispotályban szerzett tapasztalat nem halványult el, minden évben akadtak rászorulók Almáskerten is… És a szorgalmas kezelés többnyire elégséges volt, ez a mérgezés pedig az enyhébb esetekre emlékeztetett… Egyelőre…
A bodzabokor helyén mélyült a gödör csak lassan mélyül, hiszen a tekergő gyökerek mellett sok kisebb-nagyobb kődarab is hátráltatta a parasztok munkáját. Nem sokkal ebéd után megérkezett a meszelő-csapat is.
Az egyszerű, de pepecselős munkában Kunidana és Nasrin mellett két falubeli legény is részt: Arigar, a pap bolyhos szakállat nevelgető, sovány tanítványa és Gilhart, egy parasztgazda izmos és erőszakos, de még kölyökképű fia.
A legények kíváncsian bámészkodtak a romok között, végigsimították a szürke köveken a régi faragványok megkopott maradványait és savanyú pofával fogadták a hírt, hogy a leterített szörnyetegeket nem lehet megnézni, mert Berker már eltemette őket. Kaszás nem tudott a legényeknek hasznos munkát adni, így beosztotta őket őrködni és elküldte Nasrint, hogy az erdő felől érkezve tegye próbára az éberségüket.
A bokrok és fal-maradványok között ólálkodó farkas a falusi ifjak mellett a tapasztaltabb vadászoknak is tudott meglepetéseket okozni: egy alkalommal még Aintza nővérből is kicsikart egy rekedt sikolyt, amikor az elmerengve üldögélő papnő lábai elé osont, aztán hirtelen felágaskodott és a szőrös-torz átmeneti formákon keresztül visszatért az emberi alakjába.
Nasrin az ügyes mozgás mellett gondolatátadást is használt, ravasz kis üzenetekkel, amelyek eléggé rövidek voltak ahhoz, hogy belesimuljanak a tekintettel megcélzott őrszem tudatalattijába. Az imbolygó árnyak és távoli neszek sokszor csak káprázatok voltak, amelyek épp a legfontosabb pillanatokban terelték félre valakinek a figyelmét…
Késő délután a sólyomföldi vadász már egyre nagyobb köröket tett a völgyben és még az uzsonnára is szakított időt: a patakparti üde réteken becserkészett és széttépett egy óvatlan vadkacsát. Az őrség azonban eközben is éber maradt, hiszen minden apró zaj és rezgő ágacska emlékeztette őket az alakváltó pofátlan trükkjeire…
Kaszás a vadász-csapat közepén, egy csenevész füvekkel benőtt faldarabnak támaszkodva ácsorgott és büszkén figyelte, hogy a rögtönzött gyakorlás mennyire sikeresnek bizonyult – aztán egyszer csak ugrott egy nagyot, amikor váratlanul a fülébe vonított a romos fal tetején végigsétáló farkas.
Az ítélkező erősen gyanította, hogy Arigar szándékosan engedte át a tréfás kedvű vadászt, de a szemtelen falusi kölyök csak gúnyosan mosolygott, amikor a vén mester faggatni próbálta…
Az ásatás sokáig reménytelennek és eredménytelennek tűnt: a rendszeresen átkozódó parasztok csak tekergő gyökereket, nagy kőtömböket, bosszantó törmeléket és elszenesedett régi faanyagokat találtak az egyre szélesebb és mélyebb gödörben.
Az őrhelyéről lekiabáló Jurann mester már felvetette, hogy jobb lenne befejezni a keresgélést és másnap a kisebb bodzabokrok alatt próbálkozni, de amíg a vadászok vitatkoztak, az egyik paraszt felfigyelt arra, hogy a munkáját éppen akadályozó lekerekített kődarab nem sötétszürke, hanem csontszínű.
A verem belső oldalánál lapuló furcsa kődarab nem akart megmozdulni, így a borostás pofájú, kopott kékes ruhákba öltözött férfi leugrott a legmélyebb részre, hogy a vaskos ujjaival félrekaparja a körülötte fekvő porhanyós földet.
Először úgy tűnt, hogy egy sima golyóbisról van szó, aztán előkerült egy fül és világossá vált, hogy egy életnagyságú, kopasz emberi fej lapul szétkorhadt fa-törmelék között.
A parasztok babonásan félrehúzódtak, Aintza nővér pedig odasietett, ügyetlenkedve lemászott a mocskos verembe, majd a szobor tarkójára helyezett ujjakkal összpontosítani kezdett. A néma vizsgálódás hosszú perceken át húzódott, így a többiek szétszóródtak és fojtott hangon vitatkoztak…
– Valóban van benne lélek – jelentette ki végül a papnő rekedtes, de magabiztos hangon.
– Akkor el kell pusztítani! – vágta rá Urdin, ahogy lendületes mozdulattal félretolt két parasztot és odasietett a gödör szélére. – Van valakinél kalapács? Vagy véső?
– Szó se lehet róla! – rikácsolta Aintza felháborodottan. – Miért akarnál elpusztítani egy ilyen rendkívüli emléket?
– Már Umatis próféta is ezt tanította – zengett fel Jurann mester hangja egy kőhajításnyi távolságból, a torony-rom tetejéről. – A bölcs népek csak az igazságra hallgatnak, nem tűrnek meg bálványokat maguk között.
A szent idézetet néma csend követte, aztán Nasrin visszatért az emberi testébe, hogy kötözködhessen:
– Honnan veszed, hogy ez egy bálvány? Nem is tudsz róla semmit!
– Sok munka és tudás kell egy ilyen arc kifaragásához – válaszolt Udrin, aki bal kézzel a gödör feneke felé intett, jobb tenyerét pedig tüntetőleg felemelte, hogy kitakarja az alakváltó csupasz, izmos testét. – Mi más lehetne, mint pogány istenség?
– Lehet baziliszkusz áldozata is – válaszolt Kunidana, ahogy visszagondolt a Vörös Városok meséire.
– Vagy egy gorgó is – tette hozzá Aintza nővér. – Az ilyen lények tekintete kővé változtatja a lényeket, de a lélek megdermedve a testben marad, így az átok visszafordítható, akár sok év után is.
– És mi kell a visszaváltoztatáshoz? – kíváncsiskodott Özgür.
– Azt mondják, hogy gyógyító hatalommal meglepően egyszerű – válaszolt az idős papnő. – Ha idehívnánk Jodhildát és megpróbálná…
– Akkor ez a szerencsétlen alak megfulladna a kőtörmelék és föld súlya alatt – szólt közbe Kaszás száraz hangon. – Ma már nincs időnk arra, hogy kiássuk a szobrot; elégedjünk meg azzal, hogy megtaláltuk!
A parasztok megkönnyebbült bólogatással fogadták a vezér-vadász szavait, aki megtett néhány hosszú lépést Jurann felé, majd megszólította a magasban őrködő íjászt:
– Küldj villámot a kőbe zárt lélekre, ha úgy ítéled. Bár nem tudom, hogy miért lenne halálos vétek az, hogy találkozott valami szörnyeteggel…
A Jurann bosszúsan nézett le a riválisára, aztán beletörődve megrázta a fejét. Erre a szoborra nem tudott szent ítéletet hívni, már csak azért sem, mert nem volt méltó veszélyforrás; azonban nem értette, hogy miért nem lehetett egyszerűen csak szétzúzni egy ilyen pogány emléktárgyat…
Eközben Kaszás visszament a gödörhöz és csontos ujjait széttárva áldást mondott a szobor felett:
– Holtak seregei, tekintsetek le erre a szunnyadó lélekre és adjatok megtisztító lángokat, amelyek kiűzik belőle a gonoszság magvait!
A parasztok megkönnyebbült áhítattal figyelték a verem fenekén táncoló halovány fehér tüzet, aztán a vén ítélkező parancsait követve visszatemették a bálványt néhány lapátnyi porladó földdel és egy szabálytalan formájú szürke kőlappal. Persze a kőszobor enélkül sem tudott volna kimászni, de azért jobb volt az elővigyázatosság…
A társaság naplemente előtt nem sokkal ért vissza az erdőszéli táborba, ahol már várta őket a gőzölgő vacsora. Radhelm lovag nem jött ki a középen felállított nagy asztalhoz, de aki benézett hozzá a sátorba, annak váltig állította, hogy csak Jodhilda kérésére fekszik és valójában már jól érzi magát.
A beteg férje mellett őrködő gyógyító az egek hatalmának köszönhetően egészen nyugodtnak tűnt, de újra meg újra összerezzent, amikor a kórság maradványai kicsikartak még egy-egy kóbor köhögést…
Ahogy a szörny-lehelet híre elterjedt, a falusiak hamar összerakták, hogy Miktulf halálát is ilyen mérgezés okozhatta. Zumar makacs családja továbbra is a gyűrű átkáról beszélt, a túlnyomó többség viszont sokkal hihetőbbnek érezte azt, hogy a végzetes tüdőbajt egy korcs-ember lehelete okozta…
A vacsorából Radhelm lovag mellett Gotvik is kimaradt, aki az Aintza nővérnek küldött gondolati üzenetek szerint még mindig a romokon túl elterülő dombok között keresgélte a szörny-emberek nyomait. A vén erdőjáró nem is próbált meg visszatérni estére, hanem azt mondta, hogy egy biztonságos kis barlangban fog éjszakázni és majd másnap tér vissza a táborba.