1. Az idegen
Újfalu alatt az országúton feltűnt egy vándor, akinek a fekete köntösét már régen kifakította a nap tüze és a rárakódó por. Az út menti földeken kapáló parasztok kíváncsian bámészkodtak, egy szőke legény pedig közelebb szaladt, hogy alaposabban szemügyre vegye a hórihorgas idegent.
Az utazó beesett, ráncos arca a kóbor prédikátorok önsanyargató életmódjára utalt; a csontos kezek viszont határozottan markoltak egy hosszú botot, ami a földre állítva is két arasznyival a magas férfi kopasz feje fölé lógott volna.
A pelyhedző szakállú kölyök lelkében a félelem legyőzte a kíváncsiságot, így kérdezősködés helyett inkább megfordult és porfelhőt felverve elszaladt a falunak a távolban éppen látható házai felé.
Pár perccel később az idegen is eljutott oda, ahol az út két oldalán hat-hat egyszerű, fehérre meszelt, összetákolt zsindelyekkel fedett parasztház sorakozott. A házak között deszkakerítések zárták le a parasztok portáit, amelyek mögött félérett alma, körte és szilva lógott a göcsörtös gyümölcsfákról. Az utca végén, a két házsor között a falu tömzsi, mohos kőtemplomát is látni lehetett.
Ahogy a vándor közeledett, a bal szélső ház előtt pletykálkodó vénasszonyok megbámulták a kopasz alakot, majd besiettek és magukra zárták az ajtót; egy kopott kékes ruhát viselő, sovány nő pedig a porban játszadozó gyerekeket is beterelgette az egyik kertbe.
Az idegen türelmesen, lassan sétált a házak között, egészen az utcácska közepéig, ahol hirtelen kivágódott egy csálé deszkákból ácsolt kapu. A vándor higgadt, de villámgyors mozdulattal fordult jobbra és lépett hátrébb, ahogy meglátta a kertből kisétáló parasztot. A szőke, nagydarab férfi kopott ruhákat viselt, de két kézzel markolt egy otromba favágó fejszét és magabiztos hangon szólalt meg:
– Ki vagy, idegen?
– Kaszásnak szoktak nevezni – válaszolt az idős férfi halk, érzelemmentes hangon.
– És mit keresel a falunkban? – kötözködött tovább a harcias gazda.
– Az örök békességet szolgálom és a vadon romlott hatalma ellen harcolok.
– Az derék életút – válaszolt az izmos férfi színlelt ájtatossággal. – Mármint azoknak – tette hozzá gúnyosan – , akik nem tudnak egy saját családról gondoskodni…
A feketébe öltözött vándor megdermedt, majd lehajtotta a fejét, amit a kapuban ácsorgó gazda egy önelégült mosollyal fogadott. A következő pillanatban Kaszás botja villámgyorsan előrelódult, és kíméletlen pontossággal érkezett meg a gúnyolódó paraszt lábai közé.
A nyers kiáltásra és fájdalommal teli nyögdécselésre sokan felfigyelhettek a faluban, de nem érkezett azonnali támadás, így a vándor-szerzetes zavartalanul emelhette az ég felé a botját.
– Holtak seregei – zendült fel az egek magasztos hatalmát hordozó imádság – , nyissátok meg az egek kapuját és adjatok enyhülést ennek az ökörnek, aki goromba modorával szenvedést hozott magára!
A kerítések mögött ágaskodó és a résnyire nyitott ajtók mögül leskelődő falusiak a délutáni napsütésben is láthatták a bot végén táncoló fehér lángokat. A poros úton nyögdécselő paraszt szeme elkerekedett, ahogy a bot újra az ágyéka felé lódult, de a vándor az utolsó pillanatban visszafogta a lendületet és a paraszt kezét félrelökve éppen csak megérintette a célpontját a szent hatalommal.
Ahogy a zsibbasztó erő hatni kezdett, Kaszás mélyen belenézett áldozata szemébe, majd továbbindult.
A házsor végén egy enyhén jobboldalra lejtő, kopott fűvel borított rész következett, ahol az út jobbra kanyarodott, és betért falu másik felében álló, régebbinek tűnő és rendezetlenebbül álló házak közé. Az elkanyarodó út bal oldalán, egy embernyi magasságú dombocska tetején állt a tömzsi kis templom, amelyet a megkopott szobrok stílusából ítélve a jámbor királyok korában építhettek, tehát már másfél évszázada hirdethette az egek dicsőségét.
A szürke kövekből rakott épületnek egyetlen tornya volt, ami még a hegyes, piramis alakú tetővel sem volt magasabb három emeletnél. A templom előtt mindkét oldalt tarka gyógyfüvek és bokrocskák növekedtek, középen pedig kikövezett lépcső és járda vezetett fel a boltíves kapuhoz.
Ahogy a hórihorgas idegen kiért a házak közül, felfigyelt arra, hogy a kertecske előtti lejtőnek a tetejénél egy parasztlány feküdt a viszonylag dúsnak és puhának tűnő fűben.
A vándor letért az elkanyarodó útról, hogy odamenjen a tőle kőhajításnyira tehénkedő leányhoz, de az felpattant, lerázta az egyszerű barna ruhájáról a pitypang szöszös magvait, majd szökellő léptekkel átvágott a füveskerten és a hosszú szőke haját megperdítve eltűnt a torony sarka mögött.
Az idegen a lépteit szaporázva próbálta követni a leányt, felsietett a lépcsőn, majd a templom fala mellett húzódó ösvényen ő is eljutott a mohos templomtoronyhoz.
– Múú! – ugrott elő egy karmolásra emelt kezű alak a falsarok mögül.
Kaszás hátraugrott, jól megtaposott egy levendulabokrot és védekező állásban maga elé rántotta a botját. A lány leeresztette a kezeit, elégedetten elmosolyodott, majd kuncogni kezdett. Az idegen egy mély levegővétellel magába szívta az égi békességet, majd mennydörgő hangon szólalt meg:
– Ezt meg hogy képzelted?! Azt akartad, hogy agyonvágjalak a bottal?
– Ahhoz túl öreg vagy – válaszolt a lány egy fél lépést hátrálva. – Aki fényes nappal egy falu főterén nőket gyilkol, azzal már fiatalon végeznek a vadászok.
– Én már tucatnyi nővel végeztem fényes nappal, falvak főterén – válaszolt Kaszás fenyegető mosollyal.
A lány egy kis időre elhallgatott, majd felcsillant a szeme:
– Ezek szerint ítélkezői hatalommal is rendelkezel és nem csak parasztfarokra tudsz áldást mondani…
Az idegen egy újabb belégzéssel elnyomta a dühöt, de hirtelen nem jutott eszébe semmi, amivel normális irányba terelhette volna a beszélgetést. A leány csendben, gúnyos mosollyal figyelte az idős férfi elmélkedését, majd hirtelen sarkon fordult és elszaladt, pont akkor, amikor Kaszás lelkében már szinte teljesen összeállt az, hogy mit is kellene mondani…
A faképnél hagyott vándor tehetetlenül bámulta, ahogy az életerős leány egy köves ösvényen felsietett a borókabokrokkal, rózsákkal és sírkövekkel borított domboldalra; fintorogva szemügyre vette levendulát, amit kitaposott; majd visszasétált és leült a legalsó lépcsőfokra, hogy pihenjen egy keveset.
Nem sokkal később távoli, de ütemesen közeledő patakopogás hangzott fel a falu régebbi része felől, majd gomolygó porfelhőt sodorva kivágtatott a mezőre egy elegáns bíbor-barna fegyverkabátba öltözött lovag. A harci ló hangos nyerítéssel állt meg a gyanús vándorral szemben, aki felállt a lépcső előtt és ösztönösen előreszegezte a bot végét.
– Üdvözöllek, idegen! – szólalt meg a lovas. – Ki vagy és mit keresel errefelé?
Kaszás egy gyors mozdulattal biccentett, majd felnézett a lovasra és megszólalt:
– Én is üdvözöllek, uram… – a fiatal nemes arcvonásai egy pillanatra megrezdültek – vitéz úrfi! Engem Kaszásnak neveznek és vadászként küzdök, hogy megteremtsem a békességet.
– Garim vagyok, Skognar urának második fia – mutatkozott be a nemesifjú, majd egy lendületes mozdulattal leugrott a lóról, hogy kezet rázzon. Garim magasságban egy fejjel elmaradt a kopott köntösbe burkolódzó vándortól, viszont a kézfogásba beleadta az erejét és alaposan megszorongatta az idősebb férfi csontsovány kezét.
– Jól látod, fiam… – szólalt meg a vadász, amikor végre enyhült a szorítás. – A testemből már kiszívta az erőt a hosszú küzdelem. A lelkem viszont mindig készen áll arra, hogy a holtak nevében ítélkezzek…
– Melyik testvériséghez tartozol, tisztelendő atya?
– Az északi földekről származom és Vasas Szent Ulfeus rendjéhez tartozom, de harcos vagyok, nem prédikátor.
Garim elismerő mosollyal simította végig a pelyhedző szakállát.
– A mi vidékünkre is eljutottak mesék Ulfeus követőinek a vitézségéről. Ugye ez a testvériség ismert Irgalmatlan Rend néven is?
– Csak a Nagy Folyótól délre – válaszolt a vadász szúrós tekintettel. – A törzsterületünkön a fejedelmek sem merik kiejteni ezt a gúnynevet.
– És mire vagy kire vadászol ezen a vidéken?
– Úgy tippelem, hogy egy szemtelen nemesifjút akar leteríteni – kotyogta közbe a szőke lány, aki időközben újra előkerült Kaszás mögött, a virágoskert másik felében.
– Nem téged kérdeztelek, Kiri! – mordult rá Garim, de a hanghordozásából érezhető volt, hogy nem remél változást az életvidám parasztlány viselkedésében.
A közjáték után a vén vadász válaszolt:
– Tegnapelőtt, amikor Répáslakon jártam, egy hitszónok mesélte, hogy ennek a falunak a határában felbukkant egy eltorzult medve és rettegésben tartja a népet. Ha ez tényleg így van, akkor én készen állok arra, hogy megküzdjek vele…
– Hozzám is eljutottak ezek a panaszok – válaszolt az úrfi –, de ha valóban előkerül a bestia, akkor jó erőpróba lesz számomra az, hogy egyedül leterítsem.
– Ez nem hangzik bölcs ötletnek… – szólalt meg Kaszás, de aztán Garim elszánt tekintetét látva inkább széttárta a kezeit: – …de hát nem vagyok az atyád, hogy parancsoljak neked.
Időközben egyre több falusi gyűlt össze a templom előtti réten, akik tisztes távolságból hallgatták a beszélgetést. Kaszás biccentett az úrfi felé, hátrálva fellépdelt a lépcső tetejére, majd inkább a tömeghez beszélve folytatta a gondolatait:
– Most továbbutazok, hogy alkonyatig elérjem a fenyveskövi kolostort, aztán majd visszajövök és megnézem magamnak a falu körül mászkáló medvét. Addig a bátor úrfi birkózhat egyet a fenevaddal; a gyászoló családja pedig bizonyára belátja majd, hogy az ilyen veszélyes munkára jobb vándor vadászokat felbérelni.
– Ezt meg hogy érted? Mit gyászol a… – fakadt ki Garim, majd elnémult és a homlokát ráncolva belegondolt a helyzetbe.
Sem Kaszás, sem a bámészkodók, sem a virágok között ácsorgó szőke leány nem zavarták meg a töprengést, így az úrfi a szokásosnál átgondoltabb választ adhatott:
– Tudod mit, vadász? Felbérellek arra, hogy együtt menjünk ki a medve ellen, és megmutatom neked, hogy az egekhez való könyörgés nélkül is leteríthető egy ilyen jószág. Fogadást ajánlok: ha sikerrel járok, akkor bocsánatot kérsz a faragatlanságodért, ha nem, akkor dupla pénzt kapsz…
– Mit tenne atyád – kérdezte Kaszás mosolyogva –, ha beszámolnék a halálodról, aztán kétszeres fizetséget kérnék?
– Gutaütést kapna – válaszolt azonnal Kiri – vagy agyonütne a buzogányával…
Garim szúrós szemekkel nézet fel a dombocskán álló lányra, de nem cáfolta az elhangzottakat.
– Én is fogadást ajánlok, legény – vágott vissza a vén vadász. – Negyven ezüstért vállalnám a medve elleni küzdelmet, de ha velem jössz és megúszod sérülések nélkül, akkor csak húsz ezüstöt kérek el.
– Csak húsz ezüst? – kérdezte a nemesifjú csodálkozva. – Tavasszal egy boszorkány néhány egér kiirtásáért kért annyit…
– Minek harácsoljak többet? Amíg meghúzhatom magam valahol és nem éhezek, addig vadászok, utána a túlvilágon meg úgysem érnek semmit a csillogó érmék…
– És mi akadályoz engem abban – folytatta az ifjú – hogy állandóan mögötted rejtőzködjek, és egy kardvágás nélkül megnyerjem a fogadást?
– A büszkeséged – válaszolt Kaszás tömören.
– Meg az, hogy a vén fazon után téged is agyonvágna a medve – egészítette ki a választ Kiri.
– Rendben van, ilyen olcsón bolond lennék, ha elutasítanám az ajánlatodat! Ha egy disznót kötnék ki csaléteknek, az is belekerülne húsz pénzbe.
– Sőt, ha elpatkol, akkor nem is kell fizetni neki – tette hozzá a parasztlány, majd a mentában botladozva hátrahőkölt, ahogy a bot vége elsuhant pár ujjnyival az arca előtt.
Az úrfi mosolyogva figyelte a közjátékot, majd folytatta:
– És mikor lenne alkalmas számodra ez a vadászat? Én készen állok, de te biztos elfáradtál a hosszú út során, úgyhogy lepihenhetsz az udvarházban…
– Nem kell nekem pihenés, lássuk a medvét! – válaszolt Kaszás türelmetlenül, majd a bámészkodókhoz fordult. – Ki, mikor és hol látta a fenevadat?
– Először Jarik látta egy hete, ahogy átgázolt az Ófalu alatti földeken – mondta egy púpos asszonyság. – Mármint a fenevad, nem Jarik…
– A dombon szétmarcangolt két birkát és agyonvágta a vén Flokit is – szólalt meg egy köpcös alak. – Pedig ő igazán hűséges és bátor kutya volt…
– Floki már alig látott, nem is tudta, hogy mivel áll szemben – kötözködött mellette egy koszos ingű legény.
Fokozatosan egyre többen bátorodtak fel és kezdtek beszélni:
– Nekem feltúrta a veteményesemet… – A forrásnál hatalmas lábnyomok vannak, nem merünk ott mosni… – Azok a vakondok voltak, te barom! – Elmúlt éjjel is sokat ugattak a kutyák… – Nem, most a medve volt, talán a vakondot akarta kiásni…
– Én is láttam már egyszer, távolról – kiabálta túl a hangzavart Kiri.
– Nyugalom! – emelte fel a száraz hangját Kaszás is, majd a bot végével ütemesen dobolni kezdett a szürke köveken.
– …de lehet, hogy csak egy bokor volt… – fejezte be a mondandóját Kiri halkabban, miután a többiek már elcsendesedtek.
– Te ott – mutatott rá a vadász a botjával egy sovány nőre. – Mikor voltak lábnyomok a forrásnál?
– Napok óta… és még ma reggel is találtunk újabbakat – válaszolt a nő tétovázva, a mellette álló magas férfi oldalához lapulva.
– A forrásnál van jó víz – tette hozzá a köpcös pásztor – lejjebb nem szeretnek inni az állatok.
– Akkor talán megvan, hogy hol lehet elkapni a vadat – zárta le a kérdést a vadász. – Mikor kell indulni, hogy alkonyatra kényelmesen a forrásnál legyünk?
– Van még három óránk – válaszolt Garim a lova felé visszaindulva. – Addig gyere velem az udvarházhoz, harapjál egyet és keríts valami tisztességes fegyvert a botod helyett.
– A holtak ragyogó hatalmához képest a legszebben csillogó acél is közönséges játékszer – válaszolta Kaszás, de követte az úrfit, aki a lovon léptetve megindult a régebbi házak felé.