2. Medvevadászat

A pihenő után Kaszás és Garim elszántan indultak meg a forrás felé. Az úrfi a bal karjára kerek pajzsot szíjazott, a jobb kezével a kivont kardját markolta, a testét érces hangon csörgő láncinggel védelmezte, a fejére pedig vödörszerű zárt sisakot húzott, amelyen fényesen csillogtak a lemenő nap sugarai. Ezzel szemben a vadász továbbra is a megszokott harci botját markolta és csak annyi előkészületet tett, hogy a fejére húzta a fekete gyapjúköntöséhez tartozó csuklyát.

Parrun uraság, a falu elegáns vörös kabátot viselő, erősen kopaszodó ura rekedt hangon kiáltott utánuk:

– Aztán jól vigyázz a fiamra, vadász! Harcban három emberrel is felér, de még nem nőtt be teljesen a feje lágya…

– Vadász vagyok, nem dajka – válaszolt Kaszás száraz hangon. – A fenevad el fog pusztulni, ha elénk kerül; de a kölyök felel a saját életéért.

A vén uraság és családja felháborodottan néztek a vadászra, de Garim kiállt az idegen mellett:

– És ezért fogadtam el az ajánlatát, hogy csatlakozzon hozzám. Nem vagyok már kisgyermek, aki egy medvetáncoltató leláncolt jószágát is érdekesnek találja.

– Miért mész vele, testvérem? – kérdezte Garim bátyja, aki díszítetlen, de elegáns szürke köntösében inkább tűnt királyi írnoknak, mint harcos nemesembernek. – Bölcsebb lenne ezt a küzdelmet rábízni arra, akinek ez a hivatása.

– Én is erre születtem – válaszolt a fiatalabb testvér, akinek a hangját eltorzította az arcot elrejtő sisak. – Te megöröklöd majd a földeket, amit a herceg adott dédapánknak, és azért élsz, hogy békességben megőrizd a családodat, az alattvalóidat és a vagyonodat. Én viszont csak fegyvert és tudást öröklök, de azokkal addig fogok küzdeni, amíg van erőm és találok kihívást jelentő ellenfelet.

Skognar vén ura büszkén hallgatta a fia elszánt válaszát, felpillantott a kék égre, majd elbúcsúzott:

– Akkor hát küzdj, fiam, és mutasd meg az egeknek, hogy mire vagy képes!

Garim némán nézte végig, ahogy a szülei, bátyja és sógornője megfordultak és visszatértek az udvarházba, aztán pedig a vadász után sietett a kertek alatt átvágó utacskán. A két vitéz hamar elhagyta az utolsó illatozó trágyadombot, és elkezdett felmászni a forrás felé vezető köves-poros ösvényen. Ez a terület közel esett a házakhoz, de az egyenetlen sziklás terep és a makacsul burjánzó bozót miatt senki nem bajlódott a hasznosításával.

– Mégis hoznom kellett volna a lovamat; úgy könnyebb lenne szembeszállni a medvével – panaszkodott a nemesifjú fintorogva.

– Te mondtad, hogy a forrás környékén rossz a terep. Ha nem nyílt mezőn harcolsz, akkor a ló csak feltart téged, különösen úgy, hogy egy furcsa szörnyeteg riogatja…

A beszélgetést futó léptek dobogása szakította meg, majd felhangzott egy éles kiáltás a két férfi háta mögött:

– Hahó! Várjatok meg! Én is jövök!

Kaszás hátrafordult a válla fölött ütésre emelt bottal, majd mély levegőt vett, ahogy meglátta Kiri zihálva szaladó alakját. Pár lépéssel később az úrfi is megállt, majd ráförmedt a lányra:

– Miért akarnál velünk jönni?

– Kíváncsi vagyok! És szívesen segítek!

– Ez nem játék, kislány! – szólalt meg a vadász a helyzethez képest meglepő nyugalommal. – Mi okom lenne rá, hogy eltűrjem a jelenlétedet?

– Ezt nézd! – kiáltott fel Kiri, és egy lendületes mozdulattal elkezdett kibújni a ruhájából.

– Ez meg mi akar lenni?! – kérdezte Kaszás döbbenten, de a lány szó nélkül ledobta a felsőruhát, majd elkezdte letekerni a telt kebleit tartó kendőt is…

– Valami újat mutat neked… – szólalt meg az úrfi gúnyos hangon.

Kaszás megfordult, és hüvelykujjával a lányra hátramutatva válaszolt:

– Azért ennél még én is láttam különbet… életerős és egészséges lány, de azon túl semmi szépség nincs benne. Egyszerűen úgy néz ki, mint egy tehén!

– Ebben nagyon, de nagyon igazad van… – válaszolt az úrfi, elnyújtottan ejtve a hangokat.

– Múúú! – zengett fel hirtelen egy mély bőgés a vadász mögül, aki megfordult, majd azonnal arrébb ugrott két lépésnyit, ahogy megpillantott egy hatalmas vörösesbarna jószágot. Kaszás tekintete végigpásztázta az előreszegezett szarvakat, a vadtulok erőtől duzzadó testét, a földön széthajigált ruhákat, a meztelen lány hűlt helyét, az oldalt-mögötte kacagó úrfit; majd leeresztette a botját, mély levegőt vett és egészen barátságos hangon szólalt meg:

– Ez mindent megmagyaráz. Alakváltóként valóban elég testi erőt kapsz ahhoz, hogy szembeszállj egy medvével, de az sem meglepő, hogy a lelki érettségedet korlátozza a vadon befolyása…

– Akkor lett ilyen fura figura, amikor kislánykorában meglovagolt egy tehenet, aztán fejjel előre esett az útra – tette hozzá Garim.

– A vadon szellemei valóban azokat a könnyelmű alakokat tüntetik ki figyelmükkel – magyarázott a vén vadász fintorogva –, akik tehénháton akarnak lovagolni és hasonló égbekiáltó marhaságokat művelnek…

Az útszéli leveleket kóstolgató nősténytulok válaszképpen kinyújtotta a hosszú rózsaszín nyelvét a kopasz vénember felé, majd lehajtotta a fejét és önmagába roskadt.

A terebélyes, de gyorsan zsugorodó test körül halovány lidércfény táncolt, ahogy a rozsdaszínű szőrzet semmivé foszlott, átalakult a csontozat és előtört a loboncos szőke haj. Alig telt el pár pillanat, és az immár teljesen emberi leány egy lendületes mozdulattal egyenesedett fel és porolta le tenyerét. Az alakváltó gyorsan felkapkodta a ruháit, de nem kezdett el öltözködni.

– Idén már szétszaggattam átváltozással egy ruhát – válaszolt Kaszás kimondatlan kérdésére. – Ha a medve érkezésekor ezt is széttépem, akkor az anyám megnyúz…

– Így meg a vadszeder fog megnyúzni – monda a vadász, ahogy a botjával felemelt egy tövisekkel teli indát.

– Na és? – válaszolt Kiri gúnyos mosollyal. – Ez a különbség ég és föld között: az égi hatalom elrejti a fájdalmat, de meghagyja a sebeket, az anyaföld ereje viszont valódi gyógyulást ad.

A vadász némán csóválta a fejét, majd továbbindult az ösvényen, a botjával arrébblökdösve a benyúló ágakat. Rövid séta után eljutott egy magaslaton terpeszkedő, életerős galagonyabokorhoz, majd amögött befordulva megtorpant. Az úrfi csörgő páncéllal odalépett mellé és büszkén szólalt meg:

– Igen, innen már látható a forrás életadó vizét összegyűjtő tavacska. Legyünk óvatosak, de szerintem még nincs itt a medve.

A társaság óvatosan leereszkedett a lejtőn és alaposan körbenézett. A tó bal oldalán egy öreg, de egészséges és életteli bükkfa magasodott, aminek a combnyinál is vastagabb gyökerei tekeregve szorították a szürkés sziklákat, majd eltűntek a tóparti nedves talajban.

A forrás vize a fa tövében tört elő, majd a köveken és a gyökereken végigtáncolva érkezett a tóba. A vizet és az előtte kitaposott kis füves területet fiatalabb bükkfák oszlopszerű törzsei vették körüli. A magasban a lombok kis híján összezártak, csupán a vízpart felett nyílt egy szobányi hézag, amelyen keresztül látható volt a kék ég.

– Itt valóban a vadon hatalma uralkodik – mondta Kaszás, ahogy a parthoz érkezve beleszagolt a párás levegőbe. – Nem csodálom, hogy a fenevad is ideszokott.

– A tó vize csak combig ér, viszont a túloldalt éles és csúszós sziklák szegélyezik – magyarázott Garim a kardjával mutogatva. – Lehet, hogy átmehetnénk majd oda, hogy védett helyről fogadjuk a medvét.

– Én ott nem férek el! – tiltakozott Kiri.

– Jobbra a patak völgye nagyjából sík terep, de dúsan benövik a vízparti növények – folytatta az úrfi, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. – Ha továbbmennénk arrafelé, akkor egyre szűkebb árokban halad tovább a patak és még több lesz a csalán.

– Akkor azt kihagyjuk – válaszolt a vadász. – Volt már bajtársam, akit ilyen susnyás terepen ragadott el egy medve. Mire észrevettük, hogy eltűnt a sor végéről, már elveszítette a fél arcát. Ráadásul ő lett volna a gyógyítónk, így esélye sem volt a túlélésre…

Kaszás az ég felé fordította tekintetét, ahogy visszaemlékezett a gyógyító barátságos mosolyára; a nemesifjú pedig elengedte a füle mellett a megrázó történetet és tovább magyarázott:

– Balra, a forrás mögött emelkedik az a domb, aminek a magasabb, füves részein a juhászaink legeltetik a nyájakat. Onnan és a nemrég átszelt bozótból is előjöhet a fenevad, szóval óvatosnak kell lenni. Hogyan készüljünk fel a medve érkezésére, mester?

Kaszás újra körbenézett a sok fedezéket biztosító terepen, Kiri viszont szinte azonnal válaszolt:

– Tudom már, hogy kapjuk el a medvét: én feljebb megyek a lejtőn, ti meg itt maradtok a parton csalinak.

– Csalinak?! – mordult fel az úrfi dühösen, de a vén vadász intett a parasztlánynak, hogy folytathatja.

– Amikor megjön a fenevad, ti feltartjátok pár pillanatig a fegyverekkel vagy a dermesztő hatalommal, én pedig lendületet veszek ezen a lejtőn és elsöpröm.

– Ez a terv nem túl hízelgő ránk nézve, de hatékonynak tűnik… – bólogatott Kaszás. – Akkor mit csinálsz, ha a medve mögötted bukkan fel?

– Nos… talán nem annyira erős, hogy egy ütésből agyonvágjon, úgyhogy megpróbálok ráfeküdni és aztán rátok bízom a dolgot – mondta a lány egy friss szúnyogcsípést vakargatva. – Utána meg úgyis begyógyulnak a sebeim.

– Igazán önzetlen ajánlat – válaszolt Garim, aki még mindig nem volt teljesen kibékülve a csali szerepével.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Kiri, majd nagy lendülettel a döbbent úrfi karjai közé nyomta az összetekert ruháit, sarkon fordult, négykézlábra ereszkedett és átváltozott.

A női test egészséges ívei hirtelen eltorzultak, a felemelt fenékből előtört a tekergőző farok, a törzs megemelkedett és csúnyán felpuffadt, a szőke haj semmivé foszlott… Alig telt el pár pillanat, és az alakváltó máris egy messze zengő, mély bőgéssel avathatta az új testet.

– Ezt már jó párszor láttam, de sohasem fogom megszokni… – mondta Garim a mellette álló csuklyás alaknak, aki kifejezéstelen arccal nézte végig a jelenetet.

A tulok egy lendületes fejmozdulattal letépett egy magas és nedvdús vízparti virágot, felcammogott az ösvényen, és a bokrokat alaposan megtaszigálva visszafordult a tó felé. Az úrfi kis ideig nézte, ahogy a vörösesbarna jószág jóízűen rágcsálja az élénkzöld leveleket, majd a vadász felé fordult:

– És akkor hogy képzelted ezt a medvecsalogatást?

– Először is lerakod azokat a ruhákat valahova… azért ne a sárba, az a száraz tuskó jobb lesz… aztán csak várakozunk és figyeljük, hogy mikor jön a fenevad.

– Rendben, mondjuk én figyelem a patak völgyét, te pedig nézz a dombok felé.

A vadász bólintott és a két férfi megállt egymásnak háttal a kristálytiszta tavacska partján, Kiri pedig úgy bámult rájuk, mint borjú az új kapura. A nap fokozatosan leereszkedett…

---

Garim az alkonyati félhomály és a forrásvíz csobogása ellenére is észrevette, hogy valami mozgolódik a patakot szegélyező sűrű növényzetben. Nem sokkal később színre lépett a fenevad és komótosan kisétált arra a részre, ahol a fák árnyékában már csak bokáig érő virágok nőttek.

Kiváló érzékszerveivel valószínűleg észlelhette az emberek jelenlétét, de nem is fordult a forrás felé, hanem odacammogott egy fa tövéhez és határozott mozdulatokkal mély sebeket hasított a kéregben. Az úrfi néhány pillanatig megbabonázva bámulta a fatörzset karmolászó bestiát, amitől csupán húsz lépésnyi nyílt terep választotta el, majd óvatosan megbökte a háta mögött álló csuklyás alakot.

Kaszás egy fürge, de nesztelen mozdulattal fordult meg, és némi keresgélés után észrevette a medve sötét, bozontos alakját. Ezután felnézett a lejtőn ácsorgó alakváltóra, és megpróbálta a sötétség ellenére eldönteni, hogy a tulok alszik-e vagy készen áll a rohamra. Eközben Garim egy óvatos mozdulattal előhúzta a kardot, amit várakozás közben azért visszatett a hüvelybe, majd a patakparton lopakodva megindult a medve felé…

Kiri a tulok-szemeivel még bőven elégségesnek érezte az alkonyati fényeket, viszont a harminc lépésnyire álló társainak csak az elmosódott körvonalait látta. A fontos mozdulatokat persze ezek a szürkés-homályos képek is megmutatták, így a tulok azonnal befejezte a kérődzést, amikor az úrfi megindult a patak felé.

Kaszás aggódva figyelte, ahogy a nemesifjú eltiporta az útjába kerülő liliomokat, de a forrás csobogása elfedte az óvatos léptek zaját és a páncél zörgését, a fenevad pedig zavartalanul dörgölte a fejét az összekarmolt fakéreghez. A távolság fokozatosan csökkent, és félútnál a vakmerő vitéz elszántan emelte fel a lovagi kardot.

Kiri nem látta a lejtőn burjánzó bokrok által eltakart medvét, de felfigyelt a felemelt fegyverre és óvatosan megindult a lejtőn, hogy közbeavatkozhasson, ha valami baj van. Kiri nem látta a szederindát sem, de látta, hogy baj lesz, amikor a szarván fennakadó ág megfeszült és megzörgette a bozótot.

A medve a hirtelen zajra megdermedt, megfordult és hangosan felmordult. Garim hátrahőkölt, ahogy meglátta a fenevad pofáját, amelynek a korábban is látható jobb oldala teljesen ép volt, a bal felét viszont csupasz, megduzzadt bőr borította. A vívóleckék azonban hasznosnak bizonyultak, és amikor a szörnyeteg megindult, az úrfi már készen állt arra, hogy teljes erőből lesújtson rá a kardjával.

Eközben már Kaszás is meglódult fenevad felé és előrántott egy dobókést a köpönyegéből. A vén mester egy nyers „Halál!” kiáltással hófehér túlvilági lángokat hívott az apró pengére, a következő pillanatban pedig elhajította a megáldott fegyvert a rohamozó fenevad irányába.

Garim meglepetten látta, ahogy a kés ragyogó csíkot húzva elrepül mellette és eltalálja a fenevad eltorzult pofáját ott, ahol a bal szem lett volna. Ez azonban nem állította meg a rohamot: a lángoló penge tompa koppanással lepattant, mintha deszkának ütközött volna. A ifjú vitéz talán emiatt is döntött úgy, hogy a jobb válla fölött tartott karddal keresztirányban sújt le és a fenevad arcának az egészséges felére céloz.

A jól időzített és hatalmas erejű csapás lehántotta a fenevad arcáról a húst, de lecsúszott a koponyáról és nem tudta megállítani a rohamot. A következő pillanatban a medve mancsa elsöprő erővel vágta hasba az úrfit, aki hanyatt zuhant és elterült a dús vízparti fűcsomók között. A megvadult és megvakított szörnyeteg rámászott az áldozatára, de fogai megcsúsztak az ércsisakon…

Eközben Kiri már mennydörgő vágtában száguldott el Kaszás mellett, aki a tulok útjából félreállva visszasietett a tópartra, és a botját két kézzel az ég felé emelve fohászkodni kezdett:

– Holtak seregei, nyissátok meg…

A rohamozó alakváltó éppen csak meg tudott fordulni azelőtt, hogy elsodorta volna a csuklyás alakot; majd újból felgyorsított és fejét leszegve nekirohant a fenevadnak. A medve a hatalmas ütközés erejétől legurult a hanyatt fekvő ifjúról, aztán pedig erőtlen mozdulatokkal próbált talpra állni. Kiri újból leszegte a fejét, de aztán észrevette, hogy nem kellene a társán átgázolni, így kerülő úton közelítette meg a célpontját.

A vadász imáját nem szakította meg sem az elszáguldó tulok, sem a csontokat ropogtató ütközés:

– … az egek kapuját és adjatok halálhozó fegyvert, amivel végleg megállíthatom a medvét uraló gonosz lelket!

Ahogy az ima véget ért, ragyogó villám tört elő az egekből, ami durva robajjal lecsapott a bükkfák ágai között, majd hirtelen megdermedt és tündöklő, íves pengét formálva kaszává alakította a vadász botját.

A csobogó forrásvíz és a leterített vitéz páncélja fényesen csillogott, ahogy a túlvilági fényesség beragyogott mindent a lombok alatt. Újra láthatóvá váltak a színek is: a dús növényzet zöldje, a megtaposott sárga liliomok és a fenevad sebeiből előtörő vörös vér. A fekete csuklyába burkolózó, hórihorgas alak kimért léptekkel indult meg a fenevad felé, mintha az csak learatni való búza lett volna.

Kiri időközben megkerülte Garim lábait, de újabb támadás helyett inkább hátrálni kezdett, ahogy közeledett hozzá a holtak dermesztő hatalma. A medve is megpróbált arrébb mászni, de nem sokat haladt azelőtt, hogy a vadász átlépte a vitéz testét és lesújtott a szent fegyverével. A kivégzés után Kaszás megkönnyebbült mosollyal az ég felé emelte a fegyverét, aztán hagyta, hogy elillanjon a pengévé dermedt tűz és ezzel visszatérjen az alkonyati szürkeség.

Néhány pillanatig csak a forrásvíz csobogását lehetett hallani a sötétben, aztán Kaszás újabb, egyszerű imával törte meg a csendet:

– Holtak seregei, adjatok égi fényt!

A bot végén felragyogó láng nem volt erősebb egy fáklyánál, de tiszta fehér fényével megmutatta, hogy a fenevad testéből csak porladó kormot és szén-törmeléket hagyott a dermesztő tűz, Garim páncélba öltözött alakja viszont még mindig mozdulatlanul feküdt a földön.

Kiri emberi testben, anyaszült meztelenül lépett ki a vadász háta mögül, és azonnal letérdelt a legény mellé. Kaszás előrenyújtotta a fényt hordozó botot, ahogy a lány óvatosan kioldotta a sisakot rögzítő szíjakat és kiszabadította a páncélos vitéz fejét.

Néhány nagyon hosszú pillanat után a földön fekvő ifjú kinyitotta a szemét és tétova hangon megszólalt:

– Ezek szerint mégis igaz, hogy a túlvilágon tündérlányok fogadják a harcosokat…

Kiri megkönnyebbült sóhajtással egyenesedett fel, az úrfi tekintete pedig fokozatosan kitisztult:

– Ja, csak te vagy az, Kiri?

A válaszként kiosztott pofon nagyot csattant, annak ellenére, hogy fűcsomók között fekvő célpontot nem volt könnyű jól megütni.

– Adj neki egy kis időt, hogy visszatérjen belé a józan ész! – szólt közbe a vadász. – Addig inkább menj, és vedd vissza a ruháidat.

– De minek? – kötözködött a lány feltápászkodás közben. Kaszás fintorgott egyet, majd száraz hangon szólt vissza:

– Gondolom nem szeretnéd, hogy belemásszanak a meztelencsigák…