11. Ulfeus bilincse

Amikor Kyrtrud már kellően begyakorolta a villámgyors vetkőzést, Erkanfled kapitánnyal együtt visszasétált a kert hátsó, félreeső részétől a főépülethez. Ahogy kifordultak egy nagy mogyoróbokor mögül, lecsapott rájuk egy hét-nyolc évesnek tűnő kislány:

– Tányi néni! Már mindenütt kerestelek! Még a budiban is! – Az idős nővér forgatta a szemeit, Kiri pedig jóízűen felnevetett. – Bóra nővér üzeni, hogy szinte mindennel megvan, úgyhogy kezdődhet a műsor!

– Ez nem holmi vásári műsor – fakadt ki a papnő színlelt, eltúlzott felháborodással – hanem egy magasztos szertartás, ahol felavatjuk Vasas Szent Ulfeus egy újabb követőjét!

– Értettem, kapitány! – vágta rá a kislány katonásan, majd sarkon fordult és elszaladt.

A „műsor” az árvaház épülete előtt kezdődött, ahol a bejárattal szemben egyszerű padokat raktak le. A közönségben nem volt túl sok felnőtt: Kaszás, Bóra nővér, Berker lovag, három idősebb férfi és négy nő, akik vélhetően az árvák gondozásáért feleltek. Ezen túl legalább kéttucat változatos korú gyermeket tereltek össze: az egyik nővér még egy csecsemőt is kihozott a szertartásra, az első sorban pedig ült három harcias legény, akik alig lehettek fiatalabbak Kyrtrudnál.

Erkanfled kapitány az épület nehéz bilincsekkel díszített ajtajához vezette az alakváltót, majd zengő hangon szólt az egybegyűltekhez:

– Az erőszak legyen veletek, testvéreim! Növekedjetek testben és lélekben, drága gyermekeim! Holtak seregei, ünnepeljetek velünk!

– Holtak seregei, ünnepeljetek velünk! …velünk! – visszhangozta a rekedt vénemberektől kezdve a kisgyermekekig mindenki az áldás szavait.

– Azért gyűltünk most össze, mert ez az ifjú nő, Vörös Kyrtrud úgy döntött, hogy csatlakozik a rendünkhöz és a romlott lények ellen fordítja az erejét!

– Nem mintha olyan sok lenne neki – szólt közbe egy zömök kamaszlegény az első sor jobboldali végéről.

– Köszönöm, Isenborn! – válaszolt a kapitány fenyegető mosollyal. – Pont alkalmas leszel arra, hogy megverekedj Kyrtruddal és megmutathassa a képességeit.

A legény arcán széles mosoly jelent meg, ahogy belegondolt abba, hogy birkózhat egyet a lánnyal…

– Használhatod a képességeidet – tette hozzá Erkanfled semleges hangon. Isenborn szemei elkerekedtek, majd felállt és elkezdte tétovázva lerakni a ruháit. A fiatalabb gyermekek ütemesen tapsolva kántáltak:

– Lás-suk a med-vét! Lás-suk a med-vét!

Kyrtrud néhány lassú lépéssel felállt a legénnyel szemben, és fölényes mosollyal, kényelmesen nyújtózkodva készült a küzdelemre.

Jól kezeled a ruha ujjait záró szalagokat – üzente hangtalanul a kapitány, aki a többi nézővel ellentétben észrevette, hogy mire szolgáltak a nyújtózkodó mozdulatok.

Végül aztán Isenborn az ágyékkötő meglazításával egyidőben felordított, felpuffadt és dús barna szőrt növesztett. A másik alakváltó az ordítást még szoborhoz illő nyugalommal hallgatta, de egy pillanattal később ő is kioldotta a csatokat és megindította az alakváltást…

Kyrturd a bal szemével fizetett azért, hogy szemtelenül sokáig várt az átalakulással: ahogy felvette az állati formáját, azonnal kapott is egy hatalmas pofont a medvétől. Egy ember azonnal szörnyethalt volna egy ilyen ütéstől, a tulok viszont megtántorodott, de talpon maradt, annak ellenére, hogy az éles karmok kivájták a szemét és lenyúzták az arcáról a húst.

A sebzett nagyvad hátáról lobogva fordult le a kékes apácaruha, ahogy az elrejtett balta súlya lerántotta. A közönségben néhányan felvisítottak, mások viszont vérszomjasan ordítottak. Kyrtrud leszegte a fejét és megpróbálta felöklelni a medvét, ami közben a vaskos tulok-nyakat karmolta végig egy gyengébb mozdulattal.

Isenborn megtántorodott, ahogy a szarv megakadt a hónaljánál és teljes erővel meglökte. A medve úgy zuhant hátra, mint a felnőtt férfi által félresöpört gyermek, de aztán két gyors mozdulattal arrébb ugrott és megpróbált átszaladni a tulok bal oldalára, hogy kihasználja az első támadással szerzett előnyt.

Kyrtrud imbolyogva hátrált, ahogy megpróbálta tekintetével követni az ellenfelét. Az első sorból kiáltozva ugrottak fel legények, egy pillanattal azelőtt, hogy a tulok hátsó patái felrúgták és földbe tiporták a padot. Ezután a hatalmas vörösesbarna jószág előrelódult és megrohamozta az árvaház fala mellett igyekvő medvét. A közönségben egy vénember felkiáltott dühösen, de hiábavalóan:

– A vakolatra vigyázz!

A hatalmas ütközés pillanatában hallani lehetett, hogy valami hangosan reccsen, utána pedig Isenborn fülsértő ordítása söpört végig a közönségen. Ahogy a porfelhő eloszlott, Kyrturd hátrált egy keveset, a medve viszont erőtlenül rogyott le a földre. A közönség döbbenten, némán bámult, ahogy a fekvő alakváltó combját vörösre festette a kiömlő vér. A kapitány közelebb lépett, és finoman tapsolva lezárta a két bestia küzdelmét:

– Köszönöm, elég lesz.

A vadtulok az ép szemével ránézett az idős nővérre, majd leszegte a fejét, összezsugorodott, a vörösesbarna szőr helyett szőke hajat növesztett, és felegyenesedett emberi alakját. Az alakváltó óvatos mozdulatokkal tapogatta meg az arcát, ahol még mindig szétszaggatott húscafatok hirdették a medve erejét, de a vérzést már csillapította az anyaföld gyógyító hatalma.

Ezután a leány győzelemittasan végigmérte a közönséget, felvette és kirázta a ruháját, majd nekilátott az öltözködésnek. A kikapart szemből irgalmatlan fájdalom sugárzott, amitől egy közönséges parasztlány a földön vonaglott volna, de aki a vadon erejét hordozta, az még összetört testtel is készen állt a küzdelemre.

Az már nagyobb kihívást jelentett Kyrtrudnak, hogy a békés öltözködéssel törődjön a bámészkodó legények végigpofozása helyett, de végül a lelkébe idézte a forrás felett álló vén bükkfa rendíthetetlen büszkeségét és ezáltal elkerülte a méltóságon aluli bunyót.

Eközben a kapitány odafordult a fal mellett fekvő medvéhez:

– Ügyesen kezdted a harcot, Isenborn. – A megsebzett alakváltó egy mély nyögéssel fogadta a dicséretet. – Ha ráakaszkodtál volna a tulokra, akkor egészen jó esélyed lett volna, de így, hogy óvatoskodtál és távolról akartad megkerülni, lehetőséget adtál egy rohamtámadásra… És most kivételesen nem nem neked kedvezett a méretkülönbség.

Ezután Erkanfled a megtépázott arcú, de büszkén lány felé fordult és őt is kiosztotta:

– Te pedig nem sokáig fogsz vadászni, ha ennyire halogatod az alakváltást. Ha a medve a szemed kikaparása helyett a koponyádat akarta volna bezúzni, akkor lehet, hogy azonnal véget ért volna a küzdelem. – Az alakváltó elismerően bólintott, majd felszisszent, ahogy megmozdultak az arcán feltépett izmok.

Ahogy Kyrtrud az ép szemével végigmérte a közönséget, megkönnyebbülten láthatta, hogy a kölyöksereg elismerő tekintettel néz fel rá és nem forral bosszút a legyőzött legény miatt.

Úgy tűnt, hogy a véres küzdelem még a kisebb gyermekeket sem rázta meg túlságosan; hiszen aki itt nevelkedett, az ugyanúgy megszokhatta a vadászok összecsapásait, ahogy egy falusi gyerek életének is része volt az állatok levágása.

Időközben a közönség újra felállította a felrúgott padot, a legidősebbnek tűnő lány pedig előresétált, óvatosan hordozva egy vaskos könyvet. A kapitány bátorító mosollyal intett a barna hajú, kopott ruhájú, szeplős árvának, hogy jöjjön közelebb, majd a tömeg felé fordult.

– Most pedig hallgassuk meg példaképünk, Vasas Szent Ulfeus rövid legendáját!

A leány aggodalmaskodva lenézett a medvére, aki még mindig mozdulatlanul feküdt, de talán már kevésbé vérzett, majd kinyitotta a megsárgult pergamenlapokat és olvasni kezdett:


Gilaros pogány fejedelem idejében a Nagy Folyó északi partján, a Vasfiak nemzetségében született egy fiúgyermek, akit Valfiznak nevezék. Ez a fiú felnövekedék, megismeré a fejsze forgatását és lőn erős vitézzé. Népének gonosz szokásait követvén Valfiz is átkel vala a folyón és nyolcz esztendőn át fosztogatja vala az egek hatalmát tisztelő törzseket.

Az utolsó portyázása során Valfiz betört egy kolostor pinczéjébe, de egy éber szerzetes rázárta az ajtót, a hitvány czimborái pedig megfeledkezvén róla hátrahagyák. Az apát jámbor és bölcs ember volt, így nem hívott villámot az elfogott fosztogató fejére, csupán béklyót rakatott a lábaira és azt parancsolá neki, hogy pusztítás helyett a templom újjáépítésére használja az erejét.

Valfiz nyolcz esztendőn át munkálkodik vala a templom építésén és ezalatt megismeri vala a szerzetesek nyelvét és Bölcs Gotzon tanításait. A nyolczadik esztendő végén az apát szerfelett elcsodálkozék, mert hallotta vala, hogy az északi fogoly az egek hatalmát dicsőíti, a hogy erejét megfeszítvén felhelyezi a kupola tetejét lezáró rézsüveget.

A templom felszentelésekor a szerzetesek szétzúzák Valfiz béklyóit és Ulfeus testvér néven az egeknek ajánlván befogadák őt a közösségükbe. A rablóból lett szerzetes nyolcz esztendőn át elmélkedik és tanul vala a kolostorban, de egyre többször járja vala környező vidéket, hogy az egek hatalmával és a saját edzettségével harcba szálljon a különféle szörnyetegek ellen.

A nyolczadik esztendőben újabb északföldi rablók érkezének a kolostorhoz, de Ulfeus kiálla a kapu elé és az északiak nyelvén viadalra hívta a vezérüket. Elő is jött egy nagy termetű harczos a seregből, aki leveté a ruháit és medvévé változván megtámadá Ulfeust, de ő lesújtott a nehéz favágó fejszéjével és felhasítá a vad koponyáját. Ezt látván az életben maradó rablók igen megrémülének és hívák Ulfeust, hogy legyen az új vezérük.

Ulfeus kiment a rablók közé, de nem csatlakozott a gonosz harczukhoz, hanem tanította őket az egek hatalmáról és a tiszta lélek útjairól. Nyolcz napon át tanít vala Ulfeus a kolostor előtti mezőkön, a szerzetesek pedig vivék ételt és italt az északiaknak. A nyolczadik napon a harczosok elvonulának vissza a földjükre és Ulfeus is velük mene, hogy a Nagy Folyótól északra hirdesse Bölcs Gotzon tanításait.

Északföldön nyolcz esztendőn át tanít vala Ulfeus, bejárván minden nemzetség földjeit és pusztítván az útjába kerülő fenevadakat. Jeir fejedelem, Gilaros fia és örököse felettébb erőszakos férfiú vala, aki üldözteti vala Ulfeust és társait, engedelmesen követvén a pogány papok minden kívánságát. Egy napon azonban Jeir egyik leánya követet küldött, hogy szeretné megismerni az egek titkait, és Ulfeus elment a fejedelem házához, és nyolcz napon át tanítá a leányt egy rejtett szobában.

A vérszomjas pogány papok azonban ünnepséget szerveztek és gyermekeket hurczoltak vala, hogy feláldozzák őket a mélység szörnyetegei előtt. És kiméne Ulfeus hozzájuk és irgalmatlan haragra gerjedvén lehívta az egek villámait a pogányokra, és a túlvilág tüze elemésztette a hamis papokat. Az áldozatra szánt gyermekek mind elfutának és szabadságot leltek, de a fejedelem íjászai üldözék Ulfeust és elfogák őt, a kezeit a háta mögött egymáshoz láncolván vas bilincsekkel.

A vasra vert tanítót Jeir fejedelem elé vitték, aki egy barlangban faragott csarnokban trónolt. A pogány zsarnok erősen faggatá a foglyot, mondván: Eddig a hegyek és erdők között bujkálva menekültél a harczosaim elől, miért jöttél most ide nyíltan a házam elé? Ulfeus nem akará veszedelembe sodorni a fejedelem leányát, ezért hazugsággal felele: A közrendű népek már az egész országban hallhatták a tanításaimat, így most eljött az ideje annak, hogy te is halld az igazság szavát, ó fejedelem!

A pogány főpap a fogolyhoz mene és rámutatott, mondván: Erre a hamis tanítóra nincsen szükség, mert én minden kérdésre megfelelek neked. A mélység urai felfedtek előttem minden titkot, még az örökké tartó fiatalságot és a tengerek átszelését is. A fejedelem és az előkelők elhitték a papnak a hamis szavait és gyúnyolák a közöttük lévő tanítót, hogy mutassa meg a tudományát.

Ezeket hallván Ulfeus az egekhez fohászkodék, majd körbetekeré a lánczokkal a bal kezét és a lánczot megfeszítvén összezúzta a saját ujjait, hogy le tudja rántani bilincset a véres kézről. A harczosok és papok azonban tovább gúnyolódának, hiszen a csarnokban csak a lidérczek romlott, halovány fénye világított, így nem láthatták a fogoly szabadulását.

És szóla Ulfeus a fejedelemhez, mondván: Felteszek egy kérdést ennek a papnak és ha válaszol rá, akkor elismerem, hogy nagyobb a tudása, de ha nem tud felelni, akkor bocsáss szabadon és ismerd el, hogy az egek bölcsessége a feljebbvaló! És mondá a király Ulfeusnak: Tedd fel a kérdésedet! És fordula Ulfeus az előtte álló főpaphoz, mondván: Mikor történt utoljára, hogy tanácsoltál valamit a fejedelemnek és ő nem engedelmeskedett az akaratodnak?

A tömegben zajongás támadt, a hogy a főpap szólni készült, de Ulfeus egy harczi kiáltással szent tűzbe burkolá a kezére csatolt vasat és előrelendíté a jobb kezét, hogy elnémítsa a főpapot. A véres, lángoló bilincs eltalálta a főpap állát, bezárván a hazug szájat, a túlvilág tüze pedig megégeté a romlott testet.

A lánczokat a levegőben megfordítván Ulfeus másodjára is lesújtott, a főpap nyaka köré tekeré a megszentelt vasat és erősen szorította azt. És az álnok férfiú gerincze kettétörött a szorítástól, úgy, hogy a teste erőtlenül hullott a földre, a benne rejlő korcs lelket pedig azonnal elragadá az egek hatalma.

A többi papok odasietvén a mélységhez fohászkodának és a vérüket onták, hogy új életet adjanak szószólójuknak. A holttest azonban értelem nélkül való szörnyetegként támadt fel, a mi marczangolta a pogányok húsát, de egyetlen szóval sem tudott válaszolni Ulfeus kérdésére. És zúgolódás támada a vitézek és előkelők között, kik mindannyian látták vala, hogy a mélység papjai hatalmaskodnak, de az egek segedelmével elpusztíthatóak.

Jeir fejedelem azonban vérszomjas és ostoba ember vala, és nem hallgatott Ulfeus szavaira, hanem parancsola a harczosainak, a kik nehéz tusakodás után levágták és megölték az egek hírnökét. És Ulfeus lelke megpihent az örök békességben, a testét pedig a király emberei a szörnyetegek elé vetették. És a melyik szörnyetegek ettek a szent ember húsából, azok mind elpusztulának, és a fertelmes dögöket hatalmas máglyán égeték a szolgák.

A pogányok zsarnoki uralma azonban csupán három esztendőn át folytatódott, hiszen Jeir leánya az egek titkait tovább fürkészvén elsöprő hatalmat kapott a holtak seregeitől, amivel megszerzé a trónust és uralkodék Fehér Úrnő néven az összes északi földek felett.

A Fehér Úrnő megtisztította az országot és csodás tetteivel felülmúlta az előtte járókat, de mindig hálával emlékezik vala Vasas Szent Ulfeusra, aki a pogányság fészkébe behatolván elvitte vala hozzá az igazság magvait.


A legenda végén a szeplős leány egy eltúlzott mozdulattal meghajolt, majd visszasétált a helyére. A felolvasás után Kyrtrud megkönnyebbülten és kissé meglepetten tapasztalta, hogy az arcbőre teljesen visszanőtt, újra két szemmel látta a világot és még a történet sem volt túlságosan unalmas.

Az ilyen gyógyulást a falusiak irigykedve csodálták és rendkívül gyorsnak tartották, de valójában a pillanatok alatt lezajló küzdelemhez képest még mindig nagyon lassú volt.

A győztes harcosok életét persze megkönnyítette az, hogy a vadon hatalma bezárta sebeiket és nem kellett gyógyítót keresgélni; viszont komoly küzdelem után a legyőzötteket azonnal megkötözték vagy legyilkolták volna, úgyhogy ők bánhatták, ha csodálatos gyógyulást birtokoltak a közönséges erő és harci tapasztalat helyett…

Most persze leszámolás helyett felolvasás követte a harcot, így a megsebzett medvének bőven volt alkalma arra, hogy felépüljön és besomfordáljon az épület sarka mögé. Kiri kíváncsian és némi kárörömmel figyelte, hogy Isenborn hogy fogja visszaszerezni az öltözékét, de a felolvasás után egy nyurga legény összekapkodta a széthajigált ruhákat és elvitte őket a falsarok mögé. Ezek után Erkanfled kapitány újból kiállt a közönség elé, és hatalomtól zengő hangon áldást mondott:

Kövessétek Vasas Szent Ulfeus példáját a küzdelemben és adja az ég, hogy méltón hordozzátok az ő szent nevét!

Kyrtrud általában elrettentő példaként tekintett a papok rideg és üres életútjára, de most friss élmény volt a medvétől kapott pofon, és úgy érezte, hogy aki törékeny emberi testben is kiállt egy ilyen fenevad ellen, az valóban méltó volt arra, hogy kövessék. Különösen úgy, hogy még győzni is tudott…

– Most következik a hagyományos eskütétel – folytatta a kapitány –, amikor a frissen befogadott testvérünk egy kis időre megkapja Ulfeus bilincseit. Kyrtrud, kérlek gyere ide a kapuhoz…

A leány egy fintorral fogadta a gondolatot, hogy vasra fogják verni, de hamar túltette magát a dolgon, és kíváncsian kérdezgetni kezdte a bilincsek bezárásával piszmogó idős papnőt:

– Tényleg ezekkel a láncokkal törte ki Szent Ulfeus a pogány főpap nyakát?

– Igen és mégsem – válaszolt Erkanfled mosolyogva. – Az eredeti vasakat a Fehér Úrnő megőrizte, de aztán a rendünk kapitányai szétosztották és másolatokkal kipótolták őket. Hozzánk csak négy eredeti láncszem került – magyarázott a nővér, rámutatva a lánc jobb oldalára –, de persze úgysem a hideg vas őrzi az emlékeket, hanem a mi lelkünk.

Amikor mindkét kéz rögzítve volt, a kapitány hátrébb lépett és elégedetten végigmérte a leányt, aki a kezeit feltartva fészkelődött a bilincsekben.

– Még az eskü előtt – szólt közbe egy középkorú, szigorúbbnak tűnő nővér a közönségből – szeretném tisztázni, hogy nem kell Ulfeus példáját követned a szabaduláshoz, ki fogunk engedni a bilincsből.

– Hálásan köszönöm! – szólt vissza Kyrtrud maró gúnnyal a hangjában. – Miért, ki lenne olyan hülye, hogy kitépi a kezét ezekből a vasakból?

Hirtelen nagyon sokan néztek csúnyán a megbilincselt leányra, aki behúzott nyakkal pontosított:

– Mármint ha nem egy pogány fejedelem előtt áll, hanem megkérhetné a társait is…

– Aki vadásznak akar állni, azok között mindenféle őrült előfordul – válaszolt a kapitány a fejét csóválva. – Éppen egy alakváltó volt az, aki kitépte a kezét a bilincsekből: az ujjai perceken belül visszanőttek, a kiontott vért viszont csak gyaluval lehetett leszedni az ajtólapról…

Kyrtrud elmerengett a történeten és galád mosoly jelent meg az arcán, ahogy belegondolt abba, hogy néhány jól elhelyezett vértócsával mennyi bosszúságot és mekkora zűrzavart okozhatna…

– Az eskü olyan dolgokat emel ki, leányom – szólalt meg a kapitány, megszakítva Kiri álmodozását – amelyek rád igazak. Remélhetőleg. Én elmondom a hagyományos eskü darabjait, te pedig gondold át és ismételd el őket.

Holtak seregei, hallgassátok az esküt!

– Holtak seregei, hallgassátok az esküt!

Készen állok a küzdelemre és a halálra…

Ezt már átbeszéltük, kapitány…

– Készen állok a küzdelemre és a halálra…

…megvan bennem a vadászathoz szükséges erő,

Még szép!

– …megvan bennem a vadászathoz szükséges erő,

…és nem láncol más kötelesség e világhoz.

Erősek a családi kötelékek, a szülők aggodalma és a vér szerinti testvérek gyermeki szeretete… De mindez csak éberségre kötelez, nem a lehetőségek feladására…

– …és nem láncol más kötelesség e világhoz.

Nem tévesztem szem elől a kitűzött célt…

Még szép!

– Nem tévesztem szem elől a kitűzött célt…

…megőrzöm és öregbítem a rendünk hírnevét,

Inkább hírhedtségről kellene beszélni, szóval teljesíthető lesz…

– …megőrzöm és öregbítem a rendünk hírnevét,

…és nem gyarapítom az ártatlanok gyötrelmeit.

Ez azt jelenti, hogy nem tréfálkozhatok bárkivel? Na jó, lassan illene már felnőni…

– …és nem gyarapítom az ártatlanok gyötrelmeit.

Nem riadok vissza az erőszak alkalmazásától…

Még szép!

– Nem riadok vissza az erőszak alkalmazásától…

…de készen állok a józan tárgyalásra is,

Izé… Kaszás szintje azért teljesíthetőnek tűnik…

– …de készen állok a józan tárgyalásra is,

…és nem vetem meg a szokatlan eszközöket sem.

Akkor mégis illik ide a vértócsákkal keltett zűrzavar…

– …és nem vetem meg a szokatlan eszközöket sem.

Ha ezek megváltoznak, befejezem a vadászatot…

Azért jó, hogy nem kell halálig harcolni…

– Ha ezek megváltoznak, befejezem a vadászatot…

…de emlékezni fogok harcos testvéreimre,

Még szép!

– …de emlékezni fogok harcos testvéreimre,

…ezen a világon és az örök békességben is.

A falunkban a papnő rendszeresen szidott, hogy a lelkem túl romlott és sosem fog az egekbe szállni… de ha mégis ott kötök ki, akkor biztos nem felejtem el, hogy milyen társaság vezetett el oda…

– …ezen a világon és az örök békességben is.