10. Felszerelkezés
Ezek után végül Kaszás kísérte el Kyrtrudot konyhába, hiszen ő sem evett többet a lánynál. Bóra nővér már a hálóteremből került elő, de némi zsörtölődés kíséretében azért előkerítette a vacsora maradékait.
Kaszás pár mondatban beszámolt a toborzásról, a nagyjából harminc évesnek tűnő, jó erőben lévő szakácsnő pedig lendületes mozdulatokkal veregette vállon az új tagot:
– Szóval alakváltó vagy, húgocskám, és úgy döntöttél, hogy felcsapsz vadásznak…
A leány lendületes bólintással válaszolt.
– A falusi nyomorhoz képest jó lesz ez, de azért ne készülj évtizedeken át tartó küzdelemre. Én a bátyámmal és négy barátunkkal együtt léptem be a rendbe, de már mind rég abbahagytuk a harcot… – A nő lelkében sajátos módon keveredett a bánat és a megkönnyebbültség. – Ha elég ügyes vagy, akkor jó helyen szállsz ki, egyébként meg a fűbe harapsz…
– Fűbe harapni nem is rossz dolog… – vágta rá az alakváltó tele szájjal. – Amikor éppen tulok az ember…
– Marhaságokat beszélsz, Bóra! – tiltakozott Kaszás is, miután lenyelt egy falatot. – Persze Kiri is, de tőle nem is várok többet.
Az idős vadász felszisszent, ahogy az alakváltó lábon rúgta az asztal alatt, majd a harcos-ösztöneit követve olyan rúgással válaszolt, amitől hangosan reccsent valami a lány bokájánál. Az alakváltó felnyögött, majd összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, és cikázó szemekkel keresett valami visszavágási lehetőséget…
– Elég legyen! – kiáltott fel a szakácsnő, majd hatalmas csattanással rácsapott az asztalra. – A konyha nem gyakorlótér! Takarodjatok kifelé, ha csak harci tapasztalatra éheztek!
Kiri figyelmét továbbra is lekötötte a lábfejétől szétsugárzó fájdalom, Kaszás viszont dacos tekintettel fogadta a rendreutasítást a nála jóval fiatalabb nőtől, amivel kiérdemelt egy szaftos repetát:
– És ezt te igazán tudhatnád, nagy tudású testvérem! Mindenki azt hiszi, hogy te vagy az égi nyugalom megtestesülése, közben meg úgy kakaskodsz, mint a legrosszabb kölykök az árvaházban! Megérdemelnéd, hogy hajlott korod ellenére a sarokban térdepelve…
– Rendben van, érettem… – szólt közbe a vén vadász lehajtott fejjel és a szakácsnő felé emelt tenyérrel. – Ha a lány legközelebb szemtelenkedik, körültekintőbben fogom helyretenni…
– Téged kéne helyretenni, Kaszás! Amíg ilyen példát mutatsz a fiatalabb vadászoknak, addig hiába próbálod nyers erővel nevelni őket…
– Mi a baj a viselkedésével? – kérdezett közbe Kiri, talán azért is, hogy jelezze, hogy a vadon erejével ennyire gyorsan túltette magát a sérülésen.
– Az, hogy a halálba visz – vágta rá a harcias nőszemély, majd tömzsi ujjával rámutatott a nyúlánk alkatú vénemberre: – Ez a díszpéldány a rendkívüli tapasztalatával sok bajból kivágja magát, de aki a példáját követve erőszakoskodik, az sosem fog ennyi tapasztalatot összegyűjteni, mert ezerszer is megdöglik előtte!
– Akkor ő hogyan élte túl? – kötözködött tovább a lány.
– Mert én gondolkodom, felmérem, hogy mire elég az erőm – válaszolt Kaszás nyers hangon – és az alapján cselekszem. Aki birka módjára követi mások példáját, az megérdemli a pusztulást!
Bóra lelkében fellobbant a gyász és a harag, majd válasz helyett lekevert egy hatalmas pofont a vén mesternek, aki kis híján lerepült padról, majd csontos ujjait felemelve, tétovázva szólalt meg:
– Bocsánat… Nem arra akartam utalni…
Kiri megrökönyödve bámulta a mester arcán vörösödő ujjnyomokat és majdhogynem el is feledkezett a saját gyorsan gyógyuló sérüléséről. A szakácsnő a szőke lány felé fordult, majd felsóhajtott és magyarázkodni kezdett:
– Még gondolni sem szeretek az utolsó vadászatomra, de ha nem mesélek róla, akkor úgyis elpletykálnák mások… Három évvel azután történt, hogy Ulfeus követői meghívták a csapatunkat, de újra a Vashegyek között vadásztunk és a régi társaim közül voltak velem hárman. Megbíztak minket azzal, hogy fogjunk el egy boszorkányt, aki a hegyek között bujkál. Abban bíztunk, hogy meglephetjük a banyát, ha a éjjel, a kunyhója mögött tátongó szakadékból mászunk fel hozzá…
Bóra egy konyhai ronggyal letörölte a könnyeit, majd folytatta a beszámolót.
– Elvállaltam, hogy én viszem fel a kötelet, mert engem támogat a vadon hatalma, de nem másztam elég gyorsan és ügyesen, így a többiek is elindultak utánam. Már majdnem elértem a sziklafal tetejét – Kyrtrud fájdalmasan felnyögött, ahogy rájött, hogy mi következik. –, amikor kifordult egy kődarab a lábam alól, megcsúsztam, lezuhantam és magammal sodortam a társaimat is. Amikor visszanyertem az eszméletem, két társam már holtan feküdt alattam és mellettem, az utolsó vadász-testvér pedig törött gerinccel szenvedett, és az ügyetlenségemet átkozta, mielőtt kilehelte volna a lelkét…
Az egykori vadász erőtlenül ereszkedett le a padra a beszámoló után, Kaszás, pedig a nő izmos vállára tette a kezét és önmagához képest egészen barátságos hangon szólalt meg:
– Ez valóban szörnyű baleset… Én is megsirattam a testvéreket, derék legények voltak… Viszont ne köss bűntudatot a gyászhoz, mert a halálukat nem te okoztad, hanem a balsors és a saját türelmetlen ostobaságuk!
– Meglehet… – válaszolt Bóra tétovázva. – De neked könnyű dolgod van: az égi tűz kiégeti a lelkedből a kapcsolatokat, amik az elveszett testvérekhez kötnének…
– Nem kiégeti, megtisztítja – válaszolt az ítélkező határozott hangon. – A botlások, viszályok, megrázó emlékek, ösztönös vágyak és más visszahúzó erők semmivé foszlanak, viszont megmarad a lényeg, ami erőt ad arra, hogy tovább harcoljak.
– Én viszont találtam valamit… – válaszolt a szakácsnő először tétovázva, majd egyre határozottabb hangon –, ami értékesebb a nyers küzdelemnél. Itt a konyhában továbbra is élvezhetem a testvéreim társaságát, meg táplálhatom az árvákat, de nem kell azon aggódnom, hogy mikor tör rájuk a halálos veszedelem…
– Leszámítva azt az esetet – szólt közbe Kaszás –, amikor a gombás hústól annyian kifeküdtek…
– Lassú tűzön sütögettem volna azt a gazembert – válaszolt a szakácsnő, ahogy fellobbant a lelkébe a harag –, ha nem tudott volna mindenkit meggyógyítani az ebéd után… Minek tárol valaki annyi savanyított galócát, amivel az egész királyi udvart meg lehetne mérgezni…?
Kyrtrud elkerekedő szemekkel nézte a szakácsnőt, aki riadtan kapta a szája elé a kezét.
– Erről nem fogsz beszélni senkinek – jelentette ki Kaszás határozott hangon, a lányra szegezett tekintettel. – Kész szerencse, hogy annak idején szinte mindenki elhitte Egill mester magyarázatát, hogy a romlott hús okozta a bajt.
– És mi történt a két további vadásszal – fordult Kiri a szakácsnőhöz, hogy gyorsan témát váltson –, akikkel együtt léptél be a rendbe…
Bóra nővér pár pillanatig tétovázott, ahogy változatos érzelmek kavarogtak a lelkében, aztán végül elmesélt még egy keserű történetet:
– Tammur testvér már gyerekkorában is könnyen dühbe gurult, a három barátjának a halála után pedig egyre többet ivott, de még két éven át vadászott. Végül elfogadott egy munkát egy özvegy úrnőtől, de a fenevad elejtése után összeveszett a megbízójával a pénzügyeken és megölte a nemesasszonyt…
– Haragjában egyszerűen felkapta, majd földhöz vágta a szerencsétlen nőt – tette hozzá Kaszás. – Félelmetes ereje volt neki… A gyilkosság után megsebesített két parasztot és elmenekült, egész Folyóköz erről a gaztettről beszélt. Még a Nagy Folyón túlról is érkeztek testvérek, hogy helyretegyék ezt a végzetes botlást és végül ők hívtak villámot a szökevény fejére.
– Szóval az avatáskor mondott „botlását helyretesszük” valójában embervadászatot ígér? – kérdezte az újdonsült vadász némi sértődöttséggel a hangjában. – Nem árt tudni…
– Ha kell, igen – jelentette ki Kaszás száraz hangon.
Ezután a lány és a vén vadász szótlanul kanalazgatott, a szakácsnő pedig takarított egy keveset, majd megtörte a csendet:
– Viszont tartozok még neked egy vidámabb történettel is, húgom. Így is végződhet a vadászat, ha valaki elég éber és szerencsés… Szóval a bátyám nyolc évet lehúzott vadászként, de aztán a Farkas-dombok között megbarátkozott a félreeső Szilfás-völgy urával, feleségül vette a földesúr lányát, és egy csodálatos fiúgyermek apja lett.
– Azért annyit hozzátennék – szólalt meg Kaszás kaján vigyorral – hogy ez a három esemény pont fordított sorrendben történt. De hát minden jó, ha a vége jó…
– Ébresztő, hétalvó!
Kiri felnyögött, ahogy másnap felriadt az álmából, majd felült és pislogva körbenézett a vadászok hálótermében. A nap már jócskán besütött az ablakréseken, a többi ágy pedig már üres volt, de a fiatal alakváltótól balra ott állt Kunidana nővér egy harci baltával a kezében.
– Mit akarsz…? – kérdezte a frissen avatott vadász, majd egy nagy ásítás után próbált egy fokkal barátságosabb lenni: – Menjek valahová?
– Ezt a balta mostantól a tiéd – válaszolt a fiatal papnő, majd nyéllel előre odanyújtotta a baltát a másik lánynak.
– Minek kapom ezt? Mit kezdjek vele? – kérdezte Kiri, ahogy fintorogva forgatta az alkarnyi hosszúságú fegyvert.
– Északföldi hagyomány, minden testvér tart magánál. Sokszor jól jön…
– De én bármikor átváltozhatok vadtulokká – tiltakozott az alakváltó –, és a szarvaimhoz képest semmit nem ér egy ilyen kis fémdarab…
– Próbáltál szarvakkal tűzifát hasogatni?
– Miért…? – kezdett kötözködni az ágyban üldögélő leány, de elharapta a kérdést. – Na jó, arra valóban hasznos lehet egy ilyen eszköz… – ismerte el némi bosszúsággal a hangjában.
– El kell mennem, hogy visszahívjam Aintza nővért, valószínűleg csak holnap érek vissza – mondta Kunidana témát váltva, majd próbálta figyelmen kívül hagyni a másik lány arcán látható örömöt. – Te még tehénkedhetsz, de majd keresd a kapitányt, ha felkelsz…
Kiri fenyegetően meglódította a baltát a papnő felé, aki megszokásból meghajolt, majd megfordult és távozott. A szőke lány egy darabig bámult utána, majd elsuvasztotta a baltát a párnája alá és visszadőlt, hogy aludjon még egy kicsit.
Amikor Kiri végre felkelt, első útja a konyhához vezetett, ahol Bóra nővér négy kondér gőzölgő ételt felügyelt és két árva lányt ugráltatott. A szakácsnő egy „hagyjál helyet az ebédnek” indoklással nem adott utó-reggelit az éhes alakváltónak, aki inkább gyorsan eliszkolt, mielőtt őt is bevonták volna valaminek a pucolásába.
Az éhség ellenére nem haragudott túlságosan: a konyhában szálló illatok alapján valóban úgy tűnt, hogy megéri rákészülni az ünnepi ebédre.
A kapitányt keresve Kyrtrud bejárta az árvaház homályos folyosóit, az épület közepén lévő kis, négyzetes belső udvart és a rózsasövénnyel körbevett kert zugait is. Végül a lány már majdnem későbbre halasztotta a dolgot, amikor az idős nővér megkönnyebbült mosollyal elősétált az árnyékszéket rejtő kunyhóból… Kiri felnevetett, ahogy belegondolt abba, hogy ez a törtfehér papi köntöst viselő nénike vezeti az országszerte híres… vagy inkább hírhedt vadászrendet…
– Az erőszak legyen veled, ifjú testvérem! – köszönt a papnő szívélyesen.
– Veled is, kapitány! – válaszolta leány kissé tétovázva, de az idős nővér jóindulatú mosolya jelezte, hogy nem ragaszkodik az illemszabályok merev követéséhez.
– Megkaptad a baltádat? – kérdezte Erkanfled, egy pillanatra előhúzva a hímzett vörös rózsákkal szegélyezett köntös alól a saját hasonló fegyverét.
– Igen… Izé… A párnám alatt felejtettem… – válaszolt Kiri elpirulva.
– Bölcs dolog éjszakára oda rejteni, de most gyere velem, és elintézzük, hogy nappal is kényelmesen tudjad hordozni.
A papnő rövid, de fürge léptekkel megkerülte az árvaházat és bement a főbejáraton, odabenn pedig hamar megállt egy ajtónál, amit kulccsal kellett kinyitni.
– A pincét raktárként használjuk, ezért zárva tartjuk, hogy csak a legravaszabb kölykök tudjanak odalenn randalírozni.
A lépcsőn leereszkedve hűvös, nyirkos levegő fogadta a két vadászt. Odalenn Erkanfled nővér hirtelen megtorpant a sötétben és felkiáltott:
– Szent szikra!
A nővér markolásra kitárt, ráncos ujjai felett hófehér láng lobbant fel; az alakváltó pedig az arca elé rántotta a kezét és éles hangon tiltakozott:
– Ez parasztvakítás!
A felkiáltást halk, jóízű kacagás fogadta, majd az idős nővér megindult, hogy a lomok között megkeresse, amiért jöttek. A téglából rakott, boltíves mennyezetet négy-öt lépésenként vaskos oszlopok tartották, amelyeket általában körbevettek az odatámasztott vagy kupacokba zsúfolt holmik. Kyrtrud csodálkozva pásztázta a táncoló árnyékok között lapuló dolgokat, a bölcsőktől kezdve egészen a koporsókig…
Végül a kapitány a pince közepe felé megállt egy ládánál, amelynek a vaskos tetejét bal kézzel csak nehézkesen, nyikorgás kíséretében tudta felemelni. Az idős nő jobb kezével közelebb emelte a fényt, turkált egy keveset a ládában, majd büszke mosollyal kiemelt egy kékesszürke ruhadarabot.
– Ez mi akar lenni…? – kérdezte a lány csalódott hangon, ahogy átvette és széthajtogatta az apácákhoz illő, Kunidana ruhájára emlékeztető köntöst. – Én nem vagyok papnő, miért hordanék ilyen ruhát?
– Mert békés nővérkének nézel ki még akkor is, ha elfátyolozod az arcodat és fegyvereket rejtegetsz a ruhád alatt. – Kiri arcán a keserűséget fokozatosan felváltotta egy galád vigyor. – Ezen túl kevesen gondolnak arra, hogy égi hatalmat idézzenek egy papnő ellen és ez a köntös úgy lett összerakva, hogy alakváltáskor gyorsan lecsatolható legyen. Vetkőzz csak le, és megmutatom, hogy mit tud…
A vetkőzés és öltözés egy tálcányi régi fakupa leborításával járt, de végül sikeresen lezajlott. A köntös fő trükkje az volt, hogy a vállakról előrelógó díszítőkendők alatt egy vízszintes vágat kötötte össze a két hónaljat, ami aztán a karok belső oldalán a csuklókig folytatódott. Ennek köszönhetően a nyakkivágás alján lévő rózsamintás ezüstcsat kioldása után négy anyagsarok vált szét és ha az alakváltó ezen túl az övet is kioldotta, akkor az egész ruha leemelhető volt hátrafelé.
– És ezzel mit csináljak? – kérdezte a lány a csupasz kezével integetve, miközben a ruha végighasított ujja továbbra is a csípőjéig lógott.
– Mondjuk ne mozgasd a kezed, és akkor nem feltűnő – válaszolt a papnő kapásból, amit a leány egy grimasszal nyugtázott. – Egyébként meg a ruha belső zsebében találsz vékony madzagot, amit végigfűzhetsz a vágat két oldalára varrt füleken: az összetartja őket, de szükség esetén egyetlen hosszú mozdulattal ki lehet rántani.
Kyrtrud bólintott, aztán hajladozott egy keveset, hogy kitapasztalja a szokatlan öltözék korlátait.
– Jó lesz? – kérdezte Erkanfled nővér, aki továbbra is türelmesen tartotta az égi hatalmat és mosolyogva figyelte a lány lobogó szőke haját.
– Megteszi. Paraszt vagyok… illetve voltam, nem válogatok az ilyesmiben – válaszolt az alakváltó, ahogy a telt keblek körül eligazgatta a ruha ráncait, meghúzta az övet, majd elkezdett valamit piszkálni a combja körül. – Mi van itt belül a lábamnál?
– Egy zseb, ahová becsúsztathatod a baltádat – mondta a nővér életkorát meghazudtoló vigyorral, majd előkapta a saját fegyverét, és megmutatta, hogy a balta pengéje hogyan illik bele a bőrrel megerősített kis zsebecskébe. A térd felett a nyelet is rögzítette egy hurok, így még mozgás közben sem volt nagyon feltűnő, hogy a viszonylag merev szövet alatt elrejtett fegyver lapul.
Ezután Kyrtrud indult is volna felfelé, de a kapitány rásózott még egy fátylat, egy elrejthető kiskést, egy apró erszényt és egy övre akasztható kulacsot is, ha már a raktárban voltak.
Amikor végül kijöttek, a leány rögtön a konyha felé indult volna, de Erkanfled jelezte, hogy az ebéd még arrébb van és most inkább az új ruha használatát kellene gyakorolni. Az első alkalom rögtön mutatta, hogy a kapitánynak igaz van: az övcsat csúnyán beszorult, így a felfúvódó test kis híján széttépte az övet.
A kezdeti kudarcok után már gyors fejlődés következett és az alakváltó egészen jól begyakorolta, hogy jobb kézzel kioldja az övet, bal kézzel lerántja a nyaknál lévő csatot, a lelkében pedig ezekkel egyidőben előhívja a vadon hatalmát.