12. A megszentelt pince
Az eskütétel után már a lakoma következett, amihez a vadászok gyorsan kihoztak az udvarra két nagy és robusztus asztalt. Kyrtrud mosolyogva nézte, ahogy a harmadik, fehér vászonnal leterített asztal látszólag szabadon siklott a levegőben, ahogy tucatnyi kisgyerek alábújt és megemelte.
A kölyköket nem csak a segítőkészség mozgatta: egy harcias „Faltörőőő koss!” felkiáltással célba vették a kapitányt, aki éppen egy késekkel telepakolt kosarat hozott elő. Az alacsony vénasszony az utolsó pillanatban táncolt félre egy fiatal vitézeket megszégyenítő mozdulattal, ami után a bal kezével még a kosárból kibillenő nagykést is elkapta.
Ezután a rosszcsontok hada egy újabb csatakiáltással továbblódult Kaszás felé, a hórihorgas vadász azonban nem is próbált kitérni, hanem ferdén betámasztotta a harci botját a rögtönzött ostromgép elé. A bot alul fennakadt egy szívós fűcsomón, a felső végével pedig szépen illeszkedett az asztallap és a két asztallábat összekötő merevítődeszka közé, így a nagy lendület felemelte a nehéz bútor első végét…
A hirtelen felágaskodó és lefékező asztal nehéz lábai porfelhőt felverve csapódtak a száraz fűre, a kölykök pedig visítva dőltek egymásra, majd a terítő alól kibújva nagy lendülettel szaladtak szét mindenfelé. Kaszás felvette a botját és gúnyos mosollyal figyelte a vert hadak menekülését, Erkanfled kapitány pedig hangos kiáltással próbálta nevelni az árvákat:
– Látjátok, gyerekek? Így tud egy lándzsás megállítani egy lovagot vagy egy erdei fenevadat…
Berker lovag a fejét csóválva odasietett Kaszáshoz és korholni kezdte testvérét:
– Azért ezt nem kellett volna! Igazán félreugorhattál volna te is… Vagy ha ahhoz már túl lassú vagy, akkor annak sincs értelme, hogy járjad az országot…
A kopasz ítélkező fenyegető tekintettel fordult a nála fél fejjel alacsonyabb, de lényegesen izmosabb férfi felé, aki egy határozott mosollyal jelezte, hogy készen áll a küzdelemre, majd folytatta a mondandóját:
– Most örülhetsz, hogy egyik gyermeknek se lett baja, de ezerféle csúf sérülést kioszthattál volna: valaki az asztal lába alatt köt ki, egyszerűen csak összefejelnek, megtapossák egymást, beszúródik közéjük az átkozott botod vége…
– Ha megtámadnak, én harcolok… – válaszolt Kaszás száraz hangon.
– És ezt jól is teszed – tette hozzá Erkanfled nővér, ahogy az asztalt kikerülve közelebb jött a férfiakhoz. – A gyermekek élvezik, ha változatos kihívásokkal találkozhatnak az óvatosan körülhatárolt játékok helyett…
Kaszás látványosan fintorral fogadta, hogy a szokásos harci húzása csak élvezetes kalandot biztosított a szemtelen kölyköknek; Berker pedig bosszúsan szólt vissza a kapitánynak:
– Persze, hogy élvezik, de azért nagy kockázata van…
– Megértelek, testvérem – válaszolt az idős papnő mély együttérzést hordozó hangon –, de a gyermekek éppen a kockázattal járó izgalmat keresik, és jobb, ha ezt olyankor teszik, amikor közel van a gyógyító…
A nővér a kezével intett egy Kyrtrud mellett pakolászó férfi felé, aki halkan zsörtölődve fogadta a figyelmet:
– Engem hagyjatok ki ebből a műsorból…
A sietős terítés után megkezdődött az ebéd, ahol a hatalmas kondérokban gőzölgő levestől kezdve a nyárson sült húsokon át a mézzel és aszalt gyümölcsökkel édesített kalácsig mindenféle tápláló ételből lehetett válogatni.
A vadászok és az árva gyerekek nagy lendülettel kezdtek zabálni és hamar eluralkodott az asztalok körül a vidám zűrzavar. Szolgaszemélyzet nem volt, még Bóra nővér is együtt evett a többiekkel, az illemszabályok pedig megrekedtek a „más ételét nem vesszük el” szinten, de Kyrtrud örömmel látta, hogy még a szigorúbbnak tűnő vénemberek sem kifogásolták ezt a viselkedést.
A frissen felavatott vadász néhány idősebb gyerek mellett telepedett le, akik lenyűgözőnek találták az Isenborn elleni küzdelmet és szívesen meséltek az árvaház eseményeiről és a vadászok kalandjairól. Némelyik történet egészen hajmeresztő volt: akadt bennük árnyékszékben suttogó lidérc, csecsemőket szoptató férfi, lángoló szemű koponya, macskának udvarló király, emberbőrből varrt kesztyű és csápos testű tavitündér is.
Egy idő után még ebben a társaságban is elkezdtek telítődni a gyomrok, de bőven voltak még finom ételek az asztalon, így senki nem akarta lefújni a lakomát. Isenborn még ekkor is teljes lendülettel zabált, a többiek viszont inkább csak beszélgettek és egy-egy ízletes falatra vadászva keresgéltek az asztalok között.
A nővérek elvitték a legkisebb gyerekeket és helyettük felhoztak a pincéből valami fanyar, zamatos szörpöt. A nyári melegben, a nehéz falatok után mindenki lelkesen iszogatott, és sokan megtapasztalhatták, hogy a bíborvörös ital milyen könnyen átszínezi a ruhákat.
Nem sokkal később Berker lovag is előkerített egy palackot, amiből szigorúan csak a felnőtteknek töltögetett valami gyógyfűszagú párlatot. A frissen felavatott vadász mellett ülő legények ördögi terveket szőttek arra, hogy hogyan fogják megszerezni ezt az értékes elixírt, aztán meg irigykedve nézték, hogy Kyrtrud egyszerűen csak kapott az italból. Az irigységük azonban hamar csalódottsággá alakult, ahogy a leány belekóstolt a furcsa löttybe, majd fintorogva továbbtolta eléjük a poharat…
Nem sokkal később Kyrtrud magára maradt, ahogy a legények elmentek a kert sarkába rókát fogni. Kaszás ezt kihasználva odasétált, megpöckölte a leány vállát a hosszú bottal, majd intett neki, hogy kövesse. Az alakváltó tele gyomorral, tétovázva tápászkodott fel, de azért csak megindult a vén mester után.
– Van még egy része az avatásnak – mondta az idős vadász fojtott hangon, ahogy beértek az árvaház sarka mögé –, amit ilyenkor szoktunk megejteni, de elméletileg titkolunk a kölykök elől.
Kaszás megkerülte az épületet és a hátsó bejáraton keresztül lépett be a homályos folyosóra, ahol az egyszerű „Holtak seregei, adjatok égi fényt!” fohásszal hófehér tüzet idézett a botjának a végére. A pincébe érkezve Kaszás hosszú léptekkel szelte át a raktárként szolgáló területet és rutinos mozdulatokkal hajolt le, amikor a téglából rakott boltívek elkaszálták volna a homlokát. A pince hátuljában a vén vadász félretolt az útból néhány ládát, rámutatott a fényt hordozó bottal egy falhoz támasztott ajtószárnyra, majd odafordult mellette érkező lányhoz:
– Azt kérlek rakd arrébb…
Kyrtrud nem tudta, hogy miért kötődik az avatáshoz a régi lomok pakolászása, de azért megragadta a rozoga deszkákat és egy lendületes mozdulattal felemelte őket. Ahogy arrébb fordította a leszerelt ajtólapot és visszanézett, döbbenten láthatta, hogy mögötte a falba építve is van egy másik, kifejezetten szívós ajtó.
Kaszás gyorsan elkapta az imbolygó ajtószárny sarkát és segített a társának abban, hogy a cserépkorsók szétzúzása nélkül szabaduljon meg a rozoga tákolmánytól. Ezután egy kulcsot előkeresve kinyitotta a vaslemezekkel megerősített ajtót, majd belépett a kettős ajtó mögött rejtőző helyiségbe.
Kyrtrud kíváncsian követte a vén mestert, aki fejet hajtott és imádkozni kezdett:
Holtaknak seregei, égbe szállt vitézek!
Harcotok tovább él testvérek szívében!
Ragyogjon a nevetek e sötét pincében!
Az imádság kántálása közben fokozatosan kialudtak a bot végén táncoló lángok, de az utolsó szavak hófehér fényességet hívtak az oldalfalakhoz támasztott négy-négy kőtábla belsejébe. Kiri hátrahőkölt, amikor szétterjedt az égi erő, de aztán kíváncsian, csillogó szemekkel csodált meg mindent a kis kápolnában.
A márványtáblák felszínét egyszerű, szögletes írásjelek borították, amelyek fényesen ragyogtak, hiszen a bemélyített vonalak mentén jobban kilátszott a kő belsejében lakozó hatalom. A hófehér fény szelíden csillámlott a hűvös pincében és megmutatta, vagy legalábbis sejthetővé tette az égbe szállt vitézek megtisztult szellemiségét…
Kyrtrud egy pillanatra átérezte, hogy miről szólhat az elmélkedő szerzetesek élete, de aztán továbbsodorta a kíváncsiság, és inkább érdekes részleteket keresett a mindent betöltő harmónia helyett. Kaszás türelmesen, némán várakozott és még akkor sem szólt, amikor a frissen felesketett vadász kíváncsian végigsimította az egyik fénylő kőtömb felszínét…
A két arasz szélességű márványtáblák teteje mellmagasságban támaszkodott a falhoz, alul pedig egy arasznyi, téglából rakott padka rögzítette a nehéz köveket. Jobb oldalt mind a négy tábla tetején egy-egy bilincs feküdt; a bal oldalon viszont változatos holmikat helyeztek el a vadászok: az elsőről rögtön egy megsárgult emberi koponya nézett farkasszemet a lánnyal, a másodikat egy szívós, de kopott bőrcsizma díszítette, az utolsó kettőn pedig egy-egy ügyesen kovácsolt bronzkulcs állt a falnak támasztva.
A parasztlány csupán három alkalommal látott írást, és az is mindig a papság lúdtollal írt, kerekded betűit jelentette, de így sem riadt vissza a kőbe vésett jelek vizsgálatától. Három bilincses és egy kulcsos táblát megtöltöttek a négy oszlopban sorakozó, ujjnyi méretű feliratok, a többire pedig hasonló rendszerben kezdtek írni, de még volt rajtuk szabad hely.
A sorok között helyenként elválasztó vonalak húzódtak: baloldalt átlagosan két-három soronként, a bilincses táblákon pedig öt-tíz soronként, de egyenlőtlenül elosztva. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a koponyás táblára minden feliratot gondosan, egyenletesen véstek fel, a többin viszont bőven akadtak szabálytalan, csálé feliratok is…
Végül a fiatal vadász a mester felé fordult és megtörte a csendet:
– Mit véstek bele ezekbe a kövekbe? A vadászok névsorát? Vagy a gazemberek nevét, akiket elfogtak, leterítettek, száműztek és… tömlöcbe zártak…? – kérdezősködött tovább, sorra a bilincsekre, koponyára, csizmára és kulcsokra mutatva. – Esetleg csak néhány unalmas szent szöveget?
– Itt, a bal oldalon vannak felsorolva azok a testvérek, akik a délvidéki közösségünkhöz tartoznak. Elsőként, közel száz éve Jopatis kapitány érkezett – mutatott rá Kaszás az ajtó melletti tábla legelső sorára –, azóta pedig több, mint hétszáz vadász csatlakozott a küzdelemhez. A bilincs a testvériségünk jelképe… mindig emlékeztet arra, hogy az utolsó szó azé, aki erőszakhoz folyamodik.
– Azt is látom, hogy akad néhány kihúzott sor…? – kíváncsiskodott tovább a lány.
– Valóban – válaszolt az idős vadász fanyar arckifejezéssel. – Azokat az alakokat egykor a testvéreinknek neveztük, de gaztetteikkel szégyent hoztak a közösségünkre, így kitagadtuk és levadásztuk őket. Például ilyen volt Korsós Tammur, akinek a csúf sorsáról Bóra nővér mesélt tegnap este…
Kyrtrud várakozott egy keveset, de Kaszás nem mesélt más gyalázatos esetekről, hanem inkább a túloldalon lévő kőtömböket kezdte mutogatni:
– A kulcsok alatt azok a testvérek vannak felsorolva, akik felhagytak a vadászattal; a csizma pedig azokat jelzi, akik más vidéken vagy esetleg más közösségben folytatják a vadászatot. Legtöbben akkor adják be a kulcsot, ha összegyűjtöttek elegendő pénzt és családot alapítanak; az elvándorlók pedig gyakran északi vadászok, akik eltöltenek néhány évet itt, de aztán visszatérnek a saját földjeikre.
A leány egy gyors bólintással nyugtázta a magyarázatot, de közben már az utolsó kövön várakozó koponyát bámulta…
– És igen – folytatta a vén vadász száraz hangon – arra a kőre azoknak a nevei vannak felvésve, akiknek a lelke szolgálatuk ideje alatt száll az egekbe. Szent Jopatis kijelentette, hogy amíg ő a kapitány, addig nem kell ilyen lista; aztán valóban ő lett az első, akinek a neve felkerült erre a táblára. Elvállalta a zsinat megbízását, hogy megöli a Fekete Torony várkapitányát és valóban sikerrel járt, de aztán a levágott fejét abban a díszes ládikóban küldték vissza a Füstkirálynő csatlósai, amiben bejuttatott egy ítélethozó fegyvert a célpontja elé.
– Ezt a történetet még a mi falunkban is mesélték… – válaszolt Kyrtrud felcsillanó szemekkel – csak Makkoskő nemes ura volt a főszereplő egy Ulfeust követő északföldi vadász helyett…
– Hogy a fekélyes dögvész… – fakadt ki a vén vadász, majd egy mély lélegzetvétellel elfojtotta a káromkodás végét. – Ez az a Makkoskő, ahol Kövér Ebermunt uralkodik? – A lány ijedten bólintott, ahogy szóba került a faluja… pontosabban egykori faluja felett is uralkodó nagyúr. – És mi most az ellenségének fogunk dolgozni… – mondta a kopasz mester irgalmatlan vigyorral – Ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor esetleg megfizethet még az alapító atyánk hőstettének az elbitorlásáért…
– És honnan szereztetek emberi koponyát? – kíváncsiskodott tovább az alakváltó. – Bár gazemberek felett ítélkezve biztos akad…
– Ez Szent Jopatis koponyája – válaszolt Kaszás a leány szavába vágva. – Áldás szálljon megtisztult lelkére! – Kyrturd próbálta összébb húzni magát, ahogy egy pillanatra túlvilági hatalom szikrázott a szemüregekben. – Amikor az első kőtáblát felállították, először csak kilenc sor került rá és egy zigori pap gúnyolódott azon, hogy sosem fog összegyűlni rajta kétszáz név. Erre a kapitányunk azt felelte, hogy ő végignézi majd azt, ahogy megtelik a tábla. Emiatt határoztak úgy a halála után az akkori testvérek, hogy a koponyát a névsorral szembefordított új kőtábla tetejére helyezik…
Kyrtrud közelebb lépett az elesettek táblájához, hogy alaposabban megszemlélje a három teljes és egy frissen megkezdett oszlopot, de pár pillanattal később meglepett arccal fordult vissza a mesterhez:
– Hogyhogy ezen a táblán is vannak kihúzott nevek? Esetleg feltámadtak, mint a Macskakirálynő a mesében?
– Akit a vadon ereje ehhez a világhoz láncol, annak fel se véssük a nevét. Ott van például Altred testvérünk, aki rendületlenül bűvöli a nőket, pedig már jó párszor megfojtották, agyonverték és feldarabolták a felszarvazott férjek és dühös apák…
– Valóban? – kérdezett vissza a fiatal alakváltó hitetlenkedve. – A falunkban a papnő azt tanította, hogy csak a csalfa tündérek születhetnek újjá, és az egekből kapott igazi emberi lélek oda is tér vissza a halál után…
– A zigori zsinat határozatai is valami olyasmit mondanak, hogy aki feltámad a halál után, az már tündérnek minősíthető – legyintett az égi hatalom mestere –, de azok a bölcselkedők sosem láttak még valódi tündért, úgyhogy inkább Aintza nővért, Ullnor atyát vagy a kapitányt kérdezd, ha kíváncsi vagy a részletekre. Én csak annyit mondok, hogy a testvéreim a halál után is a testvéreim maradnak, függetlenül attól, hogy égi erővel támogatnak vagy új testben folytatják az evilági küzdelmet.
Az alakváltó elismerő bólogatással fogadta ezt a kijelentést, ami egy makacsabb papi rendben komoly felháborodást váltott volna ki.
– Viszont ha nem az anyaföld áldásáról van szó… – folytatta a leány az kérdezősködést – akkor hogy lehet mégis lekerülni a halottak listájáról?
– Nekem is sikerült, egyszerű tévedésnek köszönhetően… – válaszolt Kaszás, ahogy rámutatott egy kihúzott sorra az utolsó oszlop tetejénél. – Négy éve a Vashegyek között vadásztunk vámpírokra, és éppen egyszerű ruhákba öltözve kérdezősködtem egy faluban, amikor a vérszívók felismertek és követni kezdtek. Nem akartam az ő terepükön harcolni, így észak felé menekültem, de sokáig a nyomomban maradtak és végül csak a Torokföldek közepén tudtam ítéletet mondani felettük.
– És ebből hogyan lett halálhír?
Az ítélkező lehajtotta a fejét, ahogy felidézte a történet csúnyább felét:
– Az ellenem indított támadással egyidőben a vámpírok járkáló holttestek hordáját uszítottak a társaimra is, akik a falutól délre táboroztak egy helyi kísérővel. Sajnos ők nem tudtak kitörni a kelepcéből – mondta a vén vadász, ahogy rámutatott a kihúzott név alatt álló hat sorra –, így a szétszaggatott testüket nyolc nappal később találta meg testvéreinknek egy másik csapata. Mindenki azt hitte, hogy én is elestem velük, hiszen távozásom előtt kölcsönadtam a fegyverkabátomat és sisakomat a kísérőnknek, aki egy nyúlánk hegyi ember volt…
Kaszás elhallgatott, ahogy visszagondolt arra a néhány napra, mikor együtt sétált és táborozott ezzel a hallgatag, de barátságos alakkal… Aki aztán meghalt, nélküle és helyette… És később, amikor ő visszatért északról és a nevét lehúzták a halottak közül, a testvérek felszabadult ünnepelésbe és mulatozásba kezdtek, elfeledkezve arról a hét emberről, akik valóban meghaltak a hegyek között…
Kyrtrud átérezte a mester lelkében fellobbanó sötét érzelmeket, majd ösztönösen felnézett a magasba… Az ég helyett persze csak a boltíves mennyezet sötét tégláit láthatta, de azokon mégis pislákoltak a csillagok: apró vízcseppek, amelyek visszaverték az emlékkövek tiszta fényét…
A fiatal alakváltó még nem élt át igazán súlyos veszteségeket, így hamar felbukkant a lelkében az unalom is, de azért szorult belé annyi jóérzés, hogy ne szakítsa meg az idősebb testvérének az elmélkedését… Az ítélkező pár percig némán állt a hideg kő előtt, aztán kihúzta magát és egy temetésre illő imával köszönt el a halottaktól:
– A békesség legyen veletek és égi áldás szálljon megtisztult lelketekre!
A túlvilág hatalma betöltötte a kis kápolnát, a vadászok neveit hordozó kövek ragyogása pedig egy pillanatra fellobbant, mint a megpiszkált tábortűz.
– Na de most nem a régi testvérek miatt hívtalak ide – szólalt meg újból a vén vadász, a kápolna hangulatához és az imádsághoz képest nagyon hétköznapi hangon –, hanem azért, hogy te is felvésd a nevedet a sor végére.
– Nekem kell felvésni a saját nevem? De hiszen én nem tudok… – válaszolt a döbbent lány, majd elhallgatott, ahogy belegondolt abba, hogy ezért kerülhettek csálén felvésett írásjelek a táblákra… A halottak táblája pedig azért volt rendezett, mert ott már gyakorlott kezek vésték fel az elesett testvér nevét… – Hogyan kell írni a nevemet ezekkel az északi jelekkel?
– Én is csak néhányat ismerek közöttük…
– Hogyhogy? – fakadt ki Kyrtrud. – Hiszen te egy tapasztalt pap vagy…
– Az írás a régi hagyományok megőrzését segítheti, de az én életem a küzdelemről szól… – válaszolt Kaszás a fejét csóválva. – Viszont tegnap este megkértem Kunidanát, hogy vésse fel a nevedet arra a baltára, amit reggel odaadott neked.
A fiatal alakváltó előhúzta a combjához rejtett fegyvert, amivel eddig még nem sokat törődött. Egy kevéske keresgélés után felfedezte, hogy a baltafejnek a kalapácsszerű tompa vége nem találomra van összekarcolva, hanem írásjeleket hordoz. Kaszás is érdeklődve hajolt oda, majd rámutatott felirat egyik végére:
– Ez itt a „Vér” rúna, ezzel kellene majd kezdeni. A kapitány szinte minden évben bosszankodhat azon, hogy valaki fejjel lefelé vési fel a nevét, próbáljuk ezt most elkerülni…
A leány letérdelt a kőtábla elé, jól megmarkolta a balta fejét és a vasdarab hegyes külső sarkával elkezdte vésni simára csiszolt márványtömböt. A puszta kézzel odanyomott szerszám éppen csak felsértette a kő felszínét, így minden vonalat tízszer kellett bevésni ahhoz, hogy látható legyen, de legalább nem kellett tartani attól, hogy túlszalad a faragás.
Az alakváltó nagyon hamar megunta a dolgot, de ahogy felnézett, pont az önfeláldozó kapitány koponyája került a szeme elé, így erőt vett magán és panaszkodás nélkül befejezte a pár perces munkát…