13. A király barátja
Kunidana a balta lepasszolása után azonnal elindult, hogy elutazzon és visszahívja Aintza nővért, aki a főpohárnok megbízásából vizsgált egy titokzatos rontást…
A tapasztalt, idősebb nővér tavasszal már háromszor is vizsgálta a király bizalmasának a borospincéjét, ahol valami átok húggyá változtatta a drága italokat. Az első alkalommal eredményesnek tűnt egy alapos megtisztító szertartás, de azóta már harmadjára újult ki a probléma, és Kunidana arra számított, hogy a nővér most sem fog tartós megoldást találni.
Az utazás persze azzal járt, hogy a fiatal papnő lemaradt Kyrtrud eskütételéről, de ő ezt igaziból örömmel fogadta. A fő bosszúságot nem is a frissen befogadott vadász személye adta, hiszen ő csak egy lobbanékony és szemtelen, tehát teljesen alakváltó volt, hanem az, hogy a kapitány gyermekeket szórakoztató műsorrá alacsonyította ezt a nemes szertartást.
Amikor ő tett esküt Vasas Szent Ulfeus bilincseire a tetemparti Hosszú Csarnokban, akkor edzett harcosok vizsgáztatták a négy vadászjelöltet, apácák kórusai énekeltek szent himnuszokat és az alkalom után a helyi törzsfőnök vendégelte meg a vadászokat.
Azóta az árvaházban is látott már két eskütételt, és döbbenten ismerte fel, hogy azok valójában a kölykök okításáról és szórakoztatásáról szóltak, az új vadászok és a régi hagyományok pedig csak névleges szerepet kaptak.
Kunidana tudta, hogy Erkanfled nővér miért figyel ennyire a gyermekek nézőpontjára, és egyértelműen elismerte, hogy a kapitány méltó volt a vadász-rend vezetésére, de azért néha szívesen látott volna ennél több komolyságot…
A bosszankodás közben a fiatal papnő a lépteit is szaporázta, így a hálóteremtől eljutott a konyhához, ahol Berker testvér éppen a reggeli utolsó falatkáit fogyasztotta. Kis idővel később a lovag felfigyelt a némán álló leányra, megigazította a sólyomföldi szokás szerint viselt homokszínű hajfonatait és jóindulatú mosollyal szólalt meg:
– Az erőszak legyen veled, királylány!
– Veled is, vitéz lovag! – válaszolt a leány egy illedelmes biccentés kíséretében. – Északra utazok és szeretném elkérni a lovadat. Pár napon belül visszatérek.
– Rendben van, Kaszás már jelezte, hogy fogsz keresni ilyesmivel – válaszolt az edzett harcos barátságos mosollyal. – Gyerünk az istállóhoz, aztán oda is adom. Aztán jól vigyázz rá!
– Már előhívtam a holtak tudását – válaszolt a leány tiszteletteljes, de teljesen hétköznapi hangon, ahogy más fiatalok a szüleiktől kapott segítségről beszéltek volna.
Az istállóhoz érve a lovag hirtelen megtorpant, tetőtől talpig végigmérte a leányt, majd megszólalt:
– Ugye nem ebben a ruhában akarsz utazni?
Kunidana sértődött arccal fordult a másik vadászhoz, de pár pillanattal később azért leesett neki, hogy a hosszú, szűk és elegáns, papi tisztséghez illő köntöse nem a lovaglásra lett kitalálva. Ezután egy gyors biccentéssel elismerte a kérdést, majd az eget bámulva töprengeni kezdett azon, hogy milyen ruhát használhatna…
– Vidd el Nasrin nővér ruháit – törte meg a csendet a lovag. – Nem véletlen van az, hogy a keleti pusztákon az asszonyok is nadrágot viselnek, a nyeregben egyszerűen ez a kényelmes öltözék.
Kunidana a fejét csóválta, ahogy a sólyomföldi alakváltóra gondolt. A harminc éves, életvidám nő kedvelte a keleten divatos ruhákat, viszont ostoba jószágnak tartotta a lovakat és ezt előszeretettel hangoztatta, ha bosszanthatta vele Berker lovagot vagy más honfitársait…
– Nasrin azt ígérte – mondta a papnő, amikor látta, hogy a lovag választ vár –, hogy ha visszajön és nincsenek meg a ruhái, akkor feltépi a felelős torkát.
– Viszont még csak két napja indult el a Torokföldek északi szélére, ahol a testvéreink a mocsári behemótok ellen harcolnak – magyarázott Berker széles karmozdulatokkal. – Gyalog tíz nap alatt lehetne eljutni a Nagy Folyó torkolatához, tehát a farkas-nővérünk csak ma este fog odaérni, aztán meg loholhat további három napot, mire visszajut ide.
A papnő bólintott, majd elsietett a pincéhez és néhány perccel később már a sólyomföldi alakváltó féltve őrzött ruháiban tért vissza. A fűzöld kabátka szépen hangsúlyozta a leány elegáns alkatát és karcsú derekát, a jellegzetes fekete hajfürtöket viszont teljesen eltakarta egy halványzöld fejkendő. Végül, de nem utolsósorban egy kényelmes zöldesbarna nadrág tette teljessé a keleti nő öltözékét, amihez jól illett Kunidana saját vadászcsizmája.
Berker arca egy pillanatra elkomorodott, ahogy meglátta a fürgén közeledő leányt és belegondolt abba, hogy mostanra már az ő gyermekei is ilyen szép kisasszonyokká növekedhettek volna, de egy mély lélegzetvétellel gyorsan előhívta a túlvilág erőit, hogy megállítsa az előtörő gyászt.
Kunidana az egektől kapott gyakorlottságnak köszönhetően könnyedén felpattant a fekete harci lóra, majd azonnal megindult, hogy minél hamarabb megérkezzen a pohárnok birtokára.
– A holtak seregei kísérjenek utadon! – kiáltott utána a nagydarab lovag hatalommal zengő hangon.
– Mindent köszönök, testvérem! – válaszolt a leány, ahogy egy pillanatra hátrafordult a nyeregben.
Az árvaház előtt fogócskázó kisgyermekek félbehagyták a játékot és megbámulták, ahogy a vadász büszke tekintettel kilovagolt a kapun és eltűnt az országúton felvert porfelhők mögött…
Kunidana először északkelet felé lovagolt az országúton, ami a Kettős híd és azon keresztül a Torokföldek felé vezetett; nem sokkal ebéd után pedig észak felé fordult, hogy a falvak között tekeregve eljusson a pohárnok birtokára. A szívós sólyomföldi ló jól bírta az utat, így a leány késő délután megpillantotta a Hattyashegy falujában álló tömzsi lakótornyot. A fehér kőépület egy dombnak is alig nevezhető kis magaslaton állt, amire a sík vidék lakói mégis ráragasztották a „hegy” elnevezés.
Más vadászok egy faluban először egy iszogató vagy pletykálkodó társaságot kerestek, hogy felmérjék a terepet; Kunidana viszont a temetőbe fordult be a falu előtt, hogy a holtak tudását hívja segítségül. Természetesen az elhunytak lelkei szabadon lebegtek az egekben és bárhol meghallották a földön járók fohászait; a temető azonban mégis hagyományos hely volt az emlékezésre és elmélkedésre.
A bejáratnál, egy frissnek tűnő sírkő előtt egy fekete ruhába öltözött, sötét fejkendőt viselő öregasszony imádkozott összegörnyedve. A fiatal papnő óvatosan elvezette mellette a lovat, és bement a temető falu felőli részéhez, ahol egy embermagasságú kőoszlop őrizte az idegen földeken elesett halottak emlékét.
Itt a leány kikötötte a lovat egy bokor száraz ágaihoz, térdre ereszkedett a régi viharok által simára koptatott oszlop előtt, majd az ég felé emelte a tekintetét és a lelkébe hívta a holtak tudását. A magasztos hangulatba erősen belerondított, hogy az északi szél a temetőbe fújta a cserzővargák munkájával járó dög- és húgyszagot; a túlvilág hatalma azonban hamar elnyomta az ilyen bosszúságokat.
Negyedórával később a papnő már lelkében hordozta az elhunytak emlékezetét és olyan rutinos mozdulatokkal sétált végig a temető sarkától induló, kertek alatt vezető ösvényen, mintha ebben a közösségben nőtt volna fel. Ennek persze az volt az ára, hogy a lovaglásban való jártasság elillant, de a kantárszáron vezetett paripa így is engedelmesen követte a leányt, akinek a jelenlétéhez már hozzászokott az út során.
Az ösvény végén Kunidana bosszúsan tapasztalta, hogy a pohárnok kertjének a hátulját elzárja egy sűrű sövény és eltűnt az a régi kiskapu, ahol régen ki-be jártak a szolgák. Az életerős mogyoróbokrok valószínűleg már öt-tíz éve növekedtek itt, de a papnő által összegyűjtött emlékfoszlányokból így is az a kép állt össze, amit előtte hosszú évtizedeken át láthattak a parasztok.
A kertet megkerülve a leány végül eljutott egy kapuhoz, ami előtt két legény kaszálta a burjánzó füvet. Úgy tűnt, hogy a dolgos ifjak az uraság lovászai lehettek, mert egy udvarias üdvözlet után alaposan megcsodálták a kölcsönkapott lovat, majd egyikük rutinosan vezette el a harcias jószágot az istállókhoz, miközben a társa a földesúr elé kísérte az utazót.
A masszív, viszonylag új építésű lakótorony első emeleten nyíló kapujához egy fából épített lépcső vezetett fel, ami robusztus és szépen díszített volt, de azért az ácsok figyeltek arra, hogy veszély esetén gyorsan elbontható legyen.
Odabenn a fiatal vadász egy nyolcszögletű teremben találta magát, ahol a falakat hattyúmintás hímzett falvédők és az ország minden tájáról összegyűjtött serlegek, kupák, poharak, ivótülkök és palackok díszítették. Egy szolgálólány azonnal felhozott egy korsó hideg sört és leültette egy kényelmes karosszékre a vendéget, a királyi főpohárnok érkezésére viszont várni kellett egy keveset.
A homályos teremben ülve a papnő felidézte a kölcsönkapott emlékeket, amelyekből megismerhette a vidám és nyájas modorú, de tettre kész uraságot, aki egy közönséges lovag fia volt, de a király régi cimborájaként és bizalmasaként mégis hatalmas befolyást birtokolt az országban.
Sajnos a köznép emlékezete csak annyit őrzött meg a főpohárnok ügyleteiből, hogy az uruk sokszor távol volt, a birtokára pedig folyamatosan érkeztek a hírvivők, a dalnokok, az építőmesterek és persze a délvidéki hágókon keresztül behozott méregdrága borok is.
Az elmélkedést először az szakította meg, amikor egy markos csatlós belépett a toronyba, ezután pedig egy törtfehér ruhát és fejkendőt viselő szolgálólány is átsietett a központi termen, harmadjára viszont már a mélykék köntösbe öltözött uraság ereszkedett le a lépcsőn.
Kyrtrud elsőre megdöbbent, ahogy meglátta a tömzsi férfi hátrahúzódó haját és előreugró pocakját, aztán rájött, hogy az életteli, elegáns főurat mutató emlékképek ugyanúgy elavultak már, mint azok, amelyekben még hetyke apród vagy szemtelen gyermek volt a birtok jelenlegi ura.
Pár pillanattal később a papnő riadtan ébredt rá, hogy még mindig a székben van, és azonnal felpattant, hogy mély meghajlással köszöntse a királyi főpohárnokot. A kölcsönvett tudás szerint ez az uraság a formaságok helyett inkább a valódi érzelmek alapján döntött, de azért mégis csúf volt ilyen fontos ember előtt elhanyagolni az illemszabályokat…
– Üdvözöllek otthonomban, kisasszony! – zengett fel a nagyúr szívélyes hangja. – Hattyashegyi Holfrid vagyok, a király szolgája és ennek a kis birtoknak a gazdája. És kegyedet hogy hívják?
– Kunidana vagyok – válaszolt a leány tömören, de alázatos hangon.
– Nagy múltú név… – morfondírozott Holfrid mosolyogva – Kunidana királynő hadjáratai visszaszerezték a korona becsületét és megtisztították az országot, én pedig azért is emlékezem a nevére különös tisztelettel, mert ezt az uradalmat ő adományozta az őseimnek.
A fiatal papnő udvariasan bólintott, gondolkodott egy keveset, majd egy halk, de határozott kijelentéssel törte meg a csendet:
– Megláthatod majd, hogy illik rám.
A király bizalmasa elsőre mulatságosnak találta a kijelentést, de aztán visszafogta magát, ahogy látta a leány elszánt tekintetét.
– A hatalom és a dicsőség olyanok, mint a hattyúk… – magyarázott a kopaszodó férfi, ahogy leült egy karosszékben és a tömzsi ujjaival rámutatott az ajtóval szemben függő falvédőre, amelyen két hófehér madár ágaskodott egymással szemben. – Ha futsz feléjük, elmenekülnek; ha sarokba szorítod őket, akkor ellened fordulnak és csúnyán helybenhagynak; viszont ha kényelmesen letelepszel mellettük, akkor lehet, hogy odajönnek hozzád és a tenyeredből esznek…
Kunidana óvatosan helyet foglalt egy másik széken és illemtudóan bólogatva nyugtázta a szokványos bölcselkedést.
– És persze az is lehet – tette hozzá Holfrid a vállait megvonva –, hogy megfordulnak és messzire repülnek…
A fiatal vadász fintorogva fogadta a kiegészítést, de aztán belegondolt abba, hogy legalább nem üres közhelyekkel áltatják, és egy mély bólintással fejezte ki a háláját. A tapasztalt udvaronc örömmel figyelt fel a csinos leány érett viselkedésére és mosolyogva kezdett bele egy régi történetbe:
– Amikor ifjúkoromban átlovagoltam a palotához, mindig csak a lakomák, italozás és kellemes társaság miatt mentem. Legtöbb udvaronc jóval távolabbi vidékekről származott, így ők csak akkor jöttek el idáig, ha nagyon akartak valamit. Ezért is kereste Bertrik az én társaságomat, miközben elhajtotta maga mellől az összes olyan haszonleső, talpnyaló, törtető alakot, aki csak a koronával törődött a király személye helyett.
– És akkor miért keresett kapcsolatot…? – szólalt meg Kunidana kíváncsi tekintettel, de aztán riadtan harapta el a mondatot, hiszen Holfrid meglepően barátságos légkört sugárzott, de mégis csak egy nagy hatalmú idegen volt.
– …a mélyen tisztelt Zurine királynővel? – csapott le az uraság késlekedés nélkül a félrehagyott kérdésre. A király bizalmasa nem is próbálta rejtegetni a lelkében uralkodó ellenszenvet, az erős érzelmei miatt pedig arra sem figyelt fel, hogy a leány arcán egy-egy pillanatra felbukkant a meglepettség és a megkönnyebbülés.
– Szóval az úgy alakult – magyarázott a Holfrid fanyar tekintettel –, hogy Bertrik akkor még nem ismert olyan nőt, aki a korona nélkül is őt választotta volna, viszont rengetegen próbáltak lecsapni a királyné rangjára vagy az ágyasként kiharcolható előnyökre. Az ifjú király hamar megutálta ezeket a mesterkélt próbálkozásokat és már azt fontolgatta, hogy az egeknek szenteli életét, de végül a főurak rávették arra, hogy házasodjon és nemzzen örökösöket. Aztán…
Kunidana feszült figyelemmel hallgatta a király hálószobatitkait, a pohárnok azonban hamar ráébredt arra, hogy nem illendő ezeket így kibeszélni, így egy legyintés kíséretében megszakította a visszaemlékezést:
– Na de nem húzom tovább az idődet régi históriákkal… Honnan érkeztél és milyen üzenetet hoztál, kisasszony?
– Az árvaháztól küldtek, hogy Aintza papnőt keressem itt.
A nemesember csalódottan fogadta, hogy nem a Sólyomföldekről, a király kíséretéből vagy más távoli és fontos helyről lovagolt ide a vendége, de úgy tűnt, hogy eléggé jóindulatú és érett azon, hogy ezért ne hibáztassa a hírnököt.
Ahogy az uraság újra végigmérte a leányt, felfigyelt Ulfeus követőinek a hagyományos baltájára, amit a fiatal vadász most a harciasabb társaihoz hasonlóan nyíltan viselt. Kunidana egy bólintással elismerte, hogy valóban a testvériséghez tartozik, a pohárnok pedig feltápászkodott a székből és bosszús hangon szólalt meg:
– Na akkor gyere, elvezetlek ahhoz a kiemelkedő tudású szelleműzőhöz, aki már megint nem talált semmit…
A köpcös nagyúr csattogó léptekkel indult meg a csigalépcső felé, a fiatal vadász pedig zavartan pattant fel és sietett utána. A lépcsőnél fülelő cselédlány riadtan húzódott feljebb, Holfrid pedig kettőt lépett lefelé a sötét lépcsőn, majd megtorpant és visszakiáltott:
– Gislinda, hozz egy lámpást!
Kunidana mögött a szolgálólány ijedten szaladt fel a lépcsőn, az uraság pedig a falnak dőlve, mogorva arccal bámulta a keleti ruhákba öltözött vadászt. Egy darabig kínos csend uralkodott, de aztán a vén udvaronc részletezni kezdte a panaszait:
– Amikor Aintza idejött, még hittem is neki, mert lelkesen magyarázta, hogy a legutóbbi alkalom óta kutatott a zigori Magas Könyvtárban és kiderítette, hogy egy vízváltó lidérc lapulhat a pincében. Aztán persze nem történt semmi az apró poharakban felállított különféle főzetekkel, mostanra meg nem maradt jobb ötlete annál, hogy naphosszat gubbaszt és őrködik a sötét pincében…
Kunidana keserű arccal, a fejét lehajtva fogadta beszámolót. A lelkében a káröröm is felbukkant, ahogy visszagondolt az idősebb papnő öntelt viselkedésére, de azért nem akarta cserben hagyni a testvérét. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha a nővér inkább ténylegesen beleesett volna a cserzővargák bűzlő medencéibe és nem a király ivócimborája előtt járatja le Ulfeus követőit…
– Látszik rajta, hogy már ő sem hisz a sikerben – folytatta az uraság hangosabban, a levegőt markolászva – de egyszerűen túl büszke ahhoz, hogy elfogadja a kudarcot. Próbáld meg kicsalogatni a pincémből, mert ha így folytatja, akkor még a végén meghűl és meghal, aztán pedig már két szellem fog kísérteni odalenn…
A fiatal papnő a homlokát ráncolva töprengett azon, hogy hogy lehetne kimászni ebből a csúfos helyzetből. Aintza nővér makacs volt, de Kaszás meghívása ürügyet adhatott neki arra, hogy otthagyja ezt a reménytelen megbízást. A nővér faragatlan alaknak tartotta a vén ítélkezőt, de talán örömmel fogadta volna azt, ha a gyakorlott vadász segítséget kér tőle és ezzel elismeri a tudását…
A tervezgetést a lépcsőn kopogó lépések szakították félbe, majd lihegve, kifulladtan megérkezett a szolgáló, a kezében egy hattyú alakúra formált ezüstmécsessel. Kunidana félrehúzódott a szolgáló útjából, a nagyúr pedig megragadta a mécsest és lecsörtetett a pince felé. A kőfalakon vadul táncolt a lendületesen mozgó férfi árnyéka, a dohos szagot pedig elnyomta a dióból sajtolt lámpaolaj aromás illata.