14. A megrontott pince
A lépcső után egy rövid folyosó következett, majd a királyi főpohárnok egy pillanatra a vadász kezébe nyomta a lámpást és felnyitott egy díszes, kettős szárnyú ajtót.
A borospince egy tágas, boltíves terem volt, ami talán nem is torony, hanem a mellette lévő dombocska alatt lapult. A hosszúkás helyiség közepén még egy magas ember sem érte volna el a mennyezetet, két ívesen befelé hajló fal mellett pedig egy-egy hosszú sort alkottak a hordók.
Ahogy Holfrid és a mögötte siető leány belépett, tőlük negyven lépésnyire, a sötét terem túlsó végén megmozdult egy homályos folt, majd fokozatosan kivehetővé vált Aintza nővér nehézkesen feltápászkodó, kimerültnek tűnő alakja.
A sovány és ráncos, de valamilyen jelleggel mégis kifinomultnak tűnő vénasszony hunyorogva figyelte a közeledő lámpást, majd száraz hangon szólalt meg:
– Az elmúlt órákban sem láttam kóborló lelket… – Egy normális ember számára ez megkönnyebbülést jelentett volna, az idős papnő viszont teljesen kétségbeesettnek tűnt. – Mit kívánsz tőlem, nagyúr?
A pohárnok oldalra húzódott és a mögötte érkező leány felé intett, aki lendületesen adta elő az eltervezett meghívást:
– Aintza nővérem! Kaszás testvérünket megbízták egy elátkozott régi rom feltárásával és elküldött engem, hogy téged is hívjon a vadászatra, mert szüksége van a szerteágazó tudásodra.
– Merrefelé… – szólalt meg az idős nő rekedt, de kíváncsian érdeklődő hangon; de egy pillanattal később elharapta a kérdést, és karjait széttárva, savanyú hangon beszélt tovább:
– Már ígéretet tettem, hogy kiűzöm innen a gonosz lelkeket. Nem szeghetem meg a szavam…
Holfrid a lámpás lángját bámulva töprengett azon, hogy hogyan szabaduljon meg ettől a makacs vénasszonytól; a fiatal vadász viszont szinte azonnal válaszolt:
– Miért vagy biztos abban, hogy van itt gonosz lélek? Ha lett volna, bizonyára megtaláltad volna…
– Biztos, hogy gonosz lélekkel van dolgunk – jelentette ki a nemesember határozott hangon. – A másodszülött fiam, akire rábíztam a birtokot, a saját szemével látott egy derengő lángokból formált hófehér kígyót! Kik vagytok ti, hogy kétségbe vonjátok a szavát?
Az idős vadász erőtlenül bólintott, Kunidana azonban nem vette készpénznek ezt a vallomást, hiszen a kölcsönkapott emlékfoszlányok között a huncut úrfi gyermekkori csínytevései is felbukkantak.
Amíg Holfrid lendületesen gesztikulálva részletezte a szellem-históriát, a fiatal papnő nekitámaszkodott egy kövér hordónak és az íves mennyezet felé fordulva elmerengett azon, hogy mit is tudhat a misztikusan felbukkanó vizelet eredetéről…
Amikor az uraság kifogyott a szuszból, Kunidana kihúzta magát, megpróbálta egy gyors erőfeszítéssel rendezni az elméjében kavargó gondolatokat, aztán megszólalt és nagy lendülettel belevágott a félig-kitalált mondókájába:
– Néhány évet éltem Tetemparton és ott hallottam ilyen kígyó-lidércről. Úgy nevezik, hogy… iztroszke ungurü… azaz szomjas sárkány… amiről azt mesélik, hogy…
Holfrid arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, ami csak a kezében pislákoló lámpás alulról érkező fénye miatt tűnt kísértetiesnek. Aintza nővér kevésbé volt elégedett és dühös üzenetet küldött a fiatalabb vadász lelkébe:
– Ez meg mi akar lenni?!
Kunidana egy pillanatra megnémult, majd felcsillant a szeme, és a másik papnő felé fordult, hogy mentse a helyzetet:
– Nővérem, ugye te is hallottál már róla?
– Természetesen – vágta rá Aintza nővér ösztönösen. Egy pillanattal később a büszke vénasszony észbe kapott és gondolati üzenetben folytatta a mondatot Kuninda felé: – …ezért még megfizetsz!
A pohárnok belezavarodott a hangtalan üzenetekhez kötődő arcjáték értelmezésébe, a határozott válasz után pedig szemrehányó hangon fordult az idős nőhöz:
– Ha ismerted ezt a lényt, miért nem beszéltél róla korábban?
– Csak meséket hallottam róla… – magyarázkodott a kimerült vénasszony. – Azt hittem, hogy nem létezik…
Ezután ismét a fiatalabb vadász felé fordult egy dühös üzenettel:
– Ezért a lejáratást egy dohos zárdában fogsz megrohadni!
Kunidana látta az uraság kíváncsi tekintetét, így nem törődött a testvérével, hanem inkább belevágott a félig átgondolt magyarázatba:
– A szomjas sárkány egy mocsári lidérc, de kedveli az erjesztett italokat és megrontja őket. Aki szabadulni akar egy ilyen lidérctől, az fog egy sörrel vagy borral teli edényt… Például pont jó lenne egy olyan korsó, amilyenek a bejárat melletti polcokon vannak…
– Azok a legdrágább boraim! – fakadt ki a pohárnok. – Amelyiket eddig elkerülte az átok, azt biztos nem fogom odaadni!
– Az is működik – válaszolt a leány némi töprengés után –, hogy egy üres korsót megtöltünk vízzel, amibe egy kis … tormát reszelünk.
Az uraság megkönnyebbülten bólogatott, Aintza nővér viszont forgatta a szemeit és egyre közelebb került ahhoz, hogy közbeszóljon és megállítsa ezt a bohózatot… Még hogy torma… Ekkora zöldséget még az északi barbárok sem hinnének el…
– A szomjas sárkány még a bornál is jobban kedveli a tormát – magyarázott tovább Kunidana –, tehát átmászik a korsóba és abban elvihetjük messzire.
– Miért nem hívsz rá inkább megtisztító hatalmat? – szólt közbe az idősebb papnő gúnyos hangon.
– Az nem lenne célravezető… – mondta Kunidana, ahogy megpróbált gyorsan összerakni valamilyen választ. Most már kevésbé tűnt egyértelműnek a helyzet, de nem lehetett visszalépni.
– Ez a lidérc – bökte ki végül – éberen figyel és felszívódik, ha megérzi a veszélyt.
– Szóval ezért nem működtek azok a látványos szelleműzések – mondta az uraság a vénasszony felé fordulva.
Aintza nővérnek már a nyelvén volt egy dühös kirohanás, de Kunidana gyorsan közbeszúrt egy további részletet, hogy visszaszerezze a nagyúr figyelmét:
– Az is fontos, hogy a korsót csak egy fehér ruhákba öltözött szűz mozgathatja majd…
Holfrid kíváncsi volt, hogy mire képes ez a furcsa szertartás, így meglódult a pince bejárata felé és út közben eligazította az utána siető vadászokat:
– Akkor vágjunk is bele! A bal oldali polc tetején van néhány üres korsó. Kapj fel egyet, Kunidana, aztán szaladj fel és keresd meg Gislindát. Ő tud vizet meg tormát szerezni a konyháról, aztán meg el is viheti a lidércet, hiszen ha hihetünk a szóbeszédnek, akkor fehér ruhák mellett még a szüzessége is megvan…
A nagyteremben Kunidana azonnal megtalálta Gislindát, aki éppen a vacsorához terített a középre betolt asztalon. A szolgálólány elsőre meglepetten fogadta a kérést, de aztán eszébe jutott, hogy egy különc vén papnő van a pincében és szó nélkül elkészítette a tormás vizet.
– Még jó, hogy nem egy szűz lány vére kell neki… – mondta a zöldbe öltözött vadásznak, amikor átadta neki a terebélyes, de szűk szájú korsót.
– Gyere te is egy lámpással – válaszolt Kunidana, ahogy a konyhában két kézzel átölelte és megemelte a nehéz edényt.
A szolgálólány fintorogva indult meg, és levezette az idegent a pincébe. A nagyteremben egy idősebb nőalak szemrehányó tekintettel nézett Gislindára, aki egy „Mindjárt jövök!” felkiáltással késleltette a számonkérést.
A borospincében Holfrid és Aintza nővér már egy-egy kisszéken üldögéltek és szurkálódva beszélgettek:
– …de ezekénél a részegítő löttyöknél – magyarázott a papnő – még a húgy is jobb. Na mindegy, meghozták végre azt az átkozott tormát…
Kunidana elsétált az üldögélő alakok mellett, hogy bevigye a korsót a terem közepére. A szolgálóleány azonnal indult is volna visszafelé, de az uraság utánaszólt:
– Gislinda, várj még egy kicsit! A vadászok azt mondták – Aintza nővér gyilkos tekintettel nézett Kunidanára, aki belekeverte ebbe az ügybe –, hogy csak egy fehér ruhába öltözött szűz tudja kivinni a lidércet innen, szóval ez még a te feladatod lesz.
– Amíg énekled az óvó éneket, addig nincs veszély – tette hozzá Kunidana, amivel csak tovább fokozta a másik leány félelmeit. – De ha átadod a ruhádat, akkor elviszem én…
A szolgáló olyan lendülettel kezdett vetkőzni, mintha lángoltak volna a ruhái; még azzal sem törődött, hogy közvetlenül az uraság előtt állt. Holfrid egy pillanatra ledermedt, amire az idős papnő azonnal lecsapott egy metsző közbeszólással:
– Ejnye már! Az unokád lehetne!
Pár pillanattal később Gisilda már anyaszült meztelenül szaladt a terem hátsó végéhez, ahol magára tekert egy hímzett asztalterítőt. Ezután Kunidana is lecserélte a keleti szabású ruhákat a cselédeknek kiosztott törtfehér szoknyára, felsőre és fodros fejkendőre.
A pohárnok háttal állva, becsukott szemmel bosszankodott azon, hogy a vénasszony mit feltételezett róla. Sajnos valóban voltak urak, akik visszaéltek a hatalmukkal, de egy jó házasság évtizedeken át ápolt kötelékéhez képest még a fiatal vadász szépsége sem jelentett valódi kísértést.
Persze egy ilyen besavanyodott papnő aligha tapasztalhatott a kamaszkori vágyaknál komolyabb szerelmet és abból kiindulva nem volt meglepő a viselkedése…
Az öltözködés után Kunidana felemelte a tormás korsót, rátámasztotta a nehéz edényt az egyik boroshordóra, majd énekelni kezdett egy tetemparti dalt:
– Itecéju, itecéju ciema, iztroszke ungurü puisít to agruma…
Aintza nővér a homlokát ráncolva próbálta értelmezni az éneket, de csak pár szót ismert fel ebből az északföldi nyelvből, hiszen Templomosföldről származott és így elsősorban a déli tartományok rejtélyeit kutatta.
A leány ezután áthelyezte a korsót a másik oldalra, ott is elénekelte ugyanezt a dalt, majd folyamatosan, de halkan énekelve elindult kifelé a pincéből. A pohárnok kíváncsian figyelte a nehéz edénnyel távolodó leányt, majd utánasietett, hogy világítson neki.
Persze egy igazi főúr udvarában az utolsó szolgagyerek hordozta volna a lámpást, de Holfrid sosem értette azokat, akik egy pár perces teendő elvégzése helyett inkább órákon át terelgették a csatlósaikat…
A vacsorához előkészített teremben az összegyűlt népek megbámulták az idegen dalt dúdoló leányt, de Holfrid nyugalomra intette őket:
– Nyugalom, ez csak egy szelleműző praktika, ami végre megtisztítja majd a borospincét.
– Milyen nyelven van ez az ének? – kötözködött egy fiatal, kopaszra borotvált pap gyanakvó tekintettel. – Nem hinném, hogy ez a babonaság beleillik az égi harmóniába…
– Ne zavard meg a szertartást! – utasította rendre az egyházfit a földesúr. – Te is kipróbáltad a megtisztító fohászaidat a pincében, és már láttuk, hogy az nem sokat ért.
Holfrid a torony ajtajából nézte, ahogy a leány elsétál a kerítésig és kilép a majorság udvarából a parasztok házai közé, majd visszatért és elszalajtott egy szolgalegényt, hogy hozza fel a kiéhezett vénasszonyt is a vacsorához.
Kunidana nem a falu főutcáján haladt, hanem besurrant egy szűk ösvényre, ami két parasztporta kerítése között vezetett ki a földekre. Itt már abbahagyta az éneklést és a kertek alatt szaladva eljutott egy árokhoz, ahol mindenféle ceremónia nélkül kiöntötte a tormás vizet.
Ezután azonban nem tért vissza a toronyhoz, hanem megkereste az egyetlen olyan helyet a faluban, ahol kísérteties jelenségek nélkül is lehetett több hordóra való vizeletet szerezni. A cserzővargák műhelyei mögött áztatott bőrökkel telepakolt gödrök bűzölögtek a húgylétől, csersavtól és rothadástól.
Az udvarban először egy leláncolt kutya ugatása üdvözölte a fehérbe öltözött betolakodót, majd egy mosdatlan, de jó erőben lévő férfi is kinézett az egyik zsúpfedeles melléképületből. A nagy bajuszú varga, aki a viselkedése és a kölcsönvett emlékfoszlányok alapján is ravasz fickónak tűnt, azonnal kiszúrta a nagy boros korsót, így elhallgattatta a kutyát, majd intett a lánynak, hogy húzódjon be hozzá.
Odabenn az álruhás vadász lerakta a korsót a felfeszített bőröket tartó állványok mellett, a varga pedig fojtott hangon kezdte szidni a lányt:
– Mégis mit képzelsz, Gislinda! Most itthon van az uraság és még egy vadász is szaglászik a pincében! Ha észreveszik nálad azt a korsót, seperc alatt a nyakunkon lesznek…!
– Érkezett valami hírnök – magyarázkodott a papnő, aki eltakart hajjal, a homályos műhelyben valóban hasonlított a szolgálóleányra –, és az uraság úgy parancsolt, hogy ezt a drága bort kell felbontani a vacsora végén… De amikor megfogtam a korsót, éreztem, hogy üres, valaki kiitta…
A varga a fejét fogta és cifrán káromkodott, hogy ilyen zűr szakadt a nyakába.
– Na gyere gyorsan, adok húgylét a hordóból, aztán siess vissza! – válaszolt végül bosszús hangon. – De ha a nyakamra hozod a vadászt, akkor ezekben a medencékben fogom lerothasztani a húst a bőrödről!
A fiatal papnő a nyakát húzva, bocsánatkérések közepette sietett ki a műhelyből. A húgylé eredete már tisztázódott, de a baltáját nem tudta elhozni, és nem akart a csizmaszárba rejtett kis késsel verekedni a nagydarab férfi ellen…
A korsót a varga töltötte fel egy megsárgult tölcséren keresztül, gyakorlott mozdulatokkal. Az álruhás vadász fintorogva fordult el, és próbált arra figyelni, hogy ne mocskolja össze a szolgálólány fehér ruháját.
A nagyteremben felállított asztal körül már javában folyt a vacsora, amikor Kunidana belépett a toronyba a szelíden bűzölgő korsóval. A pohárnok jobbján ülő huszonéves úriember felháborodott hangon szólt rá, ahogy felnézett a tányérjától:
– Hol voltál, te átkozott lány? Vája nénének azt mondtad, hogy mindjárt jössz, aztán csak úgy eltűntél! Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy?
– Kunidana vagyok, Vasas Szent Ulfeus követője – mutatkozott be a fiatal vadász kimért hangon, majd lerakta a kőpadlóra a korsót és leoldotta a fejkendőt, hogy láthatóvá váljon a dús fekete haja.
– És akkor miért bohóckodsz a szolgáink ruhájában? – folytatta a bordó dolmányba öltözött ifjú uraság továbbra is olyan hangsúllyal, mintha ő lett volna a házigazda. Persze vélhetően ő volt Holfrid másodszülött fia, és akkor valóban rá tartozott a birtok igazgatása és a szolgák fegyelmezése…
– Megvizsgáltam a pincét sújtó átkot – válaszolt a vadász pár pillanat csend után, továbbra is higgadtan –, és kiderítettem, hogy valójában a varga adja a húgylevet a hordókba…
– Ezt honnan veszed? – kérdezett vissza a fiatalabb úr dühösen, magára vonva az asztal körül ülő emberek figyelmét.
– Szolgálónak öltözve odavittem egy üres korsót, amit a varga előzékenyen megtöltött húgylével, miután figyelmeztetett arra, hogy ne hozzam a nyakára az uraságot és a vadászt. Sajnos ezt a kérését nem tudtam teljesíteni…
A királyi főpohárnok döbbenten nézte végig, ahogy a fia dühbe gurult a hirtelen vádtól, majd elfehéredett, amikor felismerte, hogy nem tudja nyers haraggal félresöpörni az ügyet.
A fiatal vadász beszámolója csak közvetett bizonyítékot jelentett, de az úrfi arcvonásai egyértelművé tették a helyzetet. A vacsora teljesen megszakadt, mindenki döbbenten bámulta az asztalfőn ülő uraságot és a sápadtan félrehúzódó fiát. Végül a csendet Holfrid nagyúr törte meg azzal, hogy nyers nyikorgással hátratolta a székét és felállt. A királyi főpohárnok először a fia felé fordult:
– Leudvin, majd később tisztázzuk, hogy pontosan mit műveltél és hogyan tudnád visszanyerni a becsületedet. Ne reméld, hogy megúszod szárazon!
Az uraság higgadtan beszélt, de az asztal körül mindenki érezte a lelkében tomboló haragot. Hattyashegyi Holfrid a bizalomnak és becsületnek köszönhetően került be a királyi tanácsba és nagy véteknek tartotta azt, ha valaki hétköznapi előnyökért feladta ezeket a magasztos értékeket. Leudvin szégyenkezve bólintott, ahogy az apja a magabiztosan mosolygó fiatal vadász felé fordult.
– Kunidana – szólalt meg az uraság továbbra is kimért hangon –, gratulálnom kell, hogy feltártad az igazságot, de nem felejtem el, hogy nem hittél nekem, visszaéltél a bizalmammal és mindenkit átvertél a szemfényvesztő szertartásoddal. Tudom, hogy Ulfeus követőinek hagyománya, hogy minden eszközt felhasználnak, de akik alantas eszközt használnak körülöttem, azok fizetni fognak tetteikért.
A leány mosolya eltűnt, de továbbra is bátran állt a király bizalmasával szemben. Aintza nővér óvatosan felkelt az asztal mellől, majd egy egészen alázatos meghajlás után megszólította a nagyurat:
– Bocsánatot kérek a fogadott testvérem galádságáért és azért, hogy nem tudtam megfékezni az ármánykodását. A közösségünk elhatárolódik Kunidana nővér tetteitől és elfogadunk bármilyen büntetést, amit kiszabsz rá. A holtak seregei hallották szavaimat.
Leudvin kárörvendő mosollyal figyelte a szolgálók fehér ruhájában ácsorgó leányt, aki néhány lélegzetvétellel magába szívta az egek hatalmát, de ennek köszönhetően nem mutatott félelemre utaló jeleket. A pohárnok egy kis ideig töprengett a ráncos vén papnő esküje után, majd száraz hangon válaszolt rá:
– Elfogadom a bocsánatkérésedet, hiszen nem cinkostárs voltál, hanem óvatlan és hiszékeny áldozat. A testvériséget sem keverem bele az ügybe, hiszen a sérelmeim személyes jellegűek.
Ezután a fiatalabb vadászra szegezte tekintetét, aki kis híján szoborrá merevedve állt a torony bejárata előtt:
– Kunidana kisasszony, mit gondolsz, milyen büntetést érdemeltél ki a kétszínűségeddel?
A leány arcvonásai jelezték, hogy elméjét megerőltetve töpreng, amit a pohárnok elégedetten szemlélt, a várnép viszont unalmasnak talált. Időközben a Aintza nővér óvatosan leült, az asztalfőtől távol ülő harcosok pedig fojtott hangon tárgyalták egymás között, hogy ők milyen büntetést javasolnának. Végül egy torzonborz, ősz hajú vitéz megtörte a csendet egy nyers kiáltással:
– Igyon húgylevet!
– Merüljön meg a cserzőkádakban! – kontrázott rá egy soványabb cimborája.
– Dolgozzon itt egy évet közönséges cselédként! – szólt közbe Vája néne, a morcos házvezetőnő is, aki az úrfi lebuktatása óta azt számolgatta, hogy hány szolgáló lesz kihajítva és ki fogja helyettük karban tartani a tornyot.
– Házasítsd ki a bátyámmal! – tette hozzá a Leudvinnel szemben ülő úri kisasszony. – A két szemfényvesztő jól meglesz majd együtt!
A pohárnok felkacagott, ahogy meghallotta az őrült javaslatot, a fia pedig elsőre elvörösödött haragjában, de aztán ránézett a fiatal vadászra, és gyorsan elillant a dühe, ahogy végigmérte a királynőhöz illő fekete hajat, az elegáns arcot és a test csábító vonalait.
– Ezek mind csak tovább rontanák a lelkét – szólalt meg a helyi pap, az egek tekintélyével felruházott hangon. – Egy zárdába kell küldeni, ahol a gyarló világunk helyett az égi harmóniával érintkezik. Néhány év alatt megtisztulna a lelke…
Kunidana finoman megmosolyogta a javaslatot, hiszen már leélt hat évet különféle kolostorokban és most is az egek békességében lebegett; a csatlósokat és szolgákat viszont annyira megérintette az egek hatalma, hogy még a sarokban ülő, loboncos hajú harcos is elismerően bólogatott.
– Bölcsen beszélsz, tisztelendő atya! – szólalt meg Aintza nővér is, majd a pohárnok felé fordulva folytatta. – A rendünknek van is egy félreeső kis zárdája a Vashegyek egyik hágójában. Ha nem szabsz ki más büntetést, akkor cserébe elvállaljuk, hogy a leány öt évet eltölt ebben a kolostorban, ahol némasági fogadalmat tesznek az apácák és semmi lehetőség sincsen az ármánykodásra.
– Ez a kapitány és a közösség hatásköre – szólt közbe Kunidana udvarias, de határozott hangon –, nem tehetsz ilyen ígéretet.
– A törvény betűjét nézve igaza van az arcátlan szélhámosnak – magyarázkodott Aintza nővér a földesúr felé fordulva –, azonban olyat ígérhetek, hogy vagy kiszabjuk rá ezt a büntetést, vagy visszahozzuk ide, hogy te ítélkezz felette.
– Úgy hiszem, mindenki láthatja – szólalt meg Holfrid nagyúr, egy lendületes kézmozdulattal prezentálva az idős papnőt –, hogy az egek hatalma nem hogy öt, de még ötven év után sem csökkenti az ármánykodási kedvet.
A vénasszony elvörösödött és kis híján megpukkadt a méregtől; az asztal körül pedig a torzonborz vitéztől kezdve az uraság csinos leányáig mindenfelé kacagás tört ki. Amikor elhalt a nevetés, a pohárnok ítéletet hirdetett:
– Nem fogom eltanulni a gusztustalan löttyök használatát a fiamtól – Itt Leudvin próbálta összehúzni magát, ahogy többen is felé fordultak. – és nem fogok évekre szóló büntetést kiszabni, viszont aki visszaél a bizalmammal és türelmemmel, annak nincs helye ezen a kis birtokon. Aintza és Kunidana, menjetek a lovaitokért és takarodjatok a földjeimről!
Az idős papnő dühös arccal tápászkodott fel, de nem mert visszaszólni a nagyúrnak. Kunidana végigsimította a szolgálólánytól kölcsönvett egyszerű, fehér ruhákat, majd felnézett az uraságra, aki egy határozott bólintással jelezte, hogy ez is a büntetés része. Kicsivel később két harcos is felkelt az asztal végén, de a vadászok enélkül is tudták, hogy célravezető sietni a kijárat felé.
Kunidana csak nehézkesen tudta a majorság kapujához vonszolni a Berker lovagtól kölcsönkapott csatalovat, hiszen nem volt ideje arra, hogy ilyen jellegű tapasztalatot kérjen az egektől. Aintza nővér gúnyos mosollyal figyelte a fiatalabb papnő erőlködését, de nem segített neki. Amikor a vadászok a kapunál jártak, odasietett hozzájuk a pohárnok lánya:
– Apámnak van még egy üzenete – fordult Kunidanához a nála néhány évvel idősebb, aranybarna ruhába öltözött leány. – Azt mondta, hogy a módszereid olyan büdösek voltak, mint a vargák cserzőkádjában a bőrök, de végül jó csizma lett belőlük és ezért tartozik neked egy szívességgel.
– Kérhetem azt szívességként, hogy visszakapjam a ruháimat?
– Ez sokkal komolyabb dolog annál – válaszolta az úri kisasszony megrökönyödve. – Amikor kislány voltam, egyszer megtámadott három megvadult kutya a zigori nagypiacon, de egy kovácsinas elűzte őket…
– És ezzel a történettel miért untatsz minket? – vágott közbe Aintza nővér gorombán. – Évtizedek óta vadászok, ezer hasonlót láttam már…
– De te évtizedek alatt sem érdemeltél ki akkora jutalmat – szólt vissza a nemeslány dallamosabb, de hasonlóan csípős hangon –, mint Kunidana vagy ez a kovácsinas, aki egy nemesi uradalmat kért és kapott az apámtól.
Az idős nővér ráncos arca látványosan elvörösödött; Kunidana pedig hálásan bólintott, de egy kevés gondolkodás után mégis megszólította a távozni készülő leányt:
– Azt a ruhát egy vadász-testvéremtől vettem kölcsön és vissza kell adnom neki. Ha nemesi birtokra lesz szükségem, azt majd nemesebb eszközökkel fogom kiérdemelni.
Az úri kisasszony elkerekedő szemekkel visszanézett, a barna hajfonatait igazgatva átgondolta a helyzetet, majd válaszolt a meglepően magabiztos vadásznak:
– Tudod mit? Elhozom én neked azt a ruhát, ha megvártok a temető mellett, a nagy nyárfa közelében. Így később még használhatod apám ígéretét, viszont majd emlékezz rá, hogy te is tartozol egy szívességgel Hattyashegyi Sighildának.
A fiatal vadász rövid töprengés válaszolt:
– Úgy legyen. A holtak seregei hallották szavunk. Remélem, hogy megérjük azt a napot, amikor viszonozhatom a jóindulatodat.
– Ez rajtad múlik, vadász, hiszen te használsz kockázatos eszközöket…
A nagy nyárfa tövében Kunidana újra előhívta az égbe szállt lovasok tudását és néhány magabiztos mozdulattal rendreutasította a harcias paripát, ami a faluban szemtelenül dacolt vele. Nem sokkal később felbukkant Sighilda, aki visszaadta a Nasrintól kölcsönvett ruhákat és ha már ott volt, akkor a szolgálólány fehér ruháját is visszavitte a majorságba.
Alkonyatra a két vadász elérte a következő falut, ahol egy tehetősebb paraszt felesége négy ezüstpénzért nekik és a lovaknak is kerített helyet az éjszakára. Aintza eleinte sértődött volt és rá se nézett a fiatalabb társára, de aztán átgondolta, hogy ezzel csak magát járatja le és visszatért egy udvariaskodó viselkedéshez.
Ez a vadászat úgyis csak egy ostoba szemfényvesztés volt, az elátkozott romok viszont kiváló lehetőséget kínáltak arra, hogy kiderüljön, hogy ki rendelkezik valódi tudással…