15. Sebesdomb felé
Az eskütétel és lakoma után Kiri valami kellemes lazsálást tervezett a délutánra, de nem tudta elkerülni a Berker testvér által szervezett alapozó fegyverforgatás órákat. Az alakváltó próbált úgy érvelni, hogy ő úgyis állati alakjában fog harcolni, úgy meg elsöpörne mindenkit, de erre a lovag azonnal lecsapott azzal, hogy a nagy testű lény elleni küzdelem különösen értékes tapasztalat lesz a három legénynek.
Kyrtrud az első harcokban még remélte, hogy ha gyorsan a gyógyítóhoz küld pár kölyköt, akkor utána elengedik, de az együtt cselezgető lándzsás legények ügyesen körbetáncolták nagyvadat és a rozsdaszínű tulok egyre több helyen vált vérvörössé. Néhány gyógyulási szünet után az alakváltó kezdett ráérezni arra, hogy az ösztönösen indított rohamokkal nem sok vizet zavar, viszont a ravaszság és a gyakorlás állati alakban is legalább akkora előnyt jelentene, mint fegyvereket forgatva.
Az első néhány próbálkozás túl lassú volt, de aztán végül összejött egy csel, amikor a tulok hirtelen oldalra fordult és belevágta a bal szarvát az egyik lándzsásnak a fegyvert markoló karjába. A szarv rongyokkal kipárnázott vége nem tudott sebet ejteni, de az ütés erejétől megroppant egy csont és a legény ordítva szaladt el, hogy megkeresse a gyógyítót.
Berker döbbenten nézett a gyorsan távolodó sérült után, aztán pedig ingerült hangon felszólította Kyrtrudot, hogy váltson vissza az emberi alakjára. Ez persze nagy hátrányt jelentett a tapasztalatlan leánynak, aki ezután nem egyszerre küzdött a két megmaradó legény ellen és hosszú botot kapott a rövidebb fegyverekkel szemben.
Itt Isenborn látványosan megmutathatta, hogy ő nem csak állati formában gyakorolta a küzdelmet; a nyúlánk Ulfgar viszont jó pár kék-zöld foltot összegyűjtött, mire eljutott odáig, hogy egy leány ellen is teljes erőbedobással küzdjön.
Az alakváltó a sok fájdalmas sérülés ellenére is élvezte, hogy majdnem valódi küzdelemben csaphatott össze a legényekkel. Skogos falujában még az úrfiaknak sem jutott ennyire hiteles gyakorlatozás, hiszen onnét a szomszéd faluba kellett menni, ha valakinek tisztességes gyógyításra volt szüksége…
Másnap újból ehhez hasonló edzés várt a fiatal alakváltóra, kiegészítve a botharc alapvető fogásainak az önálló ismételgetésével és némi izzasztó fizikai munkával. Ebéd után a kapitány újra engedélyezte a tuloktestben történő küzdelmet, azzal a kiegészítéssel, hogy a legények a meleg idő ellenére fegyverkabátot és sisakot húztak, ő pedig készen állt arra, hogy azonnal besegítsen gyógyító hatalommal.
Kyrtrud kissé meglepődött azon, hogy az idős papnő ehhez is ért, de a legények szerint teljesen természetes volt, hogy „a kapitány mindenhez ért”. Néhány összecsapás után nyilvánvalóvá vált, hogy előző napon szerencse is kellett a csonttörő találathoz, de Kyrtrud elszántan küzdött azért, hogy újra elérjen valami hasonló sikert.
Berker testvérrel ellentétben Erkanfled nővér nem csak a legényeknek adott tanácsokat, hanem tulok-alakban használható harci fogásokat is javasolt, amelyek valóban hatékonynak tűntek, amikor az alakváltó éppen elég ügyes és szerencsés volt ahhoz, hogy végrehajtsa őket.
Az egyik pihenő során az alakváltó kíváncsian fordult a papnőhöz, aki közben Ulfgar zúzódásait kezelgette:
– Kapitány, hogyan tudsz ennyire találó tanácsokat adni nekem? Ennyire sokat harcoltál alakváltók ellen?
– A kapitány mindenhez is ért – vágta rá Isenborn gondolkodás nélkül.
– A holtak seregeiben – válaszolt az idős nővér pár pillanattal később – vannak olyan alakváltók is, akiknek a lelke végül felszállt az örök békességbe. Ezek a lelkek megosztják velem a tudásukat, amit aztán elmondhatok neked is.
– Ezek szerint azt is tudod, hogy hogyan kell átváltozni? – kérdezett vissza Kiri felcsillanó szemekkel.
– Te sem tudod, hogy hogyan kell átváltozni – válaszolt az idős nő egy szemtelen mosollyal. – Amikor gyógyítok – Erkanfled felemelte a ráncos ujjait és alig látható derengést idézett rájuk – akkor az én akaratom határozza meg, hogy hogyan áramoljon és mit csináljon a lelki hatalom; viszont amikor te gyógyulsz vagy átváltozol, akkor a vadon irányítja a lelki hatalmat a testedben.
Kiri lebiggyesztett szájjal fogadta a magyarázatot, úgyhogy a kapitány hozzátett még egy mondatot:
– Persze ennek megvan az a nagy előnye, hogy a vadon akkor is tud gyógyítani téged, amikor jól fejbe vágnak és a saját lelked azt sem tudja, hogy merre van a felfelé…
Késő délután az edzéseket megszakította az, hogy belovagolt Kunidana és Aintza nővér. A vadászatról az idősebb papnő számolt be a kapitánynak és a körülötte kíváncsiskodó alakoknak. A vén szelleműző hangsúlyozta, hogy a pohárnok lényegében megoldhatatlan feladatot adott, amikor kijelentette, hogy kísértetet kell keresni; a társa pedig szembement a megbízó akaratával és ezzel érdemelte ki nagyúr haragját.
Kunidana nem szólt közbe, hiszen az idősebb vadász higgadtan beszélt és figyelt arra, hogy ne mondjon hamis vagy nyíltan sértő dolgokat. A kapitány a beszámoló végén köszönetet mondott és összefoglalta a tanulságokat:
– Aintza nővérem, tudom, hogy te azért csatlakoztál hozzánk, hogy az országot járva vizsgálhassad a szokatlan lényeket, de figyelned kell arra, hogy ha valaki nagyon szokatlan lényről beszél, az lehet, hogy egyszerűen hazudik.
A sovány papnő fintorogva bólintott, Kiri és a bámészkodó legények mosolyogva figyelték a keserű arckifejezését, Erkanfled pedig a két kezét széttárva rámutatott a két visszatérő vadászra és tovább magyarázott:
– És természetesen mindkettőtöknek meg kell tanulnia azt, hogy egy-egy kudarc nem végzetes, viszont ha nem tudjátok beismerni a kudarcot, az valóban végzetes lehet.
Aintza nővér ezt is fintorogva fogadta, Kunidana viszont határozott mozdulattal bólintott, és a kapitány úgy érezte, hogy talán tanult valamit a leány.
A tápláló vacsora után, az üres asztal körül üldögélve Kaszás elkezdte szervezni, hogy másnap reggel rögtön induljanak is Sebesdombra. Adalgan nagyúr tíz napos határidőt szabott, amiből három napot elvitt az utazás, két napot pedig eltöltöttek az árvaház körül, így célszerű volt minél hamarabb indulni, hogy még akkor is odaérjenek, ha rossz időjárás sújtja őket, vagy valahol sürgősen vadászatra van szükség.
Kiri meglepetten vette észre, hogy a vén mester csak Berker lovaggal, Aintza nővérrel és Kunidanával egyezkedik, amit irigykedve szóvá is tett:
– És engem miért akartok itt hagyni?
– Szeretnél visszamenni Sebesdombra – kérdezett vissza Kaszás –, ahol a várúr majdnem kínzómestert küldött rád?
A fiatal alakváltó nyelt egy nagyot, de aztán magabiztosan szólalt meg:
– Miért ne? Most már a testvériség tagja vagyok, még a nagyúr sem tud semmit tenni ellenem.
– Először is – válaszolt Kaszás – a nagyúr könnyedén tud csúf dolgokat tenni ellened; hiszen uralkodik vagy negyven falu felett és nagyjából annyi harcost tud csatába küldeni, mint ahány vadászunk van az országban.
– Valóban? – kérdezett vissza Kyrtrud meglepetten. – De azért a tapasztalt vadászok…
– A száz egyszerű harcos mellett akadna kéttucat lovag is, azok legyőznek minket – válaszolt Berker testvér száraz hangon. – Nem véletlen kell annyit fizetni a jó lovakért és a láncingért: aki kiismeri a használatukat, azt csak rendkívüli csoda, hatalmas túlerő, vagy egy másik lovag állíthatja meg a csatamezőn…
– Ezért is kell Szent Jopatis módszereit használni nyílt hadviselés helyett… – válaszolt Kaszás egy fenyegető mosollyal. – Mindenesetre Adalgan nagyúr nem az ellenségünk, hanem a megbízónk. Tegyünk meg mindent azért, hogy ez így is maradjon!
Kunidana helyeslően bólogatott, Kiri pedig nagy lendülettel tért vissza az előző témához:
– Akkor ugye jöhetek én is?
– Jöhetsz, ha tudsz figyelni arra, hogy ne bosszantsd fel a várurat. Kunidana és Aintza legújabb vadászata után nem lenne igazságos, ha téged hagynálak itt bajkeverés miatt, de azt is tudom, hogy Skogosban milyen állapotban volt az úrnő, amikor elhoztalak onnét…
– Azon éveken át dolgoztam szorgalmasan… – mentegetőzött a lány egy szemtelen mosoly kíséretében.
Másnap templomnap következett, de az útra készülő vadászok nem várták meg a szertartásos prédikációt, amelyet Erkanfled nővér késő délelőtt celebrált az árvaház előtti réten. Kiri először ujjongva fogadta a hírt, hogy kihagyhat egy szentbeszédet; később azonban eltöprengett azon, hogy vajon miről taníthat egy olyan mester, aki mindenhez is ért.
Az öt vadászból álló csapat egy sietős reggeli után elbúcsúzott a Rózsáskerten maradó testvérektől, aztán négy lóval nekivágtak az országútnak.
Berker vitéz természetesen a szívós fekete csataló hátán utazott, azon túl pedig kantárszáron vezetett két kivénhedt teherhordó lovat is, amelyek közül egyik a láncinget és lovagi sisakot, a másik pedig a többi vadásznak az úti holmiját hordozta.
Aintza nővér szokás szerint a szelíd szürke kancáján lovagolt, egy jól kipárnázott oldalnyeregben. Az idős papnő nagy tapasztalattal gondozta a hátasát és eközben olyan szeretetet mutatott, amilyet emberek ritkán tapasztalhattak tőle, azonban méltóságon alulinak tartotta volna azt, hogy a harcosok módjára üljön a nyeregben.
A többiek közül Kaszás feleslegesen drága úri hóbortnak tartotta a lovaglást; Kyrtrud a gyermekkori balesete után megígérte az édesanyjának, hogy nem ül fel semmilyen állat hátára; Kunidana pedig a jó lovat megbecsülte, de nem akart az árvaházból kölcsönkérhető, inkább teherhordásra való gebékkel bajlódni.
Az út első napján estefelé egy részegnek tűnő földesúr megpróbálta feltartóztatni a birtokára betörő idegen lovagot, valamint a vele utazó papot és három elfátyolozott papnőt. Berker lovag néhány goromba sértés után már erősen gondolkozott azon, hogy egy gyors párbajban leszámol ezzel a kötekedő alakkal, de aztán előkerült az uraság leánya, aki bocsánatot kért az utazóktól és nagy nehezen megnyugtatta az apját.
Ezután a vadászok inkább továbbutaztak, a következő faluba pedig csak szürkületkor érkeztek meg. Egy élelmes gazda rögtön szállást ajánlott a kimerült utazóknak, aztán emberi lakhely helyett csak egy tágas istállóba vitte őket.
Aintza olyan felháborodással szidta „arcátlan hazug fattyút”, ami egy kényes királynő és egy alpári kocsis szerelemgyerekének is becsületére vált volna; a gyalogosan utazó vadászok viszont hamar ledőltek a puha szalmakupacokra, gazda pedig ezen felbuzdulva még a falu szélén kialkudott öt pénz szállásdíjat sem adta lejjebb.
Az éktelenül kukorékoló kakasok már hajnalban felverték a társaságot, akik Kyrtrud kivételével nem akartak a fűszagú istállóban lustálkodni, így hamar folytatták az útjukat. Természetesen a hiányos pihenés miatt a fáradtság már dél körül visszatért, így Kaszás kora délután felvetette, hogy térjenek be a Bölcs Gotzon kolostorba.
Aintza nővér erősen ellenezte a javaslatot, mert egyrészt szerinte egy „ostoba tulok” volt a kolostor apátja, másrészt pedig ezt a véleményt néhány éve közölte is a nagydarab szerzetessel. Kyrtrud ezt nagy örömmel hallotta, mert így nem kellett magyarázkodnia arról az ostoba húzásról, amikor tulokká változott a kolostorban…
Végül aztán két órával később, Nádasvásár városában pihentek meg a vadászok. Belső-Dombok tartomány legnagyobb települése a Sastoronyban székelő tartományúr fennhatósága alatt állt, otthont jelentett kis híján háromezer embernek, és bőséges élelmet biztosított a közeli folyókból előtörő szúnyog-rajoknak.
Kyrtrud az út elején még fintorogva vette fel a fejet teljesen elrejtő kékes fátylat, itt viszont hálát adott az egeknek azért, hogy egy lazább, hálószerű szövet még a szemek előtt kihagyott, ellapított hatszög alakú nyílást is lezárta.
A város jelentőségét az adta, hogy a Koronabirtokról érkező országút itt, a Kettősvíz folyón átvezető híd után ágazott ketté: egyik út egyenesen továbbhaladt dél felé, a másik pedig délnyugat felé fordulva Zigor szent városába vezetett. Nádasvásár lakói között akadtak mesteremberek is, de azért legtöbben abból éltek, hogy szállást, ételt, italt és szórakozást biztosítottak az átutazó zarándokoknak, vitézeknek, papoknak és kereskedőknek.
Kaszás ismert is egy „egyszerű kis kellemes” fogadót a városban, ahol emlékei szerint tizenöt pénzért az egész csapat kapott volna szállást és kiadós vacsorát. A kiválasztott hely előtt azonban Aintza nővér szó nélkül, sértődötten fordult sarkon, ahogy meglátta a „kis kellemes” sikátor közepén trónoló kövér patkányt.
– Pedig biztos bőséges lett volna az a vacsora, hiszen még a patkány is jóllakott – érvelt Kiri, ahogy a többiek után ő is követte az idős papnőt.
A sikátor egy díszes fogadóépület mellett vezetett ki a piactérre, aminek a kapuja előtt egy csinos szolgálólány várta a vendégeket. Kaszás rögtön ment volna tovább, de a leány udvariasan üdvözölte Berker testvért, a nemesi származású vadász pedig úgy döntött, hogy nem magyarázkodik, hanem betér erre a helyre.
Néhány pillanattal később egy karcsú, jól szabott mélybordó ruhát viselő, középkorú nő is előkerült, aki barátságos, de kíváncsi tekintettel végigmérte a bejáratban álló marcona lovag homokszínű hajfonatait és a mögötte sorakozó elfátyolozott apácákat, majd arra a következtetésre jutott, hogy egy sólyomföldi előkelő az egész országot átszelve utazik Templomosföldre.
– Üdvözöllek a vendégházamban – szólalt meg a nő mélyen meghajolva –, vitéz lovag. Jól látom, hogy négy lóval és három… – Kaszás is közelebb húzódott a társaihoz – négy kísérővel érkeztél városunkba?
Berker vitéz mosolyogva bólintott; Kaszás viszont nagyon szívesen közbeszólt volna, hogy ő nem egy lusta uraság „kísérője”, hanem szabad vadász, de túl távol állt a fogadóstól és annyira nem volt dühös, hogy ordibáljon az ivóhelyiségben.
– Ha már holnap továbbindultok – folytatta a fogadós –, akkor a bőséges vacsorát és reggelit, a kényelmes szállást, valamit a lovak gondozását és takarmányát összesen ötven ezüstpénzért tudom ajánlani.
Kiri elkerekedő szemekkel fogadta az összeget, ami kis híján egy tehén ára volt, de a lovag azonnal nyúlt az kövér erszényéért és alkudozás nélkül leszámolta az érméket.
A vadászok először a nekik kiadott két szobába mentek, hogy bepótolják a félbeszakított alvást. A két leány ledőlt pihenni, és elégedetten állapíthatta meg, hogy ezek az ágyak azért jóval kényelmesebbek az istállónál; Aintza nővér viszont előkaparta a pénzét a tarisznya mélyéről, és morgolódva sietett át a férfiakhoz:
– Az a kardlóbáló tuskó nem keres többet nálam, hogy képzeli, hogy az egész társaság helyett ő fizet…
Kyrtrud félálomban hallotta még a falakon átszűrődő civakodást, de már békésen aludt, amikor a vénasszony csalódott arccal és teli erszénnyel visszatért a szobába.
Este a vacsoránál Kiri megtapasztalhatta, hogy milyen előnyökkel jár az, ha valaki ekkora összegeket elver egy fogadóban; Berker lovag pedig mesélt a keletiek vendéglátási szokásairól:
– A pusztákon a dédapáim idejében még egyáltalán nem bajlódtak a pénzzel az utazók: aki másik törzs szállásához érkezett, azt bőségesen megvendégelték, ha nem volt annyira galád, hogy nyílzáport érdemeljen. Aztán a vezéreink behódoltak Kunidana királynőnek, és egyre több ingyenélő érkezett, akik nem érdemeltek halált, de sorra látogatták a törzseket és éveket is eltöltöttek állandóan vendégeskedve.
Kiri széles mosollyal hallgatta az ötletes honfitársainak a történetét…
– A tisztességes nép – folytatta a lovag, szúrós szemekkel az alakváltó felé fordulva – egy idő után megelégelte ezt és elkezdtek ajándékokat adni a vendéglátónak, ezzel jelezve, hogy nem csak élősködni jöttek. Egy ideig voltak még dalnokok és kuruzslók, akik hízelgő énekeket vagy bűzlő csodaszereket ajándékoztak; de aztán kialakult, hogy az előkelők és megbízottjaik ezüsttel vagy lovakkal, a közrendűek pedig fáradtságos munkával érdemelhették ki a vendégbarátságot…
– De azért pofátlan fosztogatás volt, hogy ötven ezüstöt elkértek egyetlen éjszakáért – törte meg a csendet Kaszás, miután körbenézett, hogy a pincér ne legyen túl közel.
– Inkább mentem volna az általad javasolt patkányfészekbe, mint hogy leálljak alkudozni – vágott vissza a keleti vitéz. – A nélkülözést jól bírom, de nem fogok odáig süllyedni, hogy a vendéglátók jóindulatán élősködjek.
– Én viszont köszönöm, hogy élősködhetek a jóindulatodon! – szólt közbe Kiri sértődött hangon, de tele szájjal. A parasztlány bosszantónak találta, ahogy a lovag a gazdag urak büszkeségéről papolt, de őszinte lelkesedéssel falta a disznósültet, ami erősen tompította a haragját.
– Te nem lehetsz élősködő, hiszen a testvérünkké avattunk – válaszolt Berker ellentmondást nem tűrő hangon. – Az idegenek – magyarázott a válla felett hátramutatva a pultra – akkor kaphatnak valamit, ha számomra értékesebb dolgot adnak vissza; a hozzám közel állók viszont előbb vagy utóbb úgyis megkapják minden kincsemet, amit ezen a világon tudok gyűjteni…
A vendéglőben töltött éjszaka után a vadászok kipihenten és tele gyomorral vágtak neki az út utolsó szakaszának. Répáslak falujában Kaszás a lovak miatt nem is említette azt, hogy a Szent Kullan kolostor mögött induló ösvényen megtakaríthatnának egy órát; de vacsoraidő körül így is eljutott a társaság Sebesdomb várába.
Amikor a vadászok beléptek a gerendákból rakott kapun, egy kék szoknyát, fekete felsőruhát és csillogó ezüst ékszereket viselő nemesasszony fogadta őket:
– Sebesdombi Irmingard vagyok és üdvözöllek benneteket a családom birtokán! Te pedig – fordult oda a teherhordó ló mögött érkező hórihorgas, kopasz alakhoz – minden bizonnyal az a Kaszás vagy, aki visszabeszélt az unokaöcsémnek és mégsem lett kettévágva…