16. Seregszemle
Irmingard úrnő egy fehérre meszelt, masszív, de díszítetlen épülethez vezette a vadászokat. Az ajtó előtt Berker és az elfátyolozott lányok felmarkolták a csapat felszerelését, a lovakat pedig szó nélkül elvezette két szemfüles szolga. A tömzsi, életerős nemesasszony egy csigalépcsőn felmászva egy barakk jellegű szobába vitte a vadászokat, amelyet szinte teljesen megtöltött hat kopott, de robusztusnak tűnő ágy.
Az úrnő intett Berker lovagnak és a többi vadásznak, hogy nyugodtan rakják le a holmijukat, majd félrevonta Kaszást:
– Eredetileg az volt a terv, hogy én fogom szervezni és irányítani a kincsvadászatot…
Irmingard kíváncsian figyelte a vén vadászt, aki azonban viszonozta a fürkésző tekintetet és türelmesen kivárta, hogy a szürkésbarna haját kontyban viselő, elegáns megjelenésű úrnő folytassa a mondatot:
– …de örülök, hogy ez a felelősség mást fog terhelni, különösen azóta, hogy tegnap megérkeztek a zigori papok. Azt is látom, hogy elég magabiztos vagy a csapat irányításához, viszont ebben a kopott köntösben joggal röhögne körbe a többi vadász…
Kunidana és Aintza helyeslően bólogatott; Kaszás egy fintorral jelezte, hogy komolytalannak tartja a javaslatot; Irmingard pedig hirtelen előrenyúlt és bedugta az ujját azon a lyukon, amit valami szúrófegyver üthetett Kaszás mellkasánál. A vékony alsóruhán keresztül erősen érezhető bökéstől a vén vadász elkerekedő szemekkel húzódott hátrébb; az úrnő pedig elégedett mosollyal nyugtázta, hogy végre felbukkant valamilyen érzelem a ráncos, merev arcon.
– Még szerencse – folytatta az úrnő – hogy a szabó látott téged, amikor legutóbb itt jártál, felfigyelt a szánalmas öltözékedre, és a parancsomra előkészített egy papi köntöst, amiben majd tudod vezetni ezt a vállalkozást.
A nemesasszony egy színpadias mozdulattal intett az egyik ágyon kiterített fekete ruhadarab felé, amit Kaszás annyira elgyötört arckifejezéssel bámult, hogy attól Kiri azonnal felkacagott a fátyol alatt.
Az ítélkező bosszús tekintettel fordult az alakváltó felé, de nem sokkal később Aintza nővér is ellene fordult:
– Gyerünk, Kaszás, vedd már föl! Nem fogsz belehalni abba, ha egyszer véletlenül tisztességes ruhák lesznek rajtad!
– És ezeket hová tegyem? – kérdezett vissza a vénember, ahogy a csontos ujjaival benyúlt a köntös alá és előrántott egyszerre három dobókést.
Most Irmingard hőkölt hátra, ahogy az ablakokon beszűrődő fényben megcsillantak az apró, de éles pengék.
– Na de…! – fakadt ki az úrnő egy pillanatnyi döbbent hallgatás után – Ezek… Ezek nem is szörnyvadászatra való fegyverek… A Füstkirálynő orgyilkosai használnak ilyet…
– Emberek ellen ez csak fájdalmas figyelemelterelés… – legyintett Kaszás azzal a kezével, ahol az ujjai között a kések sorakoztak. Az úrnő még egy lépést hátrált, tompán nekiütközve Kunidanának.
– Viszont a holtak haragját eljuttatja a szörnyekhez… – folytatta a vén vadász széles vigyorral, majd hirtelen háromszor is felkiáltott: – Tisztulj! Tisztulj! Te is!
Minden kiáltást egy-egy lendületes mozdulat kísért és sorra egymás után három hófehér lángcsóva hasította a levegőt, ahogy a pengék beleálltak egy-egy falra akasztott pajzsba a szoba túlsó falán. Irmingard a dobásoktól megriadt, utána viszont érdeklődve figyelte a késekről elillanó fehér ködfoszlányokat és finom mozdulatokkal megtapsolta a bemutatót.
– Bámulatos… Így már jobban értem, hogy milyen tudásra alapozod a magabiztosságodat… Mindenesetre jobban örülnék, ha a várban nem hordoznál ilyen… figyelemelterelő eszközöket…
Kaszás nem húzta tovább a dolgot: gyorsan kibújt a köntöséből és a megsárgult alsóruháiban átmászott egy ágyon, hogy felvegye a sebesdombiak által előkészített öltözéket. Az úrnő fintorogva nézte a vén vadászt, aki a hosszú, csontsovány végtagjaival olyan rút és fenyegető volt, mint egy hatalmas, négylábú pók.
Ehhez képest különösen látványos volt az átalakulás, ahogy Kaszás felvette a jól szabott fekete köntöst, megigazította az ezüstcsatos övet és hirtelen méltóságteljes egyházi vezetővé vált.
A szabó még annak is utánajárt, hogy mi a vadászrend jelképe, és ezüstös szálakkal felvarrt hófehér selyemből bilincs-mintát készített a szurokszínű vászonra. A bilincs két gyűrűje a mellkas két oldalára került, ahová sok papi rend helyezett szimbólumokat, a lánc pedig a vállakon átívelve a hát felső részén kötötte össze őket.
A ruhához egy sajátos ékszer is tartozott: egy homlokpánttá hajlított vékony szürke vaslemez, amit középen elnyújtott rombusz alakú, fényesen csillogó ezüstlemez keresztezett. Ahogy Kaszás a füleihez és a homlokához illesztette a pántot, az ujjnyi széles ezüstdísz alsó vége elegánsan vezette tovább az orr vonalát a homlokig, a felső vége pedig az ég felé tört, de nem nyúlt sokkal magasabbra a fej tetejénél.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdezett közbe Kiri éles hangon. Berker az elfátyolozott lány vállára tette a kezét, aki így halkabban folytatta a közbekotyogást: – Nem gondoltam volna, hogy Kaszás önként felvenne bármilyen ékszert…
– Bölcs Gotzon érkezése előtt – válaszolt Aintza nővér kioktató hangon – a villámhívók képviselték az egek törvényeit ezen a vidéken; ez a durván megmunkált homlokpánt az ő hagyományos jelképük. Ma már kevés ítélkező követi ezt a régi szokást, de a művelt emberek azért tudják, hogy az ezüstdísz az égből lesújtó villámot jelképezi…
Eközben Kaszás előkotorta a régi köntöséből az elrejtett baltát, az erszényt, a kulacsot és két dobókést a nyolc közül, sorban felaggatta ezeket az új bőrövre, majd megmarkolta a botot és kihúzta magát Irmingard úrnő előtt.
A nemesasszony mosolyogva mérte végig a hórihorgas villámhívó mestert, majd elégedett hangon szólalt meg:
– Na így már valóban alkalmas vagy a vadászat vezetésre.
– Ez itt a várban tökéletes – mondta Kaszás, ahogy felemelte a bal kezét és végigsimította a drágának tűnő szövetet –, de mit csináljak, ha egy bozóton kell átgázolni, mondjuk a romok feltárása során?
– Vetkőzz le – vágta rá Kiri gondolkodás nélkül. – Nekem mindig beválik, ha tüskés bozót kerül az utamba…
Irmingard döbbenten bámulta a teljes testet eltakaró apáca-ruha alól szemtelenkedő leányt, majd némi gondolkodás után tétovázva szólalt meg:
– Ez a lány… egy alakváltó?
Nem sokkal később Irmingard úrnő kivezette a frissen érkezett vadászokat a várudvarra, és elszalajtott egy szolgát, hogy hívja elő a többieket a lakótoronyból, ahol talán a vacsora végi iszogatás és beszélgetés zajlott.
A vadászokra nem kellett sokat várni, hamarosan újra kitárult a fekete kövekből rakott torony kapuja, és tömött csoportban leereszkedett az a tucatnyi alak, akiket Adalgan nagyúr összegyűjtött a feladatra. Többségük papi ruhákba öltözött férfi volt, de akadt talán két papnő is; a tömeg hátulján pedig kiemelkedett egy kopasz, magas és feltűnően edzett alak, aki fényes barna bőrvértet viselt, de csupaszon hagyta az izmos karjait.
Kaszás egy pillanatig gyanakodva figyelte ezt a férfit, majd rámutatott a csontos mutatóujjával és felkiáltott:
– Az az ember ott hátul egy veszélyes eretnek!
A lépcsők aljánál a csoport hirtelen szétrebbent, mint egy megriasztott madárraj, hiszen az „eretnek” szó hallatán szinte mindenki távolabb ugrott és a fegyveréért nyúlt. Valahol a zűrzavar közepén egy női hang felsikoltott, Kaszás mellett pedig Kyrtrud elkezdte kioldani a ruhaujjakat összetartó szalagokat. A megvádolt figura mellett két vadász előrántotta a kardját és védekező állásba helyezkedett a tömeggel szemben; a nagydarab férfi viszont döbbenten bámult az ítélkezőre, aki megvádolta:
– Kaszás? – fakadt ki mélyen zengő hangon. – Kiöltözve?! De hiszen én ítéletet mondtam feletted!
– Nyugalom, nyugalom! – kiáltott fel Adalgan nagyúr is, ahogy kivont karddal, két lándzsás csatlós kíséretében felbukkant a lépcső tetején. – Aki nem akar az égbe szállni, az tegye el a fegyverét és magyarázza el, hogy mi ez a balhé!
A szent emberek visszafordultak a vár ura felé és óvatosan elrakták a kardokat, tőröket, baltákat és egyéb barátságtalan fémtárgyakat. Irmingard úrnő és Ulfeus követői odasiettek a tömeg hátuljára, hogy jobban hallják a várurat, aki kimért hangon fordult a megvádolt vadászhoz:
– Először akkor szeretnék hallani arról, hogy miért is neveztek eretneknek, Jurann mester?
A hatalmas termetű vadász két hosszú lépéssel oldalra és négy lépcsőfokkal feljebb húzódott, hogy a tömeg felé beszélhessen, de a várúrnak se fordítson teljesen hátat; majd büszkén és hangosan magyarázni kezdett:
– Közösségünk, az Igazság Fiai jelenleg a király engedélyével működő vadász-rend. Néhány évvel ezelőtt valóban eretneknek neveztek és üldöztek bennünket, de azóta már tisztáztuk a félreértéseket és a hamis vádakat.
– Miféle félreértések? – fakadt ki Kaszás. – Azt tanítottátok, hogy a nők nem szerezhetnek papi hatalmat, ami akkora ostobaság, hogy még…
– Nem azt tanítottuk! – kiabált közbe Jurann egy dühös medve hangerejével. – A nők képesek az égi hatalom megszerzésére, de az szembemegy a lelkük természetével és a gonoszság felé húzza őket!
Irmingard úrnő fintorogva fordult a mellette álló vadászokhoz; Kaszás pedig együttérzően bólintott, ahogy megértette, hogy miért jobb, hogy ő kapja a vezető szerepet.
– Ez aljas rágalom! – kiabált közbe egy harcedzettnek tűnő férfi, aki egy papnő mellett állt a lépcső alsó sarkánál.
– Eretnek! – rikácsolta Aintza nővér is felháborodottan.
– Pedig a vén skogosi papnőre nagyon ráillik, amit mond… – mondta Kiri a többieknél halkabban, de még mindig elég hangosan ahhoz, hogy az előtte álló bozontos papok hátraforduljanak hozzá.
– A nők lelke a földből vétetett – szónokolt tovább Jurann mester –, és ha az egek titkait keresik, akkor csak a sivár, pusztító viharokba tudnak felemelkedni! Ugyanúgy, ahogy a férfiak lelke az egekből szállt alá, és ha a föld titkait keresik, akkor csak a romlott, bűzlő mocsarakba tudnak lesüllyedni!
– Ez itt nem a zsinat ítélőszéke, elég a bölcselkedésből! – szólt közbe Adalgan nagyúr, akinek kiáltása halknak tűnt a pap dörgedelmes szavai után; majd számonkérő tekintettel fordult a nagydarab férfi felé: – Hogyan kaptatok kegyelmet? A papság csak az égbe küldött eretnekeknek szokott megbocsájtani…
– Valójában nem a tanításaink miatt üldöztek minket a zsinat bérencei – mondta a kopasz hitszónok, ahogy izmos karjával Kaszás felé intett –, hanem azért, mert tiltakoztunk az ellen, hogy a zsinat szószólója, Bittorea nővér két unokahúgát is kinevezte papi főméltóságokra. Aztán a vén hárpiát megütötte a guta, az utóda, Urre atya pedig egy bölcs férfi, akivel hamar egyezségre jutottunk.
– És a két felégetett apácazárdával mi lett? – vádaskodott Kaszás metsző hangon.
– Azokat nem az Igazság Fiai gyújtották fel, hanem a csalók, akik az Igaz Láng Fiainak nevezik magukat! Ítélkezzenek felettük az egek kíméletlen igazsággal!
– Valóban megbékélt velük a zsinat, nagyuram – érvel egy bajszos pap is, ahogy kivált a tömegből és feljebb ment a lépcsőn, majd rámutatott a kiemelkedő testalkatú vadászra. – A szent városból kijőve a hídon őrködő vitézek felismerték, de nem marasztalták. És nem csak a félelmetes termete miatt…
– Kiváló! – vágta rá Adalgan mosolyogva. – Ha a zsinat megbékélt, akkor ti se törjétek meg a békességet! Aki a megbízásom sikerét kockáztatja azzal, hogy más vadászok ellen civakodik, az keservesen megbánja, hogy viszályt szított!
Ahogy helyreállt a béke, az uraság visszamasírozott a toronyba, Irmingard viszont felsietett a lépcsőre és megszólította a vadászokat, akik éppen kezdtek volna szétszéledni:
– Figyelem, vitézek! Ma este megérkeztek Vasas Szent Ulfeus követői is, úgyhogy holnap reggel indulunk a birtok északkeleti sarkába, a romokhoz. Most pedig azt kérném, hogy mindenki mutatkozzon be, a társaság vezetőjével kezdve.
– Kaszás vagyok, ítélkező – szólalt meg a vén mester, aki elszántan húzta ki magát az új köntösében. – Én fogom vezetni ezt a vállalkozást. Az egek támogatásával és közös erőfeszítésekkel kiűzünk minden romlott lelket, és átadunk a nagyúrnak minden kincset, amit a romok között lehet találni. A tanácsokat és javaslatokat köszönettel fogadom, a felelőtlenséget és ármánykodást viszont nem tűröm! A holtak seregei hallották szavam.
– Berker lovag vagyok, az Aranyszárny nemzetségből – folytatta a mellette álló vitéz. – A holtak seregeitől kapott tüzet a szablyámon hordozom.
– Kunidana vagyok – mutatkozott be a fiatal papnő a fejére húzott fátylat leemelve –, az egek tudását használom.
– Vörös Kyrtrud vagyok – folytatta a másik leány egy hasonló mozdulattal, ami közben a karjáról lecsúszott a ruha felhasított ujja –, vadtulokká tudok változni.
Az összegyűlt szent emberek fintorogtak, fegyvereiket markolászták és a társaikhoz fordulva morgolódtak, ahogy kiderült, hogy a vadon által befolyásolt alak rejtőzik az apáca-köntös alatt.
– És a csupasz lelkek ellen – szólt közbe mélyen zengő hangon egy alacsony, szőrös férfi – mire mész a nyers erőddel?
– Az erdőben nem csak kísértetek vannak, hanem nehéz kövek és kíváncsi medvék is – szólt vissza a leány. – Hálás leszel még azért, hogy nem te fogsz küzdeni azokkal…
– Aintza nővér vagyok – folytatta a bemutatkozást az idős papnő –, szelleműző és a régi korok szakértője. Ezeket a romokat minden bizonnyal az Örök Császár romlott papjai hagyták hátra, így nyugodtan támaszkodhattok a tudásomra, hiszen a hozzájuk köthető átkokkal és szörnyetegekkel különösen sokat foglalkoztam.
Szent Ulfeus követői után az Igazság Fiai következtek:
– Nyilas Jurann vagyok, ítélkező. A nyílvesszőim a megszentelt villámok hatalmát hordozzák.
Kaszás elmerengve végigsimította a mellkasát, majd gúnyos mosollyal fordult a riválisa felé, aki két-három évtizeddel fiatalabb volt nála és az izmos testalkata miatt nagyobbnak termetűnek tűnt, pedig valójában egy ujjnyival alacsonyabb volt a hórihorgas vén mesternél.
– A társaim megölése után – mordult fel a nagydarab íjász, ahogy meglátta Kaszás mosolyát – hogyan élted túl az ítéletemet hordozó nyílvesszőt?
– A két szökésben lévő eretnek fölött a holtak seregeinek a nevében mondtam ítéletet – pontosított a vén ítélkező, végigmérve a többi vadászt, akik kíváncsian, de pártatlanul figyelték a szócsatát. – Ha a tudásom nem adott volna elég indokot a pusztulásukra, akkor azonnal szétfoszlott volna botomra idézett lángpenge.
– Viszont utána az égi igazság elfogadta az én imámat is, a nyílvesszőm pedig eltalált téged. Hogyhogy nem szállt az egekbe a lelked?
– Emlékezz Bölcs Gotzon szavaira: „A túlvilág hatalma örökkévaló és egységes.” – válaszolt Kaszás kioktató hangon. – Az általad küldött villám nem a tied, tehát ugyanúgy eltéríthettem, mint amikor a saját fegyveremre hívott hatalmat dermesztem meg. A nyílvessződ mélyre hatolt a tüdőmben és csak a tapasztalt gyógyítónak köszönhető, hogy túléltem; de az elhamarkodott ítéletednek az ereje nem érte el a testemet.
– Ha nem tudtok békében meglenni – szólt közbe Irmingard úrnő –, akkor hívjatok egymás fejére villámot és zárjátok le az ügyet; egyébként meg ne perlekedjetek, mint két házsártos szomszéd!
A két kopasz ítélkező farkasszemet nézett, de egyikük sem kezdett el halálhozó imát kántálni. Kis idővel később Jurann két társa törte meg a csendet:
– Tarholmi Urdin vagyok – mondta egy hetyke legény jól szabott zöld fegyverkabátban –, megszentelt karddal vívok.
– Arnass testvér vagyok – jelentette ki egy sovány, középkorú férfi égi hatalommal zengő hangon –, az igazság szavát hirdetem.
Ezek után a sötétbarna bajszát pödörgető, egyszerű szürke talárt viselő egyházfi következett:
– Kullan atya vagyok, a bogáti templom papja. Én is kutatom a tiszta igazságot, de vadászat helyett a falusi nép lelkét őrzöm a gonosztól.
Kiri forgatta a szemét, hiszen Hitvalló Szent Kullan helytartó annyira kiemelkedő volt, hogy még ő is hallott róla történeteket, ez a falusi pap viszont a lehető legátlagosabb karót nyelt alaknak tűnt.
– Sebesdombi Runemund vagyok – folytatta egy hajlott hátú, hófehér hajú öregember barna szerzetesi ruhákban –, a vár urainak távoli rokona…
– Nem is annyira távoli – szólt közbe Irmingard – nagyapámnak, azaz a várúr dédapjának az öccse.
– Mindenesetre inkább kíváncsiságból jövök, meg azért, hogy besegítsek a megtisztító himnuszoknál; a szervezkedést és az ügyes-bajos ügyeket már a fiatalokra bízom…
A vén szerzetes egy foghíjas mosollyal tárta ki tenyerét Irmingard és Kaszás felé; akik mindketten meglepetten fogadták azt, hogy most rájuk vonatkozik a „fiatalok” megnevezés.
– Radhelm vagyok, Almáskert ura – mutatkozott be egy középkorú szőke férfi, aki ízléses, de díszítetlen szürke fegyverkabátot viselt. – És ez itt a feleségem, Jodhilda – tette hozzá, átkarolva a mellette álló kis termetű, de életerősnek tűnő nőt. – Mindketten tudjuk használni az egek hatalmát, Jodhilda pedig gyógyítóként is nagy tapasztalattal rendelkezik.
– Almáskert birtokosai régóta támogatják Sebesdombot a hűséges szolgálatukkal – tette hozzá Irmingard egy elismerő mosoly kíséretében. – Amikor nem leszek közöttetek, akkor ők képviselik a várúr érdekeit.
– Kecskés Gotvik vagyok – szólalt meg a következő alak, akinek a kopott barnás köpönyege és a csuklyája alól csak egy sovány, ráncos arc és két nehéz csizma lógott ki. – Nehéz életem volt, és templomi iskolák helyett a kopár hegyek között ismertem meg az egek titkait, de bízok benne, hogy a kincskereséshez a vadon ismeretével is hozzá tudok járulni…
– Kaba vagyok, titoklátó, szelleműző és bölcselő – folytatta egy alacsony férfi, akinek a fehér papi talárján vérvörös hímzett minták tekergőztek, a bozontos barna szakálla pedig arra utalt, hogy a Farkas-dombok közül származik. – Ő pedig a tanítványom, Botur – mutatott rá a mellette magasodó, bamba pofájú és a mesterénél is szőrösebb fiatalemberre.
– Özgür vagyok a Harmathozók nemzetségből – fejezte be a sort egy karcsú nő, akinek csak a két égkék szeme látszott ki a homokszínű, egész testét elrejtő fejkendő, köntös és bő nadrág alól.
Irmingard kis ideig várt arra, hogy a sólyomföldi nő mondjon valamit a képességeiről, de aztán köszönetet mondott a vadászoknak és mindenkit útbaigazított a hálóhelyek felé.
Ugyanezen a napon, naplemente után egy kevéssel az Agancsos Farkas fogadóban iszogató napszámosok döbbenten vették észre, hogy az ajtót belökte egy szívósnak tűnő, de agancstalan farkas. Egy fekete hajú legény hátrafordult, előhúzott egy tőrt és az asztalra támaszkodva felállt; egy torzonborz, idősebb alak előrelátóan magához ölelte a nagy és félig teli cserépkorsót; nagydarab, bamba társuk pedig hitetlenkedve szólalt meg:
– Ti is látjátok a farkast?
– Én kettőt is látok… – motyogta a belső sarokban, falhoz támaszkodva pihenő alak.
A délvidéki legény tántorogva megtett egy lépést, ami után ő talpon maradt, viszont a szék felborult és nagyot csattant a földön. A farkas néhány lépésnyivel beljebb sietett a helyiségben és fogsorát felvillantva figyelte a napszámosokat; a lépcső felől pedig dübörgő léptek hallatszottak, majd berontott az ivóba a fogadós.
Fekete Askulf már hálóruhát viselt, de egy kivont kardot markolt a kezében és harcias tekintettel figyelte a késsel hadonászó részeg alakot. Néhány feszült pillanattal később az idős, de még edzettnek tűnő férfi leeresztette a fegyverét, odasétált a vadállat elé és barátságos hangon szólalt meg:
– Üdvözöllek Répáslakon! Történt valami fontos?
A részeges társaság csodálkozva bámulta, ahogy a fogadós ráncolta a homlokát, megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd újból megszólalt:
– Ezután három marad még a tízből, amit ígértem. Frissen vagy kisütve kéred?
Az ősz hajú férfi undorodva fintorgott, aztán tovább beszélt az állathoz:
– Ezek szerint szállást és ruhát se kérsz? Na mindegy, jó éjszakát kívánok!
A farkas sarkon fordult és kiszaladt a falusi éjszakába, de talán még éppen meghallotta Askulf kiáltását:
– Ne a kakast vidd el!