17. Tekergőző utakon
A következő napon reggel Kaszás és Irmingard úrnő kivezényelték a szent embereket és a velük tartó szolgákat Sebesdomb várából. Az éjszaka folyamán kiadós esőzés sújtotta a vidéket, így a dombok és falvak között tekergő utak a változatosság kedvéért nem porosak, hanem sárosak voltak.
Kaszás új köntöse szerencsére nem súrolta a földet, de a vén mester így is nagy ívben kerülte a pocsolyákat és aggódva figyelte a magasban vonuló felhőket. A villámhívók fejpántja egy tiszteletre méltó hagyomány volt, de zuhogó esőben azért többet ért volna a régi öltözékhez tartozó csuklya…
A csapat élén Berker vitéz és Özgür haladtak, akiknek a szívós pusztai lovai ütemesen szelték át a tájat. A két vadász nem sokat beszélt, de amikor megálltak, hogy bevárják a társaikat, akkor együtt csodálták az esőillatú, tisztára mosott erdőket és réteket.
Leghátul az a három régi, de szívós szekér haladt, amelyeket sátrakkal, tábori kellékekkel, szerszámokkal, fegyverekkel és egyéb holmikkal pakoltak tele Adalgan nagyúr szolgái. A két-két ökör által vonszolt lomha járgányok mellett sétált Kaszás is, aki sereghajtóként ügyelt arra, hogy senki ne maradjon le túlságosan.
Kunidana az út elején kifogott néhány kellemetlen beszélgetést: először Kaba kezdett el végeláthatatlanul magyarázni valami fellengzős bölcselkedésről, utána pedig Arnass testvér fejtegette azt, hogy az égi hatalom hogyan károsítja a női lelket. Az ifjú papnő még a holtaktól kölcsönvett vita-készséggel sem tudta legyűrni a zigori hitszónok ravasz érveit; így inkább megszaporázta a lépteit, hogy gyorsabban haladva lerázza a kötözködő alakot…
Nem sokkal ebédidő előtt Kunidana éppen egy bozótos területen járt és bosszúsan kerülgette a kerékvágatokat kitöltő pocsolyákat, amikor hirtelen kapott egy hatalmas pofont.
A döbbent lány hátratántorodott, sarat fröcskölve beletaposott egy pocsolyába, aztán megcsúszott és elterült a koszos-köves úton. A váratlan ütést nem követte újabb támadás, így a fiatal papnő felülhetett és végigmérte az ellenséget…
Az út bal szélén burjánzó bodzabokor előtt egy közepes termetű, teljesen meztelen női alak állt, aki a pofon után fölényesen tette csípőre a kezeit. Ahogy Kunidana látása kitisztult, felismerte, hogy ez a szívós izomzatú, halványbarna hajú nő nem valódi ellenség, hanem csak Nasrin nővér, a vadászrend hírvivője…
– Ugye tudod, hogy ezt miért kaptad? – kérdezte az alakváltó fenyegető farkasvigyort villantva.
– De hiszen visszahoztam a ruhádat! – tiltakozott a papnő dacos tekintettel, majd sajgó arcához szorította a kezét.
– Miután két napon át lovagoltál benne – tette hozzá az alakváltó kioktató hangon. – Tudod, hogy milyen büdösek azok az átkozott patások? Még a húsukat is csak akkor eszem meg, ha nagyon éhes vagyok…
– Bocsánatot kérek… – válaszolt Kunidana, ahogy fintorogta figyelte a ruháját átitató sáros vizet.
– Igazság tüze! – szakította meg a vadász-testvérek civakodását egy váratlan ordítás, ahogy a mögöttük érkező Tarholmi Urdin futva közeledett és hófehér lángokat hívott a fegyverére…
Nasrin döbbenten nézett a támadó felé, de aztán magyarázkodás helyett inkább sarkon fordult, és tíz-tizenöt lépés előnnyel beszaladt a bokrok közé. Eközben Kunidana sietve feltápászkodott a földről, és láthatta, hogy a hevesvérű úrfi mögött már Arnass testvér is közeledett kocogva.
– Várj…! – szólalt meg a döbbent leány, ahogy a sáros tenyerét előrenyújtva megpróbálta elállni a tüzes karddal rohamozó vitéz útját.
Urdin azonban nem várt, hanem a bal kezével megragadta Kunidana csuklóját és egy határozott, de táncparkettre illően elegáns mozdulattal arrébb perdítette a leányt. Az ifjú papnő ismét megcsúszott, de most talpon tudott maradni; Urdin pedig csattogó léptekkel rohant be a bokrok közé…
Néhány pillanattal később megérkezett Arnass testvér is, aki vádló hangon szólította meg a sáros ruháját tisztogató papnőt:
– Miért védelmezted azt a szemérmetlen nőszemélyt? Egyáltalán ki volt ez és vajon miért támadhatott rád?
– Mert Ulfeus követője; Nasrinnak hívják; és lószagú lett a ruhája.
Az őszülő hajú hitszónok a homlokát ráncolva próbálta értelmezni a tömör választ; eközben pedig megérkezett először Gotvik és a torzonborz kutyája, aztán pedig Kaba és a torzonborz tanítványa is.
– Miért törtétek meg a békességet? – kérdezte a vérvörös hímzéssel díszített talárt viselő bölcselő kioktató hangon.
– Megkeressem, aki elszökött? – érdeklődött Kecskés Gotvik is fenyegető vigyorral, a hajítódárdáival játszadozva. A sötétszürke szőrű, nagydarab, erőszakos pofájú vadászkutya a gazdájának a tekintetét követve már indult is a bokrok felé…
– Urdint visszahozhatod, ha eltévedne – válaszolt Kunidana. – Nasrin farkassá változva a kutyát is lerázza, de ő visszajön magától is.
Négylábú társát követve a kopott barna köntösbe öltözött vadász is begázolt a bozótba, ahol az együtt megmarkolt három dárdával félrelökdöste a vadrózsa szúrós ágait. Arnass láthatóan gondolkodott azon, hogy visszahívja Gotvikot, de aztán a hallgatásával beismerte, hogy a lobbanékony társa valóban nem találna vissza magától.
– Ki volt az a pucér nő? – törte meg a csendet Botur a mély, dörmögő hangjával.
– Valami alakváltó – válaszolt Arnass szinte azonnal –, akit Szent Ulfeus követői testvérükké fogadtak, annak ellenére, hogy meglehetősen felelőtlennek, erőszakosnak és szemérmetlennek tűnt. Például állítólag azért meztelenkedett, mert a ruhái lószagúak lettek…
Kunidana elkezdte átgondolni, hogy hogyan tudná tisztázni a helyzetet, de aztán eszébe jutott a pofon, így inkább hanyagolta a dolgot…
– Még belegondolni is rossz abba – szólalt meg Kaba fintorogva –, hogy merrefelé halad az országunk, ha már a nagy múltú vadászrendek is befogadják az ilyen alakokat…
Eközben a fiatal papnő már fürge léptekkel haladt tovább az úton, hogy újból lerázza a kellemetlen társaságot, de még éppen hallotta Arnass válaszát is:
– Ulfeus követői mindig is lobbanékony, erőszakos alakok voltak…
A vadászok két falu határában, egy rövidre legelt füvű réten álltak meg, hogy elfogyasszák az ebédjüket, amit még a sebesdombi szakácsok pakoltak fel a szekerekre reggel. Amíg a szolgák elkezdték előszedni az ételt, Kaszás váltott pár szót Irmingard úrnővel, aztán megpróbálta néhány rekedt kiáltással összehívni a vadászokat.
Kullan atya, Aintza nővér és Kaba továbbra is nagy lendülettel beszéltek, de aztán Kyrtrud besegített a mesterének, a messze zengő „Múúú!” pedig még a szekéren szunyókáló vén szerzetest is felébresztette. A fülsértően hangos tulokbőgés után a villámhívó mester megigazította az elegáns fekete köntösét és határozott hangon szólalt meg:
– Figyelem, vadászok! …és mindenki más! A csapatunk egy újabb taggal fog bővülni; aki nemrég utolért minket és úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk.
Kaszás a csontos ujjaival vállon veregette a mellette álló nőt, aki levette a Kyrtrudtól kölcsönkapott ruhához tartozó fátylat és bemutatkozott:
– Nasrin vagyok, nemzetség nélküli vándor. Alakváltóként farkassá tudok változni és hírnökként szolgálom Ulfeus követőit.
– Szóval te voltál az, aki meztelenül rátámadtál arra a papnőre? – szólalt meg Urdin szemrehányó hangon.
A halványbarna hajú alakváltó villantott egy fenyegető farkasvigyort, de aztán Kaszásra nézett és bocsánatot kért a vitéztől:
– Elnézést kérek a félreérthető helyzetért…
A vén ítélkező egy bólintással nyugtázta az őszintének távolról sem nevezhető szavakat, majd a lobbanékony fiatal vadász felé fordult:
– Viszont szeretném hangsúlyozni, hogy aki legközelebb szó nélkül kardot ránt valamelyik vadász-testvérem ellen, azt én is szó nélkül fogom átküldeni a másvilágra.
– A romlott lények ellen fontos a gyors cselekvés – magyarázkodott Arnass hatalommal átitatott hangon. A hallgatók mindenfelé elismerően bólogattak, és még Ulfeus követői is érezték, hogy ez jogos alapelv.
Kyrtrud azt is érezte, hogy ez csak a szentbeszéd kezdete, így Kaszás hórihorgas alakja mögé húzódva visszatért az emberi testbe. Nem volt kellemes élmény, amikor a hűvös üresség kiűzte az anyaföld támogatását; de még rosszabb lett volna tétlenül tűrni azt, ahogy az égi hatalom fojtogatja és sorvasztja a vadontól kapott állati testet.
– Többször láttam már olyat – folytatta Arnass –, hogy egy vitéz habozott, amikor egy csábító nőalakkal került szembe; a tündér pedig átölelte a jótét lelket… – a hitszónok hatásszünetet tartott és végigmérte a hallgatóságot – és habozás nélkül megfojtotta áldozatát…
Kaszás belegondolt abba, hogy hogyan kellene belekötni ebbe és türelemre inteni a társaságot, de aztán keserűen nézett fel az égre, ahogy egyre több és több olyan eset jutott az eszébe, amikor a jólelkű és türelmes társai elestek, ő pedig gyors és irgalmatlan húzásokkal élte túl…
– Egyébként meg mi szükség van egy meztelenkedő hírvivőre? – törte meg végül a csendet Kullan atya. – Hová vinne híreket…?
– Nasrin a szagnyomok követéséhez is jól ért – válaszolt Aintza nővér, aki láthatóan megörült annak, hogy végre kioktathat valakit.
– Arra ott van az én kutyám is! – szólt közbe Gotvik meglepően ellenséges hangon. – Minek még egy…
– Továbbá – folytatta Kaszás megemelt hangerővel, elnyomva a csuklyás erdőjáró panaszát – járt is néhányszor a romoknál és ismeri a környéket.
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki Kullan atya. – Én a legközelebbi falvat őrzöm a gonosztól, de még én is csak egyszer mentem be romokig az erdőben, amikor egy elkóborolt gyermeket kerestünk… Az nem embernek való hely!
– Viszont egy farkas könnyedén átszelheti – vágta rá Nasrin kioktató hangon. – Ha a Koronabirtokból megyek a fenyveskövi kolostor vagy a Farkas-dombok felé, akkor pont azokon az elátkozott erdőkön keresztül vezet a legrövidebb út. De valóban sok veszélyes lény megfordul azokban a völgyekben: akadnak lidércek, vízi tündérek és rothadó élőhalottak, de egyszer még a királyi hírvivők kapitányával is összefutottam…
– Ez tényleg hazugságnak tűnik… – szólat meg Arnass a mellette álló Irmingard úrnő felé fordulva. – Mit keresne a királyi tanács egyik tagja ebben a félreeső erdőben?
– A legrövidebb utat – válaszolt Radhelm gúnyos mosollyal az arcán. – A mélyen tisztelt nagyúr Almáskert lakóit is rendszeresen riogatja, amikor átváltozik egy irgalmatlanul nagy farkassá és a birtokomon átvágva szalad a délvidékre. Ez alapján nem lenne meglepő, ha a Farkas-dombok felé haladva a romok lidérceit boldogítaná a szőrkapitány…
– Óvatosan a gúnynevekkel, fiam… – szólt közbe Runemund rekedt hangon. – Nem kell kedvelni minden hatalmasságot, de azért a rangjukat kezeld illő tisztelettel…
– Sajnos már negyvennégy éve ez a hivatalos titulus – magyarázott Aintza nővér fintorogva. – Bertrik király hat éves volt, amikor új őrkapitányt választottak volna, de a kis király az ünnepségen „szőrkapitánnyá” avatta a nagy szakállú vitézt. Az udvarmestert majd' megütötte a guta, de a bozontos farkasdombi harcosok megkedvelték és fenntartották ezt az ostoba nevet…
– Azért a mi vidékünkön sem csak ilyen faragatlan alakok élnek – szólt közbe Kaba –, csak hát a királyi testőrök és hírvivők válogatása során az erőre és gyorsaságra figyelnek a szellemi érettség helyett…
– Egyébként is, hogy került a királyi tanácsban alakváltó? – morgolódott Kullan atya. – Hová süllyed ez a világ…
– Jögreg kapitány a gyorsasága miatt került a hírvivők közé – válaszolt Kaszás száraz hangon –, de az ereje a válogatott vitézek között is kiemelkedő, az uralkodó pedig nagyra becsüli a megbízhatóságát is…
– Egy megbízható alakváltó? – vágott vissza Kyrtrud, ringó keblekkel kilépve a vén ítélkező mögül. – Hová süllyed ez a világ…
A vadászok az ebédjüket még békességben fogyaszthatták, indulás után viszont szinte azonnal eleredt az eső. Az égi áldást a szolgák cifra káromkodásokkal fogadták, a szent emberek viszont jól tűrték: a fejükre csuklyát húztak, a lelküket pedig megtöltötték a túlvilág hatalmával, ami könnyedén elnyomta az apró testi bosszúságokat.
Az egyre sárosabbá váló út azért lassította a haladást, így estére Alsógermes falujáig jutott el a csapat. Amikor Irmingard úrnő bezörgetett az udvarházba, a zömök és harcias alkatú Germesi Fulkhart lovag töredelmesen szabadkozott, hogy nemrég ért vissza az unokahúgának az esküvőjéről és nem áll készen arra, hogy ennyi vendéget fogadjon.
Kaszás figyelmesen megjegyezte, hogy Felsőgermes közel van és az ottani kápolnában akadhatna hely a szent embereknek. A vén ítélkező gúnyos mosollyal képzelte maga elé, hogy Wynnheil atya mit fog majd kezdeni a rászabadított vendégsereggel; de vadász-testvéreivel együtt Alsógermesen maradt, hogy Holemund mesternél töltse az éjszakát.
– Hejj, hányan vagytok ti már? – mondta a vén kovács színlelt bosszúsággal, miközben határozott mozdulatokkal beljebb tessékelte az ázott vadászokat. – Amikor a fiam vadásznak állt, a jó egek se gondolták volna, hogy erre vezet a legrövidebb út Fenyveskő felé és úszni fogok a vendégekben…
– Odakinn meg az esővízben lehet úszni… – tárta szét a kezeit Berker lovag, majd levette a szívós posztóból készített fegyverkabátot és megigazgatta az alatta viselt egyszerű, de puha keleti kelmékből varrt inget és gatyát…
– De egyébként most nem Fenyveskő felé megyünk… – tette hozzá Kaszás, ahogy tétovázva kibújt a csuromvizes villámhívói köntösből és felvett helyette egy rövid, de széles és szívós bőrkötényt, amit a kovács felesége nyomott a kezébe.
– És a kolostor felé vezet sokkal rövidebb út is – kötözködött tovább Nasrin, ahogy gyorsan kibújt Kyrtrud trükkös köntöséből, a kezébe nyomott láda-szagú ruhákat pedig azonnal továbbadta Aintza nővérnek.
– Mármint azoknak, akiknek van kedve a mocsári fürdőzéshez meg az elátkozott romok kerülgetéséhez… – zsörtölődött az idős papnő, miközben a ráncos testét óvatosan takargatva lecserélte az átnedvesedett ruháit a redőzött szoknyára és a kopott kék felsőre.
– Nekem van kedvem hozzá! Miért nem arra mentünk? – csapott le a gondolatra Kiri egy széles vigyorral, ahogy a küszöbnél visszatért emberi alakjába, majd egy hosszú lépéssel a többi vadász mögé húzódott, hogy elkerülje a felkínált ruhákat.
Kunidana egy tiszteletteljes bólintással átvette a fehér hálóinget, amit az idős háziasszony eredetileg a másik lány felé nyújtott, majd becsukta az ajtót és csendben figyelte a tiszta, de nem túl nagy házikóra rászabadított díszes társaságot…
Az este folyamán Holemund és a felesége megnyugodhattak, hogy a fiuk még nem halt meg és nem ejtett teherbe senkit; Nasrin pedig átadta azt a friss üzenetet is, hogy Brunolf köszöni az apjától kapott lándzsahegyet, ami még egy szívós fegyverkabáton áthatolva is mélyen belefúródott hatolt egy útonálló tüdejében.
Az ősz hajú kovács büszke mosollyal fogadta a hírt; a felesége viszont csak csóválta a fejét, ahogy hallotta, hogy a fia alkotás helyett ismét erőszakra használja az erejét…
Másnap napkeltekor éppen nem esett az eső, így Kaszás egy kapkodva befalt reggeli után meglódult, hogy minél hamarabb meginduljanak a lomha szekerek az észak felé tekergő utakon. Özgür és Berker lovag hamar kilovagoltak, hogy felmérjék a terepet, Irmingard úrnő pedig bosszúsan sürgette a kábán-kimerülten kóválygó szolgákat, akik a kápolna kemény padjain kaptak fekhelyet és így nem igazán tudták kialudni magukat.
Felsőgermes szántóföldjeinek a szélénél Nasrin elsietett kelet felé, hogy Skogos falujában értesítse Kyrtrud szüleit a leányuknak a vadásszá avatásáról. Kiri szívesen követte volna a másik alakváltót, de a fürge farkas nem akart a tulok sebességéhez igazodni, Kaszás pedig a fejét csóválva emlékeztette a szőke lányt arra, hogy a falu úrnője rossz néven venne egy ilyen látogatást…
A farkas távozása után nem sokkal újból eleredt az eső, ami most viharos, cudar széllel együtt érkezett és mindenfelé kifektette a vetést. Kyrtrud vadállati ereje többször is kulcsfontosságúnak bizonyult: a vadtulok kiszabadított két szekeret a sárból, továbbá félretolt egy odvas, nyomorult fát is, amely az útra dőlve akadályozta volna a továbbhaladást.
A délelőtti égszakadást ebéd után két másik, hasonlóan vad vihar követte, amelyeknek köszönhetően az erdőkben recsegve hajladoztak a fák ágai, a földutakon keresztül pedig habzó vízfolyások hömpölyögtek. Néhány babonásabb alak már balszerencséről és a vadon haragjáról beszélt, de a vadászok többsége némán dacolt az ítéletidővel.
A nap folyamán a társaság a hátralévő táv felét tudta megtenni, így estére egy Hagangeld nevezetű kis faluba érkeztek. Itt a köpcös, kopasz, mogorva földesúr egy dombtetőre épített tornyocskában lakott, amely jól védhetőnek tűnt, de legfeljebb öt-tíz vendégnek biztosíthatott volna helyet.
Végül a kis kőtorony szabad szobáit Irmingard úrnő, az Almáskerti házaspár, a vén és tiszteletreméltó Runemund atya, továbbá a kényelemért harciasan küzdő Aintza nővér foglalták el; a többiek pedig az uraság parancsára a falusi házakban kaptak szállást.
A parasztok morgolódva fogadták a nyakukba szakadó hívatlan vendégeket, de végül azért megosztották az egyszerű vacsoráikat és kerítettek valami fekhelyeket a szolgáknak és papoknak. A vándorok többsége jól elfáradt a nyögvenyelős, sárban gázolós út során és hamar ledőlt aludni, de egy ekkora társaság érkezése azért mindig járt néhány zűrös helyzettel…
Az egyik galiba Kabához kötődött, aki cirkalmas szóvirágokkal hízelgett egy parasztlánynak; de az eleinte jó kedélyű házigazda behozott egy vasvillát a trágyadomb mellől, így a titoklátó nem merte megvizsgálni, hogy mi rejtőzik a szemrevaló leány ruhái alatt.
Ezzel szemben Tarholmi Urdin éppen fordított helyzetbe került, amikor az őt vendégül látó fiatal özvegyasszony felfigyelt a daliás alkatára és drága fegyverzetére. Az ifjú vitéz mellett beszállásolt kocsis irigykedve nézte végig, ahogy a legény eleinte nem is ismerte fel a dús barna haját igazgató nő szándékait, aztán meg hirtelen hátrahőkölt, elvörösödött és elkezdte hadarva ismételgetni az „Örök igazság, tisztítsd meg gyarló elmémet…” fohászt.
A kis házikót megtöltő hatalom dermesztő józanságot hozott és az úrfi döbbenete mellett az özvegy vágyait is elsodorta. Ezek után nyugodt, komor beszélgetés alakult ki, amiben mély kérdések is felmerültek. A fiatal vadász a zsinat csatlósai ellen hadakozva már megtapasztalta, hogy milyen a bajtársak elvesztése; de így sem tudott igazán bölcseket mondani a két gyermekét egyedül nevelő nő panaszaira.
Végül aztán sokadrangú panaszként szóba került az is, hogy egy kiszáradt öreg körtefa kivágása már hónapok óta halasztódik, a tettre kész lovag pedig lecsapott a lehetőségre és elkérte a szabadkozó háziasszonytól a fejszét. A kertben Urdin erőteljes mozdulatokkal támadt rá a zömök fatörzsre, aztán pedig lassan, de biztosan ledarabolta a göcsörtös ágakat is. Az órákig tartó küzdelmet nehezítette a szemerkélő eső, a csípős szél és az éjjeli sötétség is, de az ifjú vitéz ragyogó szent tüzet idézett az egyszerű szerszám pengéjére és fáradhatatlanul dolgozott.
Kaszás eközben a szomszédos kunyhóban forgolódott álmatlanul, és bosszúsan töprengett azon, hogy ki lehet az az idióta, aki fát hasogat az éjszaka közepén…
A toronyban éjszakázó vendégek még Kaszásnál is rosszabbul aludtak, hiszen Runemund összeszedett valami meghűlést és újra meg újra csúnya köhögéssel riasztotta fel a társait. Jodhilda alaposan megvizsgálta a sovány vénember betegségét, de arra a következtetésre jutott, hogy nyugodt pihenésre és meleg hársteára van szükség, a kézrátételes gyógyítás viszont csak feleslegesen terhelné a szervezetet.
Reggel újból kiadós esőzések sújtották a vidéket, így Irmingard úrnő úgy döntött, hogy nem folytatja az utazást és inkább a beteg rokona mellett marad néhány napon át. Ezzel Sebesdomb érdekeinek a képviselete Radhelm lovagra maradt, aki határozott léptekkel vonult ki az esőbe, hogy összeterelje a társaságot a szekereknél.
A szolgák között egy hevesvérű legény megszökött és elbújt valahol, a többiek pedig kimerülten, de tehetetlenül folytatták a gyötrelmes utat. Most már a bosszúságaikat túlvilági hatalommal tompító papok között is egyre többen mondogatták azt, hogy ez az időjárás egyszerűen nem alkalmas az utazásra.
Radhelm megértette a panaszokat és egy nagyobb településen lehet, hogy valóban kivárta volna az esőzések végét, de Hagangeld falujában egyszerűen nem fért el ennyi ember…
Kyrtrud ezen a napon is hasznossá tette magát az útra dőlt fák és gallyak eltávolításával, valamint az elakadt szekerek kiemelésével; amit még Radhelm lovag is elismerően méltatott. Az ifjú alakváltó megítélését árnyalta, hogy az erőpróbák között általában emberi testben, anyaszült meztelenül sétálgatott és azt figyelte, hogy melyik szent ember mennyire gyorsan veszítette el az egektől kapott csodálatos türelmet.
Az alakváltók meztelenkedése széles körben elterjedt dolog volt, hiszen bizonyos helyzetekben így volt kényelmes és a vadonhoz kötődő merész alakok általában fütyültek a tömegek véleményére. Ennek ellenére Aintza nővér és Arnass mester is cirkalma szentbeszédekben érvelt a szemérmetlen viselkedés ellen, amit Kiri széles mosollyal végighallgatott, de csak azért sem követett.
Kunidana sokkal rosszabbul viselte az ítéletidőt, ami sáros vízben áztatta a szürke csizmáját és vad szelekkel rángatta a ruháit. Az északi hóviharok legalább kihívást jelentettek és hordoztak egyfajta fenséges, hűvös szépséget; ez a langymeleg és mocskos esőzés viszont csak kicsinyes, komolytalan bosszúságokat hozott…
Az ifjú papnő fejét teljesen elrejtette a zárt fátyol, de a menetelés fásult, gépies mozdulatai így is láthatóvá tették az ingerültséget. Amikor Kiri éppen arra járt, felfigyelt a máskor oly tökéletes riválisának a hangulatára és kihasználta a helyzetet:
– Mi van, királylány? Nem tetszik, hogy fagyos hatalom helyett frissítő víz jön az egekből?
– Miért nevezel királylánynak? – kapta fel a fejét az ázott papnő.
– Azért, amiért Kaszás meg a többiek… Szép vagy, kényeskedsz, és nagyra tartod magad…
Kunidana egy kis ideig töprengett, körbenézve meggyőződött arról, hogy senki más nincs a közelben, majd a lelkébe hívta az égi békességet és megszólalt:
– Kaszás azért hív királylánynak, mert az vagyok.
– Micsodaa?? – fakadt ki a meztelen alakváltó elkerekedett szemekkel, ahogy megmarkolta a másik leány vállait, hogy meggyőződjön arról, hogy hús-vér lénnyel beszél.
– De akkor mit keresel itt – intett Kiri a sárban úszó út, az árokparton burjánzó bogáncsok és az esőverte búza felé –, ahelyett, hogy az udvarban dőzsölnél és mulatoznál?
– Az anyám alakváltó volt és Ulfeus követője – magyarázott a fiatal papnő száraz, szomorkás hangon. – Nyolc éve megölték; sokak szerint a királynő küldte a gyilkosokat. Azóta csak a testvériségben tudják, hogy én túléltem…
Kyrtrud lehajtotta a fejét és töprengett egy keveset, majd hirtelen előrelépett és átölelte a királylányt. Kunidana először nagyon meglepődött, de aztán hagyta, hogy a lelkében a dermesztő nyugalom helyét átvegye a fogadott testvérétől kapott szeretet…