18. Az elveszett legények

Késő délután még egy élénk vihar söpört végig a dombok között, de a vadászok ekkor már közelinek érezték a céljukat, így az égzengéssel és süvítő széllel dacolva is siettek tovább, hogy minél hamarabb megérkezzenek Bogátra. Végül aztán egy kanyar után felbukkant a falu büszkesége, a szürke kőből emelt templom…

A faluszéli kertek között sétálva Kullan atya büszkén magyarázta, hogy a nyolc öl magas, lapos tetejű harangtorony már évszázadok óta áll; a támpillérekkel körülvett, félköríves szentély-részben végződő főépületet pedig a jelenlegi uralkodó anyjának, Erinburga királynőnek az idejében építették az úri család és a jómódú pásztorok által összeadott pénzből.

Bogát nagyjából ötször akkora település volt, mint Hagangeld: a völgyekben fekvő szántóföldek és a dombokon legeltetett nyájak több, mint négyszáz lélek megélhetését biztosították. Ezeket az áldásos lehetőségeket a falut körülvevő akadályok ellensúlyozták: észak felé titokzatos lények rejtőztek a Lassú-víz nádasaiban, keleten sötét erők uralták a burjánzó erdőket, nyugat felől pedig a Cséplaki család erőszakos csatlósai zargatták a pásztorokat.

Egy ilyen eldugott falu számára hatalmas esemény volt az, hogy egyszerre több tucat idegen érkezett közéjük, akik ráadásul nem is közönséges napszámosok voltak, hanem tapasztalt, bátor és a parasztokhoz képest jómódúnak nevezhető vadászok. Természetesen a zuhogó eső miatt a falusiak nagy többsége otthon lapított, de akadt néhány kalandra éhes fiatal, akik a templomtorony ablakából figyelték az utat, majd előjöttek, hogy üdvözöljék a vándorokat.


A bogáti templom bejáratánál Kullan atya két tanítványa, a csontsovány, szőke Arigar és a tömzsi, kölyökképű Niavinn üdvözölte a vadászokat. A templom már elő volt készítve a vadász-csapat elszállásolására: a padokat kupacba rakták a szószék mellett, a felszabadított helyre pedig hoztak pokrócokat, szalmával töltött zsákokat és néhány ágyat a vendégeknek.

A fáradt utazók között voltak, akik még a vizes ruhájukkal sem törődtek, ahogy letelepedtek egy-egy fekhelyen; Kaba mester viszont a szakállát csavargatva mérte végig a szentélyt eltakaró padokat, majd szúrós tekintettel fordult a falusi fiatalok felé:

– Azért nem kellett volna ezt a magasztos templomot közönséges hálóhelyként hasznosítani…

– Ez csak ideiglenes megoldás – válaszolt Radhelm, majd félretáncolt a kapun beáramló emberek útjából. – Amikor eláll az eső, majd felállítjuk a táborunkat közelebb a romokhoz.

– Túlbonyolítottátok a dolgot – szólt közbe Jurann mély, lekezelő hangon. – Ha nem lettek volna a sátrakat hurcoló lomha szekerek, akkor már eljuthattunk volna a romokig és kiűzhettük volna a lidérceket.

– Sajnos egy ilyen rom feltárásához sok idő kell – válaszolt Kaszás. – A makacs bozót és a beomlott kövek felett nem lehet ítéletet mondani, a kibányászásuk pedig hosszú és unalmas munka…


Nem sokkal a vadászok érkezése után megjelentek néhányan a faluból és nagy kondérokban meghozták a vacsorát. A falusiak csatlakoztak az étkezéshez és kíváncsian kérdezgették a barátságosabb vadászokat; kicsivel később pedig a földesúr, Bogáti Ladomir lovag is felbukkant, hogy köszöntse a társaságot.

A fiatal, de harciasnak tűnő nemesember nehéz lovaglócsizmában, egy szívós zöldes köpönyegbe burkolózva csörtetett be a templomba, végigmérte a vacsorázó népet, majd erőteljes hangon szólalt meg:

– Jó látni benneteket, derék vitézek! Ekkora csapattal Voldmark boszorkányait is elpusztíthatnánk…

– Annak mi haszna lenne? – kérdezett vissza Gotvik, ahogy oldalra fordult a padon és hátranézett.

– Két éve orvul meggyilkolták a szüleimet és a bátyámat – válaszolt a lovag száraz hangon, gyűlölettől eltorzult arccal –, és ha Makkoskő ura úgy parancsol, akkor újra alattomos gaztetteket fognak elkövetni. Ezen a vidéken csak akkor lesz békesség, ha kardélre hányjuk azokat a boszorkányokat, a vén szipirtyóktól az utolsó tanítványig!

Az Örök Igazság verje meg őket! – átkozódott Arnass hatalomtól zengő hangon.

– A romok megtisztítása után átmehetünk oda is rendet csinálni… – morfondírozott Jurann egy fenyegető mosoly kíséretében.

– Most Sebesdombi Adalgan megbízásával foglalkozunk először – jelentette ki Kaszás, aki felállt és átlépte a padot, hogy a lovag felé forduljon. – Ha azt a feladatot teljesítettük, akkor felbérelheted azokat a vadászokat, akik az átokűzés mellett a boszorkányok elleni harcra is vállalkoznak.

Ladomir fintorogva fogadta a hórihorgas villámhívó válaszát, de aztán egy határozott mozdulattal bólintott, majd odament az asztal másik végénél ülő Kullan atyához, hogy átbeszéljen néhány apróságot a vendéglátással kapcsolatban.

Eközben Arnass testvér az asztal alatt megbökte a lábával Gotvikot, majd egy kérdéssel fordult a ráncos arcú, kopaszodó vadászhoz:

– Hol van ez a Voldmark?

– A makkoskövi uradalom legészakibb faluja, az elátkozott romoktól délre található. Aki nem fél a fenevadaktól és kísértetektől, az talán még az arrafelé burjánzó erdőkön át elsétálhatna oda egy napon belül.

A vén pap a magyarázat után harapott egy nagyot a kenyérből, de a rókaképű hitszónok tovább kíváncsiskodott:

– Mikor jártál arrafelé?

– Nemrég – válaszolta Gotvik tele szájjal.

– És mit csináltál a boszorkányok között? – kérdezett vissza Jurann meglepetten. Eközben már Urdin, Jodhilda, Özgür, Kyrtrud és Kaszás is a ráncos erdőjáró felé fordultak, aki bosszús arckifejezéssel folytatta a magyarázkodást:

– Nem mentem el Voldmarkig, csak Skogos falujában akartam megkeresni azt az elátkozott medvét, de hát a tisztelt vezetőnk már két nappal az érkezésem előtt végzett a fenevaddal…

– Bocsánatot kérek, hogy elküldtünk oda – magyarázkodott Jodhilda. – Csak a távozásod utáni napon tudtuk meg, hogy a fenevadat ilyen gyorsan leterítették. Remélem, hogy most több szerencsével jársz majd…

Gotvik egy bólintással és egy fanyar mosollyal nyugtázta a jókívánságot, majd megmerítette a kanalát a tányérjában és folytatta a vacsorát…


Vacsora után előkerült Nasrin is, aki a skogosi látogatás után a fenyvesdombi kolostorban éjszakázott, aztán pedig egyenesen jött Bogátra, átszelve Voldmark szélső legelőit és az elátkozott romokat rejtő lakatlan völgyet.

A hírvivő a hosszú és fárasztó út háromnegyedénél jutott el a templom helyére, ahol annyit azért megtett, hogy visszatért az élesebb látást biztosító emberi testbe, de azzal már nem bajlódott, hogy bemásszon a vizes és szúrós növényzet alatt lapuló kőfalak közé.

A vadászok közül sokan faggatták az alakváltót arról, hogy mit látott a romok között, de a válasz mindig csak annyi volt, hogy „Gazt, bozótot, sarat, esőt.” Két évszázad után a felszínen még egy sasmadár sem láthatott volna semmi érdekeset; a mélység titkait és kincseit viszont csupán a homályban lakozó kísértetek ismerhették…


A következő reggelen éppen nem esett az eső, de továbbra is borult volt az ég és sárosak voltak az utak, így Radhelm és Kaszás úgy döntött a reggeli mellett, hogy még nem állítják fel a sátrakat. Berker lovag az egyszerű, de tápláló reggeli után visszalovagolt Hagangeldbe és beszámolt a társaság sikeres érkezéséről, majd Irmingard úrnő kérésére továbbment Sebesdombig, hogy Adalgan nagyurat is értesítse.


A parasztok között elterjedt az a hír, hogy Jodhilda személyében tapasztott gyógyító érkezett a faluba, így a nemesasszonyt ide-oda hívogatták a faluban. Radhelm lovag gyanakodva figyelte a feleségét kérlelő sáros, csapzott férfiakat és nőket, de nem kergette el őket, hiszen tudta, hogy csak az számíthat igazán hűséges szolgálatra, aki kiérdemli a nép jóindulatát.

Jodhilda utoljára tíz éve gyógyított ennyit egyhuzamban, amikor még az óbányai Szent Aintza ispotályban dolgozott a házassága előtt, de nem hátrált meg a kihívás elől, hanem szorgalmasan megvizsgált és kezelt minden panaszt, a fejfájástól kezdve egészen a makacs székrekedésig.

A különféle kórságok kúrálása estig lefoglalta a házaspárt, de fizetségképpen összegyűjtöttek öt ezüstpénzt, két ebédet, három vacsorát, egy egészen jól kovácsolt tőrt és négy rikácsoló tyúkot. Almáskert ura forgatta a szemeit, ahogy egyre több furcsa holmit hurcolva kísérgette a feleségét, de visszafogta magát és csak azt a parasztot utasította rendre, aki három kifejezetten büdös kismalaccal akart fizetni.


Radhelm irányítása nélkül a vadászok többsége vagy ledőlt pihenni, vagy körbenézett a faluban és megismerkedett a helyiekkel. Az Igazság Fiai már kapcsolatban álltak Kullan atyával, és kihasználták ezt a napot arra, hogy terjesszék a tanaikat a nép körében.

Késő délelőttre a falusi pap a tanítványai segítségével összeterelt egy egészen szép tömeget a templom udvarába, ahol Arnass testvér tartott nekik egy magasztos hatalommal zengő prédikációt az egyetemes igazság természetéről.

Kaszás az udvar szélén, a torony falához támaszkodva hallgatta, ahogy a zigori hitszónok merev bölcselkedésre nevelte a népet a józan ész használata helyett, de lenyelte a bosszúságát és nem avatkozott bele a dologba. Sajnos Arnass figyelt arra, hogy ne mondjon ki egyértelmű eretnekséget; egy vita pedig csak a rókaképű pap malmára hajtotta volna a vizet…


Eközben Kunidana úgy döntött, hogy hasznossá teszi magát: segítségül hívta az egek tudását és kiderítette, hogy ki a legnagyobb pletykafészek Bogáton. Sokász néne először alaposan kifaggatta a fiatal papnőt a vadász-csapatról és az út közben felszedett hírekről, de aztán örömmel vállalkozott arra, hogy ebéd után elmesélje a vadászoknak az elátkozott gyűrű történetét.

A kék kendőkbe és szoknyákba burkolódzó, mosolygós parasztasszony jóízűen fogyasztotta a vadászok ebédjét, majd Kullan atya rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva felmászott a padkupac mellett magasodó szószékre, és határozott hangon szólalt meg:


Üdvözöllek benneteket, vitézek és bölcsek!

Ez a zűrös ügy még tavasszal kezdődött, amikor Hosszú Miktulf a tizenötödik születésnapján csúnyán kificamította a bokáját, miközben éppen az unokahúgommal, Brittával táncolt. A javasemberünk a gyógyításért cserébe egy kisebb szívességet kért, amit az aratás kezdete után nem sokkal, a legnagyobb mezei munkák közepén hajtott be.

A szívesség annyi lett volna, hogy Miktulf lemegy a Csősz-patak völgyébe, kiás néhány tő macskafüvet és visszahozza őket a gyógyítónak. Ez nem tűnt túl veszélyes feladatnak, hiszen a patak az átkozott erdők legszélén eredt és meleg nyári napokon, délidőben még a fenevadak sem mozgolódtak.

Másnap Miktulf elvitte otthonról az ásót, és dél körül elindult lefelé a patakparton. Ha tényleg csak a macskafűvel törődött volna, akkor hamar megjárhatta volna az utat, de kíváncsi gyerek volt és csak késő délután került elő, lihegve és kifulladva, macskafű és ásó nélkül.

Amikor kijött a fák közül, két másik pásztorlegény éppen a nyájakat itatta a Csősz-patak forrásánál. Az egyik pásztor, Zumar, a szerencsétlenül járt cimborájával tartott, hogy elkísérje a gyógyítóhoz, a másik, Dervin, pedig a forrásnál maradt a birkákkal. Zumar úgy mesélte, hogy Miktulf eleinte csak lihegett, köhögött és próbált sietni, de aztán a szántóföldek határában ledőlt egy füves lejtőre és elővette a ruhájába rejtett aranygyűrűt.

Ekkor a szerencsétlen legény már alig kapott levegőt, így csak annyit tudott kinyögni, hogy „A romoknál találtam…” és „Add Brittának…”, majd kilehelte a lelkét. Zumar elvette a gyűrűt a halott társától, de az átkozott ékszer égette az ujjait, így nagy ívben belehajította azt a közeli szakadékba, majd Kullan atyához szaladt, hogy megmeneküljön a rontástól.

Amikor a fiú holttestét visszahozták, a Hosszú család nagyon megdühödött és a javasember vérét követelte. Ladomir teljes harci díszben lovagolt ki, hogy lecsillapítsa őket, de aztán ítéletet mondott a gyógyító felett, száműzte a faluból és Miktulf rokonainak adta a telkét.

Két nappal ezután Kullan atya eltemette a szerencsétlen legényt, majd elkezdte tervezgetni, hogy segítséget kér a nagyúrtól a romok megtisztítására. A faluban mindenki támogatta a tervet, hiszen egy ilyen vállalkozás után hasznos földekhez juthatnánk.

Ahogy haladt a szervezkedés, már mindenki azt hitte, hogy lezárult a gyűrű története, de aztán négy nappal ezelőtt Zumar eltűnt a faluból. Ahogy körbekérdeztek az emberek, kiderült, hogy reggel nyugatra, Cséplak felé szökött egy nagy tarisznyával, és a kisöccsén keresztül azt üzente a szüleinek, hogy a Szent Városba megy szerencsét próbálni. Sokan azt mondták, hogy ezt is az átkozott gyűrű befolyása okozta…

Ladomir lovag üldöztetni akarta a legényt, de Zumar apja, aki egy jómódú, de lágyszívű pásztor volt, inkább átadott húsz birkát az uraságnak és ezzel kivásárolta a legény szabadságát.

És ezzel még mindig nincs vége a történetnek, mert tegnap délelőtt a másik legény, Dervin is elszökött a cimborája után…


– Ez aljas rágalom! Dervin sosem tett volna ilyet! – szólt közbe egy nagydarab, kopott inget és gatyát viselő paraszt az ajtó mellől.

Sokász néne szúrós szemmel nézett az ingerült férfira és a mellette álló, kimerültnek tűnő nőre; a vadászok viszont kíváncsian fordultak a közbekiabáló felé.

– A fiunk valóban elhagyta a falut tegnap délelőtti – magyarázott Dervin apja –, de nem Cséplakra szökött, mint az az átkozott cimborája, hanem a romokat akarta megnézni közelebbről. Még ásót és csákányt is vitt magával, és azt mondta, hogy estére visszatér.

– Nem tudjuk, mi történhetett vele a sötét erdőben… – tette hozzá az édesanya, görcsösen tekergetve a haját eltakaró sötétkék kendő sarkát.

– Kedves szülők, bőven elég, ha Ladomir lovag előtt színészkedtek – szólt vissza Sokász néne gúnyos hangon. – Persze megértem én, hogy nektek a gatyátok is rámenne, ha kivásárolnátok a fiatok szabadságát…

– Hogy képzeled…?! – mordult fel az apa felháborodottan, de Kaszás két hosszú lépéssel előtte termett és megakadályozta, hogy a férfi pofozkodással vezesse le a haragját.

– Nyugalom, jóemberek! – kiáltott fel a vén mester egy mély lélegzetvétel után. – Az összegyűlt vadászokkal mindkét útirányt megvizsgáljuk és mindkét legényt előkerítjük. A nehezebb feladat Zumar megtalálása lesz, akinek négy nap előnye van, így a jelenlévők közül Nasrinnak és Özgürnek van esélye arra, hogy utolérjék.

– Bocsánatodért esedezem, mester – szólalt meg Özgür egy mély meghajlás kíséretében – de nincs tudásom erre a feladatra. A kísérteteket kiűzöm, de egy engedetlen legénnyel nem tudnék mit kezdeni, különösen ezeken a tájakon, ahol nem ismerem a szokásokat. Ha kívánod, akkor azt tudom vállalni, hogy átadom a lovamat valaki másnak.

– Nem szükséges – vágta rá Nasrin határozottan – én egyedül is összeszedek bármilyen legényt.

Kaszás gondolkodott egy keveset, majd válaszolt az alakváltónak:

– Vidd magaddal Kunidanát! Hasznodra válhat a sokoldalú tudása…

– Valóban hasznos lehet – morfondírozott Nasrin – ha megint megtámad egy őrült fanatikus…

Urdin felpattant és fémes csikorgással kezdte előrántani a kardját, de Jurann egy határozott mozdulattal megragadta a vállát és visszanyomta a lobbanékony ifjút a padra.

A közjáték után Nasrin és Kunidana felkeltek, hogy nekivágjanak az útra; Özgür pedig utánuk sietett, hogy lovat és lovaglásra alkalmas tartalék ruhát adjon a papnőnek…