19. A rothadó erdők
Nasrin és Kunidana távozása után Kaszás megszervezte az elátkozott romok felé vezető völgy átvizsgálását is. Dervin szülei hálálkodva kérlelték a „szent vitézeket”, hogy hozzák vissza a vakmerő fiút az erdőből, amit a vadászok hol fintorogva, hol bólogatva fogadtak.
A kérés nem volt teljesen reménytelen, de a vadászok többsége azért inkább a romokat akarta megnézni, és csak másodlagos kérdésként kezelte az eltűnt legény ügyét. Az indulás előtt kellett egy kis készülődés, hiszen például Kaszás sem akarta tönkretenni az elegáns villámhívói köntöst, amit az ebédnél viselt.
A tapasztalt vadász végül a falusiakkal alkudozva kerített egy közönséges barnás inget és egy bő gatyát, amelyekben sokkal kényelmesebben mozoghatott, de úgy nézett ki, mint egy kivénhedt pásztor. Eközben a többi vadász is vagy felkészült az útra, vagy félreeső helyekre húzódott, ha úgy érezte, hogy inkább szeretne kimaradni az erdei sétából.
Végül aztán összeállt a csapat: a vén ítélkező-mesterhez csatlakozott Kecskés Gotvik a dárdáival és torzonborz kutyájával; Tarholmi Urdin lovagi fegyverzettel és csillogó láncingben; Jurann felajzott íjjal és teli tegezzel; Kyrtrud a hatalmas állati alakjában; továbbá Özgür és Aintza is, akiknek nem volt látványos fegyverzete, de szintén kíváncsian készültek az erdőjárásra.
Az utat Kullan atya egyik tanítványa, a sovány Arigar mutatta, bár a vadászok valószínűleg a beszámolók alapján is megtalálták volna a legelők szélén álló csőszházat, a rozoga házikó alatt fakadó forrást, és az erdőbe bevezető patakvölgyet.
Az ítéletidő nyomai errefelé is látványosak voltak: az utakat csúszós sár borította, a völgyben pedig sok fát kifordítottak a viharos széllökések, hiszen a köves, átázott talajban nem tudtak eléggé megkapaszkodni a gyökerek. Gotvik átkozódva állapította meg, hogy a Dervin szüleitől szerzett ing teljesen feleslegesnek bizonyult, hiszen a bőséges esőzések rég elmostak minden szagnyomot.
Az erdőben a talajt vastag, összeázott avarréteg borította, az eget pedig eltakarták a tölgyfák göcsörtösen tekergő ágai és dús levelei. A kidőlt fák, bozótos területek, talajból kiemelkedő sziklák, meredek lejtők, vízmosások és más akadályok miatt a társaság sokszor elhagyta a patakmedret és ide-oda tekeregve kereste a romok felé vezető utat.
A völgy növekedést és rothadást ígérő illata a vadon hatalmát hirdette, így a fiatal Arigar szent imákat mormolt az orra alatt, hogy megőrizze a nyugalmát. Özgür, aki a közelmúltig a végtelen pusztákon élt, szintén aggódva figyelte burjánzó növényzetet; a többi vadász viszont éberen, de magabiztosan gázolt át az avaron, sáron és kisebb növényeken.
Amikor a társaság már egy órája tekergett az erdőben, Kyrtrud belépett a többiek elé, visszatért az emberi alakjába és egy kérdéssel fordult a csapathoz:
– Már jó ideje figyelem, hogy egy természeti szellem kisugárzása tölti be az erdőt. Ti is érzitek ezt?
– Számítottam erre – vágta rá Jurann mély, megvetéssel teli hangon. – Ezért is hívtam lelkembe az igazság tüzét, hogy megóvjam magamat a vadon hazugságaitól és bűvös befolyásától.
– Vámpírok ellen ez jó terv – válaszolt Kaszás kioktatóan –, viszont a vadonban értékes, ha megfigyelheted a kóbor lelkekből kiszivárgó érzéseket és például időben kiszagolod egy fenevad fészkét. A lelki tisztaság nem sokat ér, ha közben a testedet szétszaggatja egy medve…
Urdin és Jurann elutasító, ellenséges tekintettel néztek, a többiek viszont bólogatva fogadták a vén mester tanácsait. Pár pillanattal később Kyrtrud szólalt meg, folytatva az eredeti kérdést:
– Valahogy furcsa ez a hatalom… Egyrészt annyira mohón éhezik, hogy még a fűrészport is megenné, de közben mégis lapul benne valami fondorlatosság…
– Valóban érdekes – válaszolt Aintza nővér, majd odasietett az egyik öreg tölgyfához és a kéregre illesztett tenyérrel fohászkodni kezdett:
– Holtak seregei, segítsetek tudásotokkal és adjatok megtisztító tüzet, ami megkeresi és kiűzi a vadon erejét!
A papnő ráncos ujjain hófehér lángok táncoltak, amelyek beszivárogtak a fatörzsbe, majd szétterjedve többfelé is felvillantak az odvakban és repedésekben. Mindenki némán, mozdulatlanul figyelt, így hallani lehetett a halk recsegést és feltűnő volt, amikor egy sárgás tapló megroppant és lehullott a magasból.
Egy perccel később szurokszínű lé kezdett szivárogni a tölgyfa néhány sérüléséből, a vén szelleműző pedig elégedett mosollyal engedte el a törzset és fordult a társai felé:
– Ahogy gondoltam, ez a vad lélek nem a növényeket, hanem az alattomosan burjánzó, mindent megrontó taplógombát táplálja életerővel. Szerencsére egy lomha, szunnyadó erőnek tűnik, de nem szeretném, ha megfertőzne és engem használna a hatalmának a kiterjesztésére…
Tíz perccel később az elöl menetelő Jurann mester hirtelen megtorpant, lehajolt, és visszafordulva felmutatott egy ásót:
– Ezt nézzétek!
A nagydarab íjász mögött először Kyrtrud érkezett, aki vaksi tulok-szemeivel nem sokat látott volna az egyszerű, de szívós szerszámból, így visszatért emberi alakjába. A leány lesöpörte a tenyereiről az ázott, megfeketedett leveleket, majd azonnal kíváncsiskodni kezdett:
– Ezt vajon melyik legény hagyta itt?
– Az ott… alvadt vér? – kérdezett Kaszás, ahogy közelebb jött és a csontos ujjával rámutatott egy foltra az ásó vasfejének azon az oldalán, ami a talaj felé fordulva nem kapott esőt.
– Annak tűnik… – helyeselt Gotvik fenyegető mosollyal.
– Akkor már csak az a kérdés – morfondírozott Aintza nővér –, hogy milyen lénynek a vére?
– És hol van most az a lény? – tette hozzá Kiri, az utolsó szónál Aintza rekedt hangját utánozva.
Hirtelen hangosan megzördült egy távoli bokor, amire a gyakorlottabb vadászok hátraugrottak, és védekező állásba helyezkedtek, az ifjú Arigar pedig a nedves avarba vetődött.
A vadászok a szemeiket meresztve pásztázták a kidőlt fákat, a lejtőn felettük található sziklákat és a távolabbi bozótos részeket, hiszen az elátkozott erdőben bármelyik fedezékből előugorhatott volna egy ádáz fenevad. Végül aztán Gotvik törte meg a feszült, kínos csendet:
– Ez valószínűleg csak egy rohadék madár volt, de jobb, ha óvatosak leszünk…
A két ítélkező bosszúsan pásztázta a felettük összezáró lombokat, majd egymásra néztek és feljebb másztak a lejtőnek arra részére, ahol a sziklák és bokrok közül már látni lehetett az eget. Jurann szívós bőrruhákat viselt, így nagy recsegés-ropogás kíséretében tört át a bozóton, majd felkapaszkodott egy derékig érő kőre és egy vékony hegyű nyílvesszőt az ég felé emelve imádkozni kezdett:
– Örök igazság, adj dermesztő tüzet, amellyel világosságot hordozhatok a sötét lombok alatt és elpusztíthatom azt, ami pusztulást érdemel!
A hófehér villám hatalmas robajjal sújtott le az egekből, majd sercegve megállapodott a nyílhegyen.
Eközben Kaszás is kijutott a lombok alól egy kerülő úton, ahol kevesebb szúrós növény volt és csak néhány szederágat kellett a bottal félrelökni. A vén ítélkező tiszteletteljesen végighallgatta a másik imádságot, majd a magasba emelte a botját és fohászkodni kezdett:
– Holtak seregei, nyissátok meg az egek kapuját és adjatok halálhozó fegyvert, hogy szembeszállhassak a lényekkel, amelyek az erdőbe tévedő legényeket is fenyegették!
Az imádság végén ismét fülsértő robaj rázta meg az erdőt, Kaszás pedig magabiztos mozdulattal lendítette meg a fegyvert, amelynek a végén íves pengévé dermedt a túlvilág fehéren izzó hatalma.
Mire az ítélkezők visszatértek, már a többiek is megtették a szükséges előkészületeket: Özgür elővett egy ostort és a gyakorlás kedvéért lecsapott vele néhány apró, sápadt gombafejet; Kyrtrud újra vadtulokká változott; az ifjú Arigar aggódva, de elszántan markolta az erdőben talált ásót; Aintza nővér pedig testvériség hagyományos kis harci baltáját pörgette a kezében.
Amikor Kaszás is visszaért a többiekhez, a kardját lóbáló Urdin vitéz nagy lendülettel megindult arrafelé, ahonnan a zajt hallották, a többiek pedig utánaeredtek, de széjjelhúzódtak a lejtő mentén, hogy nagyobb területet tudjanak átkutatni.
Kaszás és Özgür határozott léptekkel indultak el fölfelé a sziklásabb részre, Kyrtrud, Gotvik és a bozontos vadászkutya meglódultak lefelé, Jurann pedig lemaradt, hogy a ragyogó nyílvesszőjével leteríthesse a többiek által felhajtott lényeket. Aintza nővér és a sovány tanítvány pár pillanatig tanácstalanul figyelték a többieket, aztán besoroltak a nagydarab íjász mögé, ahol nem voltak láb alatt és biztonságban érezték magukat.
Pár percen át csak a sustorgó avart, recsegő bokrokat és egy-két felriasztott madár rikácsolását lehetett hallani, de aztán hirtelen a vadászkutya fájdalommal teli vonítása töltötte be az erdőt…
Gotvik a vállához emelt egy dárdát és éberen figyelte a burjánzó facsemetéket, amelyek között eltűnt a négylábú társa; Tarholmi Urdin pedig az arca elé emelt pajzzsal rohant le a lejtőn, hogy a bozótban gázolva megtalálja az ellenséget.
Az ifjú vitéz már csak két korhadó fatörzset talált a kis tölgyek sűrű csoportjában; hiszen a kutya kiszabadult és fejvesztve szaladt vissza a gazdájához, az erdei rém pedig véres karmokkal sietett utána.
Ahogy a két lábon járó, de görnyedt és vézna lény kilépett a fedezékből, Gotvik azonnal hajította is a dárdát, ami biztonságos magasságban átsuhant a kutya felett és mélyen belefúródott a célpont mellkasába. Egy pillanattal később Jurann is lőtt volna, de Aintza nővér megállította egy földöntúli erejű paranccsal:
– Állj!
Az ítélkező döbbenten nézte a vénasszonyt, aki a következő pillanatban már belépett elé és lendületesen rohant az átlagos embernél kicsivel alacsonyabb szörnyeteg felé. A különös lény a testéből kiálló dárdával is fürgén közeledett, így Gotvik újabb dobás helyett előreszegezett egy dárdát és felkészült a közelharcra.
A távolabbi vadászok is siettek a küzdelembe, de Özgür és Kaszás messze voltak, Kyrtrud pedig egy meredekebb lejtőn megbotlott és nagy robajjal visszacsúszott. Amikor az erdei rém öt lépésnyire volt Gotviktól, Aintza újabb parancsot adott:
– Geldi hadi!
A ráncos arcú erdőjáró figyelmét elterelte a lejtőn guruló és már emberi hangon visítozó alakváltó és a halandzsát rikácsoló papnő… A szörnyetegre viszont nem hatott a különös parancs, így egy lendületes ütéssel oldalra lökte Gotvik lándzsáját, majd rávetődött a célpontjára. A vadász jobb kézzel elkapta a támadó bal alkarját, de fájdalmasan felszisszent, ahogy a bal csuklójába belemélyedtek az erdei rém éles karmai.
Az ütközés erejétől Gotvik hátrált egy lépést, majd hanyatt zuhant, a szörnyeteg pedig előreesett és így átpréselte a saját törzsén a mellkasából kiálló dárdát. A földön fekvő vadász ösztönösen belerúgott párszor a rém jobb karjába és oldalába, majd lejjebb gurult a lejtőn, hogy távolabb kerüljön a ruháit szaggató karmoktól.
A szörnyeteg pár pillanattal később megpróbált feltápászkodni és a baltáját összevissza lóbáló papnő ellen fordulni. Ekkor azonban már megérkezett Urdin is, aki valahogy elhagyta a kardját a bozótban, de így is bőven elég erős volt ahhoz, hogy megragadja a korcs-ember bal csuklóját és egyszerűen a földre hajítsa az eltorzult lényt.
Kaszás lihegve lassított le a hason fekvő rémség mellett, és érdeklődve figyelte a földön vonagló testet, amelyet barnás, pikkelyszerűen megvastagodott bőr és összeszáradt vér borított. Egy pillanattal megérkezett Jurann is, de ő nem a szörny-emberrel törődött, hanem Aintza nővérre kiáltott rá:
– Mit műveltél, te boszorkány?! Tisztán lelőhettem volna a rémet, ha nem állít meg az egekből lopott hatalmad!
– Nézd, hogy összekarmolt ez a dög! – tette hozzá Gotvik, ahogy feltápászkodott és a vénasszonyra nézve felmutatta a véres csuklóját.
– Tudnunk kell, hogy mivel állunk szemben! – rikácsolt Aintza, égi hatalommal nyomatékosítva a nyers szavakat.
– Én azt mondom, hogy akaratrablással! – vágta rá a mester-íjász, masszív markával vállon ragadva a törékeny papnőt. A főbenjáró vád hallatán többen is felhördültek; hiszen más emberek megbűvölését és irányítását csak a különösen megátalkodott boszorkányok tanulták ki.
– A szavaim csupán… – szólalt meg Aintza, de aztán elbocsájtotta az égi hatalmat, ahogy Jurann közelebb lendítette a végzetes szikrát hordozó nyílhegyet. – …a holtak magasztos bölcsességét teszik érezhetővé mindenki számára. Arnass testvéred is hasonló képességet használ, csak ő megrekedt a széles körben ismert tudásszinten.
A nagydarab ítélkező Kaszás villámló pengéjére felnézve eleresztette a nővért, de aztán száraz hangon szólalt meg:
– Mi a tiszta Igazságot akarjuk követni, nem a te bölcselkedésedet. Ha ellenem vagy társaim ellen használod ezt a praktikát, meghalsz.
A fenyegetést pár pillanat csend követte, aztán Gotvik folytatta a kérdezősködést:
– És mi volt az a sötét varázsige, amivel a támadás előtt megzavartál?
– A Birodalom nyelvén parancsoltam a rémnek, hogy álljon meg; de nem értette meg…
Aintza nővér magyarázatát hirtelen megszakította egy éles, madár-vijjogásra vagy sikolyra emlékeztető hang. Ahogy a vadászok felkapták a fejüket, láthatták, hogy tőlük egy kőhajításnyival feljebb Özgür gyors mozdulatokkal hátrál egy csákányt lóbáló, mocskos, nagydarab alak elől…
Jurann félreugrott, hogy felhúzza az íját, de a sólyomföldi papnő egyedül is elbánt az élőhalottal: a fehér lángot húzó ostorral lesújtott a szörnyeteg csuklójára, félretáncolt az avarba hulló csákány elől, majd két villámgyors ütéssel a mellkast és a halántékot is megcsapta a szent tűzzel. A megrontott test megtett még egy utolsó tétova lépést, de aztán összeesett és elterült a papnő lábai előtt.
Kaszás a biztonság kedvéért odasietett, hiszen ahol két élőhalott felbukkant, ott általában több is akadt; de senki és semmi nem zavarta meg a Özgürt, ahogy a legény összekarmolt, alvadt vérrel borított tarkójára helyezte a kezét és lágy hangon imádkozni kezdett:
– Napmadár, nézz le reánk. Fivérem útja véget ért, széles sátradba megtért. Fogadd be a vendéget, irgalmazz a lelkének. Adjál békességet.
A második összecsapás után Jurann egy hangos kiáltással magára vállalta az őrködést, a többiek pedig összeszedték magukat, ellátták a sérüléseket és megvizsgálták a leterített lényeket. Urdin vitéz nem birtokolt gyógyító hatalmat, de korához képest meglepő gyakorlottsággal kötözte be Gotvik és a vadászkutya felszínes, de csúnyán vérző sebeit.
Nem sokkal a harc után Kyrtrud visszatért, és elvállalta, hogy visszaviszi Dervin maradványait a faluban. Özgür és Arigar alig tudták megmozdítani a nehéz testet, így végül Kyrtrud megunta a szerencsétlenkedésüket, emberré változva bemászott a mocskos hulla alá, majd hason fekve újra elindította az alakváltást.
A pusztákról származó papnő és a falusi pap-tanonc aggódva figyelték, ahogy holttest kezei balra, lábai pedig jobbra lógtak a rút varázslattal megformálódó, majd imbolyogva feltápászkodó tulok-testről.
– Azért ennél többet érdemelt volna szegény… – jegyezte meg Arigar fintorogva, ahogy próbálta egyensúlyban tartani a vadtulok hátán keresztbe fekvő testet.
– Az élet egy ajándék – válaszolt Özgür szelíd, de határozott hangon. – Szabadon rendelkezünk vele, de nem követelhetünk többet, mint amit kaptunk.
Eközben Aintza nővér a baltájával piszkálgatta a pikkelyes-karmos támadó testét, és alig törődött azzal, hogy fertelmes hullabűz terjengett a földön fekvő, erőtlenül vonagló lény körül. A rém egyértelműen emberi testalkattal rendelkezett, de az ujjpercnyi seszínű karmok és a hasonló anyagból megformált pikkelyek erős boszorkányságra, a gyógyító módszerek valamilyen elfajzott változatára utaltak.
Az alvadt vérfoltok és a rothadó sebhelyek világosan jelezték, hogy a korcs-ember már jónéhány napja élőholt volt, azonban a nővér arra gyanakodott, hogy az erdei rém már életében is birtokolta a különös testi elváltozásokat. Amikor Kaszás is csatlakozott vadász-nővéréhez, felfigyelt a kis szörnyeteg halántékát beborító sárgás taplóra:
– Hasonló, csak keményebb kinövést láttam azon a medvén is, amit két hete ítéltem el a Skogos melletti erdőkben. Ezek szerint az is élőholt lett volna?
– Meglehet. Legtöbb élőholtat elkárhozott emberi lelkek mozgatják, amelyek csak emberi testeket tudnak jól használni; de egy ilyen utálatos gomba-szellem valóban képes lehet arra, hogy bármilyen dögöt behálózzon és járkáló bábbá tegyen…
A vizsgálat végén idős papnő megtörölte a baltáját a megfeketedett, vizes avarban; Kaszás pedig elegáns ívben lesújtott a ragyogó pengéjével és porladó hamvakká égette az eltorzult testet. Ahogy a túlvilági hatalom elporlasztotta a sárga taplót, láthatóvá vált egy nyílás, ahol egy hatalmas ütés egyszerűen lukat ütött a rém koponyacsontján keresztül.
– Nézzétek azt a sebet! – kiáltott fel Aintza nővér. – Ezt a rémet minden bizonnyal Dervin sújtotta agyon a csákányával…
– Akkor viszont… – vágta rá Gotvik fintorogva – nem csak ez az egy karmolászós dög volt, és amelyik Dervinnel végzett, az most is itt lapul a dombok között. Induljunk meg visszafelé és legyünk nagyon éberek…
A visszaút aggodalommal teli, de eseménytelen volt; a faluban pedig Jodhilda a fejét csóválva fogadta, hogy a falusiak kórságai után a karmolásokat is kezelni kellett. Dervin testét lefektették a templom hűvös pincéjében a kőoltárra, Kullan atya és Arnass testvér pedig felkeresték a legény szüleit, hogy átadják a keserű hírt és az egek hideg hatalmával tompítsák a gyász keserűségét.
Az éjszaka folyamán a felhők még megsiratták a halott legényt egy kiadós esővel, de reggel a lustább vadászok már arra ébredhettek, hogy hasukra süt a nap a templom magas, keskeny ablakain keresztül.
A vadászok nem híresztelték különösebben, hogy mit találtak az erdőben, de reggelre azért szinte mindenki tudott már Dervin haláláról és az erdei szörnyeket. Sokász néne és a többiek, akik korábban hazugsággal vádolták a legény szüleit, most meghúzták magukat és bűntudattal a lelkükben emésztették a keserű hírt…
A reggeli vége felé összegyűlt néhány tucat kíváncsi falusi a templom kapuja előtt, úgyhogy néhány vadász kiment közéjük és elmesélték, hogy milyen lényeket találtak az erdőben. A beszámoló után Ladomir lovag is kiállt a tömeg elé és bejelentette, hogy Dervin vitézül küzdött az erdei rémek ellen és ezért harcosokhoz illő végtisztességet fog kapni.
A falu lakói a legény halála mellett karmos-pikkelyes szörny-emberről is sokat beszéltek. A többség természetesen a voldmarki boszorkányokat vádolta, akik ehhez hasonló lényt még nem küldtek harcba, de két éve veszett görényeket bocsájtottak szabadon Bogát határában, és azóta minden furcsa gaztett után őket gyanúsítgatták.
Aintza nővér alaposan körbekérdezett a parasztok között, de csupán egyetlen vaksi anyóka emlékezett vissza arra, hogy kislánykorában látott egy hasonló lényt. Sajnos ez a történet nem árult el semmit a lény képességeiről, hiszen akkor csupán egy rothadó, de látványosan torz hulla került elő a Lassú-víz áradása után…
Arnass testvér eközben magabiztosan hirdette, hogy az erdőben talált lény a régi szentek legendáiban gyakran felbukkanó, de a jelenkorban már alig ismert sárkányfattyú volt. Bogát lakói borzongva hallgatták a történeteket arról, hogy a Birodalom sárkány-papjai elhurcolták az elítélt igazhitűek gyermekeit, sötét szertartásokkal megrontották a testet és elnyomták a lelki fejlődést, hogy aztán végül az így felnevelt kis szörnyetegeket uszíthassák a saját szüleik és testvéreik ellen…
Aintza nővér erősen elgondolkodott, amikor estefelé visszahallotta ezeket a meséket a parasztoktól. A Birodalom boszorkánymesterei valóban sok kísérleti alanyt meggyötörtek, amikor azt próbálták kitapasztalni, hogy hogyan lehet kiválasztott harcosoknak pikkelyes bőrt, megnövelt erőt, éles karmokat, mérges leheletet és hasonló rút előnyöket adni…
Persze ezen a vidéken utoljára Szent Kullan korában, két évszázaddal ezelőtt tevékenykedtek a sárkány-papok, de az erdőben lapuló titokzatos romok állítólag épp azóta álltak elhagyatottan…