20. A szökevény útja
Amíg a Kaszás által összegyűjtött csapat keletre, az elátkozott erdő felé ment, addig Nasrin és Kunidana elindultak nyugatra, hogy Zumar nyomait kövessék. Özgür halványszürke kancája engedelmesen és gyorsan hordozta Kunidanát, így a papnő fél órával az indulás után már Cséplakon járt. Nasrin az állati formájában még gyorsabban odaért volna, de ruhák nélkül könnyen zűrös helyzetbe keveredhetett volna, így inkább ráhagyta a társára a kérdezősködést.
A cséplaki parasztok értékelték a fiatal vadász szépségét és nagyon szívesen elmesélték, hogy Bogát felől utoljára négy napja érkezett egy nyúlánk, fekete hajú, borostás pofájú legény, aki aztán azonnal továbbsietett nyugatra. A személyleírás jól ráillett Zumarra, így Kunidana megköszönte a segítséget és továbbsietett.
A segítőkész legények csalódottan néztek a gyorsan távolodó leány hátsója után, majd elkezdtek elméleteket gyártani arra, hogy vajon mit követhetett el az a fiú, hogy ilyen sürgősen üldöztetik. Néhány nappal később már az egész falu úgy tudta, hogy a tartományúr bajkeverő fattya járt közöttük…
Nasrin farkas-formában könnyedén megkerülte a falut, ahol lefeküdt az út menti puha fűben és kényelmesen bevárta a társát. Amikor Kunidana megérkezett és beszámolt a hírekről, a két vadász hamar felismerte, hogy Zumar valószínűleg egész nap nyugat felé utazott és a Nádasdomb mellett, a Szúnyogos-gázlónál jutott át a Sebes-vízen.
Egy tisztességes utazó számára ennél kényelmesebb lett volna a másik lehetséges útvonal, ami délnyugatra, a sebesdombi rév felé vezetett; azonban a szökevénynek sokat jelentett, hogy ezen a helyi nép által használt kis átkelőhelyen elkerülheti Adalgan vitézeit és hamarabb elhagyhatja a nagyúr birtokát.
Összességében egészen jól felépített útiterv volt: Cséplakon a magányos legényt még átengedték, Leudvin lovagot vagy a csatlósait viszont feltartották volna a falvak között dúló viszály miatt; estére Zumar éppen elérhette Nádasvásárt; másnap pedig már elvegyülhetett a zarándokok között…
Nasrin úgy döntött, hogy visszaszalad Bogátra és jelzi, hogy Dervin nem járt errefelé; Kunidana pedig sietősen lovagolt tovább a Szúnyogos-gázló felé, de azért egy-két faluban megállt és meggyőződött arról, hogy valóban erre járt a szökevény.
Estefelé Kunidana egy dombháton átlovagolva éppen megpillantotta a Sebes-víz távolban elterülő nádasait, amikor hirtelen farkasvonítást hallott a háta mögül. A papnő először ösztönösen vágtázni kezdett, aztán rájött, hogy csupán a társa tért vissza és megkönnyebbülten visszalovagolt az alakváltóhoz.
A Sebes-víz partjához egy süppedős, kátyús szekérút vezetett le a bokrok és nádasok között. A gázló alaposan rászolgált a nevére: a nádasokból gomolygó rajokban szálltak fel a szúnyogok, Kunidana pedig bosszúsan gondolt vissza arra, hogy miért nem hozott valami fátylat vagy kendőt…
A lendületesen hömpölygő folyó partján a farkas-alakban érkező alakváltó beleszagolt a vízbe, aztán a vadontól kapott merészséggel egyszerűen csak beleugrott a hullámok közé és átúszott a túlsó partra. Kunidana ennél óvatosabb volt: égi útmutatással kiderítette, hogy merrefelé legsekélyebb a víz, majd szelleműző zsoltárokat énekelve lovagolt át a folyón.
– Ez a dermesztés mire kellett? – üzente az alakváltó maró gúnnyal, ahogy a szent ének végén visszasomfordált a társához. – Láthattad, hogy engem sem evett meg semmi…
Kunidana egy bólintással nyugtázta az észrevételt, majd megsarkantyúzta a lovát és továbbindult az úton. A farkas nagy lendülettel szaladt utána…
Nádasvásár kapui előtt Nasrin visszatért emberi alakjába és felvette azokat a laza, egyszerű ruhákat, amelyeket még Bogát falujában kértek el valami parasztlánytól. A kapualjban két kopott ruhát viselő, idősebb alak ücsörgött egy padon, akiknek csak az ócska sisakja és falhoz támasztott lándzsája utalt arra, hogy ők védelmezik a várost.
Az őrök már nem voltak teljesen józanok, de egy pénzért cserébe szívesen visszagondoltak arra, hogy láttak-e fekete hajú, nyurga parasztlegényt a közelmúltban. Szerencsére errefelé csak a Szúnyogos-gázlón átkelő emberek és egy kis falunak a lakói jártak, így az egyik őr jól emlékezett arra a csúnyán sántikáló legényre, aki a nagy esőzések előtti estén érkezett a városba.
A szerencsétlen vándor a kapuőrök tanácsát követve az Ezüstsas ispotály felé indult; így most a két vadász is arrafelé sietett.
A ispotály egy nagy, de megkopott épület volt a város szélén, közvetlenül a temető mellett. Amikor a vadászok bezörgettek, egy perc várakozás után ajtót nyitott egy vérfoltos vászonköpenybe öltözött nő.
– Mi a bajotok?
– Egészségesek vagyunk… – válaszolt Nasrin.
– Szállás egy pénz fejenként, istálló három pénz. – hadarta a nagyjából negyven éves, hullafáradtnak tűnő gyógyító, majd a fizetséget várva előrenyújtotta a tenyerét.
– Egy legényt keresünk, aki itt járt…
– Tudásbővítő kúra, tíz pénz – válaszolt a gyógyító fásult hangon, továbbra is kitárt tenyérrel.
Nasrin leesett állal fogadta az összeget, amiért ő egészen Zigorig elszaladt volna egy friss hírrel; Kunidana viszont szótlanul belemarkolt az erszényébe és egy laza mozdulattal bedobott néhány érmét harácsoló gyógyító kezébe.
A szőke, alacsony nő a homlokát ráncolva nézett először a tenyerében csillogó négy ezüstérmére, majd a keleti ruhákba öltözött lányra. Kunidana továbbra sem mondott semmit, csak egy kimért mozdulattal végigsimította az övén függő baltát.
A gyógyító fintorogva tudomásul vette, hogy a csendes alkudozás véget ért, elrakta a pénzt, megfordult, és intett a vadászoknak, hogy kövessék. Kunidana pár pillanatig tétovázott, de aztán ráhurkolta a kantárszíjat a bejárati lépcső korlátjára és otthagyta Özgür lovát az épület előtt. Egy jó ló nagy kincs volt, de Nasrin könnyedén kiszagolhatott volna bármilyen tolvajt, különösen a város falai között.
Az épületen belül a vadászok átszelték az ágyakkal telezsúfolt nagy kórtermet, ahol még a rengeteg felaggatott gyógynövény sem tudta elnyomni a szenvedés szagát.
– Ez a hely még emberi alakban is gyomorforgató – panaszkodott Nasrin. – Büdösebb még egy istállónál is…
– Ha nem tetszik, dögölj meg – válaszolt a gyógyító tárgyilagos hangon.
Az ispotály feljegyzései a kórterem mögött, egy kis szobában voltak. A falakon lévő polcokban a kódexek mellett sokféle tégely és dobozka sorakozott; a kis asztalon pedig egy silány minőségű, de vaskos könyv feküdt felnyitva az írószerek előtt. A vadászok elmondták, hogy Zumar mikor érkezett és hogy néz ki, a gyógyító pedig visszalapozott egyet és a lámpás fényénél hunyorogva elkezdett keresgélni…
– Négy napja érkezett egy névtelen legény, fekete haj, sovány, köhögött, nem kapott levegőt… Kopasz Gotzon mester kezelte… tegnap meghalt, koldusok temetője, északi oldal. Ez lenne az?
– A gyűrű átka őt is utolérte… – üzent Nasrin a társának, egy fehéren derengő lidérc kísérteties képével kiegészítve.
– Nem, mi egy lesántult legényt keresünk – válaszolt a papnő a fejét csóválva.
– Nézzük csak… szintén négy napja jött, olvashatatlan név, fekete haj, magas, bokaficam, három pióca… Haizea kezelte…
A gyógyító egy pillanatra elhallgatott, majd rosszindulattal teli hangon beszélt tovább:
– Már emlékszem arra a legényre… megcsúszott a gázlónál, kiment a bokája, összeraktam neki, itt aludt, aztán reggel kiderült, hogy nincs pénze. Megmondtam, hogy akkor márpedig itt marad és tizenhat nap alatt ledolgozza a gyógyítás árát… Erre előkapart valami aranygyűrűt…
– Ezek szerint mégsem dobta a szakadékba… – mormolta Nasrin döbbenten.
– Az egész gyűrűt el kellett volna kérnem fizetségként – folytatta Haizea, aki észre sem vette a közbeszólást –, de a legény esküdözött égre-földre, hogy eladja valahol, és aztán visszajön fizetni. Aztán persze nem jött. Rohadjon meg ott, ahol van…
– Tudod, hogy hová ment?
– Ajánlottam neki két olyan kereskedőt, akik egy gyanús parasztgyerektől is megvennének egy aranygyűrűt. Jodohad mester a falakon kívül, a hentesek utcájában lakik, Zigori Umatis pedig nemrég költözött a főutca északi végén álló házba.
– Köszönjük – válaszolt Kunidana dallamos hangon. – Akkor most szeretnénk szállást kérni, holnap meg felkeressük az orgazdákat.
– Csak magadnak meg a büdös lónak fizess, én valahol máshol fogok aludni – szólt közbe Nasrin, majd gyorsan kibújt az egyszerű ruháiból, felvette állati formáját és elszaladt.
Haizea szúrós tekintettel nézett a farkas után, ahogy az végigsuhant a kórteremben sorakozó ágyak között…
Másnap reggel Kunidana fintorogva elfogyasztotta az ispotályban reggelire főzött ízetlen, beteg gyomorra méretezett kását és a hozzá kínált kesernyés-fűízű teát; aztán megvárta, hogy visszatérjen a társa. A farkas orra előtt egy kopasz, izmos gyógyító nagy lendülettel zárta be az ispotály kapuját; így az alakváltó éles vonítással jelezte, hogy megérkezett és szeretne felöltözni.
A fiatal papnő nagy nehezen megnyugtatta a felháborodott gyógyítókat és azt a vénasszonyt, aki épp egy rút farkas-támadás miatt került az ispotályba; aztán bekísérte a vadász-testvérét és elkezdett felkészülni az orgazdák meglátogatására.
A városon belüli rövid utakon nem sok szükség volt lovaglásra, így Kunidana az ispotály rozoga istállójában hagyta a kölcsönkapott hátast és inkább a gyanús alakok kikérdezéséhez kérte a holtak segítségét. Az égbe szállt lelkek bölcsessége fokozatosan hozzákapcsolódott az ifjú papnő lelkéhez; Nasrin pedig fintorogva nézhette, ahogy a társa semmibe révedő tekintettel, mozdulatlanul ült a bűzlő kórterem sarkában, egy üres ágy szélén…
Kunidana a város északi végén álló, szépen felújított házat kereste fel, és azonnal elmondta a kapuhoz érkező cselédlánynak, hogy egy szökött parasztot keres. Zigori Umatis, a ravasznak tűnő, sötétszürke selyemköntöst és arany pecsétgyűrűt viselő kereskedő meglepően hamar fogadta a hívatlanul felbukkanó vadászt, de az égre-földre megesküdött, hogy nem tud semmiféle gyűrűről és sosem járt nála ez a legény.
A papnő nem érezte túl szavahihetőnek ezt az alakot, de egy rövid, cikornyás szócsata után felismerte, hogy nem tud más választ kisajtolni, így udvariasan elbúcsúzott és távozott. A ház kapuja fémes csattanással zárult be mögötte…
Eközben Nasrin a déli városkapun kívül, a hentesek műhelyei között sétálva kereste a másik orgazdát. Ezen a környéken is az ispotályhoz hasonló szagok uralkodtak, azzal a különbséggel, hogy itt nem is próbálták tompítani a hullabűzt…
Egy kevés kérdezősködés után kiderült, hogy Jodohad egy viszonylag kisebb, de masszív épületben lakott és dolgozott az utca közepe felé. Amikor a vadász bezörgetett, egy hatalmas termetű, véres kötényt viselő, hegyes és hosszú kést lóbáló alak betessékelte egy homályos helyiségbe, majd bereteszelte mögötte az ajtót. A szoba közepén balra álló pulton egy kecskének a megnyúzott teste feküdt, aminek a feje körül négyszögletű glóriát rajzolt az egyik ablakocskán beragyogó napfény…
Nasrin úgy érezte, hogy egy ilyen orgazda szóba se állna egy vadásszal, így azt hazudta, hogy a négy napja eltűnt szeretőjét keresi, majd elmondta Zumar személyleírását. A böszme alak hunyorogva és a homlokát ráncolva töprengett egy keveset, majd mély, meglepően barátságos hangon kezdett beszélni:
– Négy nappal ezelőtt a mesterem, Jodohad szolgálta ki a látogatókat. Gyere és kérdezzük meg, hogy mit látott.
A nagydarab férfi megindult a szoba közepéből hátravezető szűk folyosón, majd kitárt egy ajtót, ami kivezetett az épület mögötti udvarra. A telket két koszos, barnás kutya őrizte, akiket a hentes-segéd határozott kiáltásokkal próbált távol tartani a vendégtől.
Nasrin fintorogva figyelte, hogy ez a két erőszakosan ugató házőrző hová süllyedt a farkas-őseikhez képest; de végül húsz lépésnyi kutyapiszok-kerülgetés után épségben eljutott egy melléképületig. A melák hentes-segédet lefoglalták a kutyák, de egy pillanatra visszafordult és a nagykésével visszamutatott a fehérre meszelt kisebb épület masszív ajtajára:
– Oda kell bemenni… Nyiss be nyugodtan.
Nasrin félrehúzta a reteszt, kitárta az ajtót és benézett, de csak feketeséget látott és fojtogató bűzt érzett. A következő pillanatban irgalmatlan fájdalom sugárzott szét a mellkasából, aztán valami nagy erővel előrelökte a sötét helyiségbe. A sólyomföldi nő tompa puffanással esett rá egy puha, nedves, bűzlő kupacra, a háta mögött pedig nagy lendülettel csapódott be az ajtó.
Az alakváltó szívéből előtörő szenvedés feltüzelte a farkas-szellemet, ami nyers gyógyító hatalommal töltötte meg az átszúrt húst. A gondolatok azonban ennek ellenére is egyre homályosabbá váltak…
Nasrin a kínokkal és szédüléssel küzdve görcsösen keresett valami kapaszkodót… a keze beleakadt valami szőrbe… vagy inkább emberi hajba. Ahogy másik kézzel is odakapott, egy borostás, hideg arcot vélt kitapintani… de ezután már a nyers haraggal sem tudta megőrizni az öntudatát…