21. Az orgazda
Kunidana tíz percen át várakozott a városkapun belül, a megbeszélt találkozóhelyen és a zárdákban megszokott kedvtelen türelemmel figyelte az idegeneket, akik ki-be jártak a szürke kőből rakott boltívek alatt. Az egek hatalma jól tompította az ösztönös aggodalmakat, azonban egy idő után felerősödött a józan kételkedés is.
A vadon szeszélyeit követő alakváltók sosem voltak teljesen megbízhatóak, azonban Nasrin mindig is büszke volt a gyorsaságára… Egy ilyen fürge farkas csak akkor késhetett, ha épp a megszerzett zsákmányát őrizte – vagy netán túl veszélyes célpontba harapott bele…
Kunidana egy ösztönös mozdulattal végigsimította az övén függő baltát, majd határozott léptekkel megindult a kapu felé. A rozoga padon ücsörgő őrök a várakozás ideje alatt galád humorral ugráltatták a szegényebb alakokat, most viszont a csinos leányt azonnal útjára bocsájtották egy kedélyes jókívánsággal:
– Az egek vezessenek utadon, kisasszony!
A papnő visszanézett, illedelmesen biccentett, majd az elméjébe hívta az égbe szállt lelkek tudását, hogy megkeresse a hentesek utcához vezető utat. A holtak seregei azonnal felfedték, hogy a piszkos munkát végző mesterek a dél felé vezető országút bal oldalán laktak egy erdősáv mögött.
A papnő elismerő mosollyal nyugtázta, ahogy az égbe törő nyárfák és burjánzó bokrok eleven falat formáltak és szinte teljesen felfogták a bűzt hordozó fuvallatokat. A sűrű növényzeten a városkaputól egy jó nyíllövésnyire lehetett átkelni, ahol a Zigorba vezető országút délnyugatra felé fordult, a királyi út haladt tovább egyenesen délre, egy kisebb földút pedig lekanyarodott keletre és eltűnt a lombok alatt.
A kereszteződésnél Kunidana láthatta, hogy a „erdő” meglepően keskeny volt: a nagyobb fákból csak kettő-három fért el egymás mellett. A nyárfák és bodzabokrok között átvezető árnyékos utacskán kerülgetni kellett a pocsolyákat és a süppedős sarat, de utána máris feltárult a hússal és bőrrel dolgozó mesterek életteli, de halálszagú lakhelye.
A kátyús, koszos út két oldalán összesen tíz nádtetős, fehérre meszelt ház állt, amelyeket valószínűleg egyszerre szolgáltak lakhelyként és műhelyként. A papnőt először egy nagy bajuszú, derék sörhassal megáldott csizmadia fogadta, aki olyan cirkalmas hízelgéssel kínálta a portékáját, hogy még a magabiztos papnő is jócskán elpirult tőle.
A csizmadia házával szemben egy üres, elvadult telek állt, ahol egy izzadt és izmos, de kölyökképű legény irtotta a gazokat egy silánynak tűnő kapával. Az út közepén egy szürkés kendőkbe burkolózó vénasszony vezetett egy öreg tehenet, ami lassan vánszorogva tette meg a hentes műhelye felé vezető utolsó utat.
Kunidana töprengett egy keveset, hogy kihez kéne fordulni, de aztán odasietett a legényhez, és dallamos hangon megszólította:
– Üdvözöllek, fivérem! Merre találom Jodohad mester műhelyét?
Az egyszerű gatyát és inget viselő, barna hajú, alig pelyhedző szakállú kölyök örömmel fogadta, hogy megszakíthatja a munkáját: rátámaszkodott a kapára, végigmérte a nála pár évvel idősebb leányt, majd széles mosollyal válaszolt:
– Te már a második vagy ma reggel! Az a nagydarab hentes ott abban a középső épületben lakik és dolgozik… Vigyázz vele, nem olyan buta, mint amilyennek kinéz!
Kunidana megszemlélte a zömök házikót, ami egy masszív ajtóval és két kis ablakkal nézett az utcára, majd visszafordult és feltett még egy kérdést:
– És a társamat láttad? Barna hajú, szívós… ?
– Igen, épp azzal a nővel beszéltem fél órája – vágott közbe a legény, majd tétovázva végigsimította az állát. – …viszont azt is észrevehettem volna, ha azóta kijött volna a hentestől. Nem tudom, mit csinálhat ott ennyi ideig…
– Mindjárt kiderítem – vágta rá Kunidana egy elszánt mosollyal, majd elindult Jodohad háza felé.
– Légy óvatos! Túl szép vagy ahhoz, hogy a hentesbárd alatt végezd…
A papnő visszanézett, majd pár pillanat töprengés után megszólalt:
– Ha én se térek vissza, keresd Vasas Szent Ulfeus követőit. A testvéreim megjutalmaznak, ha hírt viszel a sorsunkról.
A legény egy pillanatig döbbenten bámult, majd egy határozott mozdulattal bólintott; Kunidana pedig elsietett, elegáns mozdulatokkal körbetáncolva a sáros foltokat.
A hentes-orgazda házánál a fiatal vadász bezörgetett a masszív bronzkopogtatóval, amire szinte azonnal érkezett odabentről egy határozott, mély „Várj egy keveset!” kiáltás. Kunidana fintorogva fogadta a választ, de aztán a lelkébe hívta az égi békességet és szent türelemmel várakozott. Ez a pár perc épp elegendő volt arra, hogy levegye a balta éles pengéjét védő fadarabkát, és elfordítsa az övet a dereka körül úgy, hogy a csupasz fegyver elölről nézve takarásban legyen.
Végül aztán kitárult az ajtó és előjött egy szőke szolgálólány, aki egy nagy, de üres tarisznyát emelt az arca elé, hogy álcázza kilétét. A fiatal vadász elengedte az izgatottan siető, magas lányt, majd belépett a homályos helyiségbe.
Az odabenn uralkodó vérszag elsőre hátborzongató volt, de jobboldalt egy megnyúzott kecske és sokféle változatos méretű húsdarab lógott a mennyezetre szerelt kampókról, ami azonnal érthetővé tette a dolgot. A szoba bal oldalát egy nagy, jobbra néző pult töltötte ki, ami mögött egy izmos alkatú férfi éppen elsuvasztott valami összehajtott ruhadarabokat. Néhány pillanattal később a nagydarab hentes felkelt, és mély hangon megszólalt:
– Üdvözöllek, kislány! Hogyan lehetek szolgálatodra?
– Jodohadhoz jöttem.
– Én volnék – válaszolt a férfi széles mosollyal. – Fáradj csak beljebb!
– Egy barna hajú, szívós alkatú, nálam kicsivel alacsonyabb, harminc év körüli nőt keresek – folytatta Kunidana, továbbra is az ajtó előtt állva.
A melák alak fintorogva fogadta a kérdést, alaposan megvakarta a kopasz fejét, majd tétovázva válaszolt:
– Tegnapelőtt járt itt egy ilyen…
– Akit én keresek – szólt közbe a papnő –, az fél órával ezelőtt ide tartott a kapuőrök szerint – Kunidana majdnem a kapáló legényt említette, de hirtelen úgy érezte, hogy jobb lesz az őrséggel riogatni ezt a gyanús alakot.
Jodohad fintorogva hallgatta a kérdést és kis híján letagadott mindent, de aztán elharapta a szavait, és inkább beismerte, hogy Nasrin nem a műhelyéhez vezető néhány perces útszakaszon tűnt el.
– Ja, arra a sólyomföldi némberre gondolsz? – vetette oda egy lesajnáló legyintés kíséretében. – Az már rég elment…
Az izmos férfi kezdeti szívélyessége már fenyegető modorrá alakult, de a papnő ütemesen kérdezősködött tovább:
– Mit üzleteltél vele?
– Csak keresett valakit, útbaigazítottam – vágta rá a hentes, majd fenyegetően elmosolyodott, ahogy belegondolt abba, hogy nem hazugság, amit mondott.
– Merrefelé ment?
– N… – szólalt meg Jodohad, majd elharapta a tagadást, ami az útbaigazítás említése után védhetetlen lett volna.
– Zigorba ment – nyögött ki egy átgondolatlan hazugságot pár pillanattal később. – Nagyon sietett.
A leány elmosolyodott, hátrált egy fél lépést és jobb kezével hátranyúlt a mögötte lévő ajtó felé, de a tekintetét a helyiség közepén álló hentesen tartotta. Jodohad már feszengve várta, hogy mikor fog a nemkívánatos vendég eltakarodni a Szent Város felé, Kunidana azonban néhány pillanattal később visszalépett és maró hangon fakadt ki:
– Ennyi hazugság épp elegendő!
A jól megtermett orgazda elkerekedő szemekkel, leesett állal hátrált egy fél lépést; a papnő pedig pattogó szavakkal folytatta a vádat:
– Kérdezősködtem az utcában, és nem látták távozni, különösen nem sietve, Zigor felé. Lefogadom, hogy itt rejtegeted valahol!
Jodohad mindig is felesleges kockázatnak tartott azt, ha egy gyilkos messzire hurcolta az áldozatok testét, most viszont homlokát ráncolva bosszankodhatott azon, hogy sok év után először át akarják kutatni a bűzlő műhelyét. A kutyák és az éhes patkányok előbb-utóbb bárkit megbízhatóan eltüntettek, de azért eltartott egy darabig, mire az egész emberi testet felfalták…
Pár pillanattal később aztán összeállt benne egy terv, így felvette az alaptalanul megsértett polgár szerepét és fogadkozni kezdett:
– Verjen meg az ég, ha valóban itt lenne! Nyugodtan nézz körbe a műhelyemben, még a hálószobámba is bejöhetsz, de nem fogsz semmit se találni!
– Az tanulságos lesz – válaszolt Kunidana magabiztos mosollyal, egy fél lépést előrelépve. – Nemsokára körbenézek, csak előbb idehívom a fiatalabbik kapuőrt, aki olyan rátermettnek és segítőkésznek tűnt…
A papnő egy pillanatig farkasszemet nézett a dühös orgazdával, majd hátranyúlt és elkezdett az ajtó felé fordulni. Az izmos férfi azonnal előrelódult, hogy megragadja a leányt, aki azonban épp erre számított, így a baltáját előrántva félretáncolt az ajtó elől, majd az éles pengét meglendítve hátrálásra kényszerítette ellenségét.
Jodohad bosszúsan figyelte, ahogy a leány határozottan markolta fegyverét és készen állt arra, hogy ledarabolja az előrenyúló ujjakat és kezeket. A hentes így is látott esélyt arra, hogy a nagy erőfölényt kihasználva egyszerűen lerohanja, leteperje és megfojtsa a betolakodót, de ez már nem azonnali, biztos győzelem volt…
Kunidana az északföldi testvérektől eltanult mozdulatokkal forgatta a harci baltát, ügyelve arra, hogy a fegyvert ne tegye kiszámíthatóvá se a mozdulatlanság, se a túl nagy lendület. A vadász először ösztönösen azt kereste, hogy hogyan tudna bevinni egy végzetes találatot, de hamar ráébredt arra, hogy azzal a győzelemmel sokat veszíthetne…
A hentes bosszúsan figyelte, ahogy a leány kezdeti merész támadásait felváltották a visszafogottabb mozdulatok, amelyek kevesebb lehetőséget adtak az ellentámadásra. A markos férfi hátrálásra kényszerült és hamar eljutott odáig, hogy bal vállával meglódította a mennyezetről lógó kecskét…
Itt azonban megfordult a küzdelem: Jodohad hátranyúlt egy polchoz, felkapott egy hentesbárdot, és vérszomjas mosollyal tört előre. A férfi dühét tovább fokozta, hogy a leány a kezdeti rémület után szinte azonnal visszanyerte a magabiztos mosolyát, és jól begyakorolt mozdulatokkal kezdett hátrálni…
Pár pillanattal később Kunidana elérte az ajtót, a baltáját a hentes arca felé dobva megzavart és elkerült egy utolsó gyilkos erejű támadást, majd kiugrott az utcára és az ajtót bevágva futni kezdett. A hentes vörös fejjel, összeszorított fogakkal követte célpontját, aki néhány lépés előnyt birtokolt és éles sikollyal verte fel a környéket.
Kunidana már odabenn is észben tartotta az anyai tanácsot, hogy „a vadonban egy edzett férfit csak váratlan támadással lehet legyőzni; a városokban viszont a szép nők élveznek hasonló előnyt”, most pedig megtapasztalhatta, hogy hogyan működik a szépség ereje…
A gazban kapálgató legény azonnal felkapta a fejét a sikolyra, meglódult, és egy pillanattal később már a válla fölé emelt kapával rohant, hogy megmentse a csinos leányt… A kenetteljes csizmadia is hamar előkerült, bár az általa hordozott félkész cipő nem sokat ért volna a harcban… Az utca többi részén is sorra hangzottak fel az éles kiáltások és a kopogó léptek, ahogy mindenki kiszaladt a műhelyéből…
Jodohad húsz lépésnyit rohant a sáros úton, és talán egy kicsit közelebb került a célpontjához, de aztán a dühkitörésből feleszmélve ráébredt, hogy nem lesz ideje arra, hogy végezzen a lánnyal, és lassított, hogy felkészüljön a kapával támadó kölyök érkezésére…
Kunidana egy elegáns mozdulattal kitért a védelmére siető legény útjából, megfordulva pedig láthatta, hogy Jodohad mögött is felbukkant egy zömök hentes, aki harciasan lóbált egy véres nagykést. Innentől a támadó már a nép kezében volt: a kapával és a késsel elzárták az útját, a mindenfelől felbukkanó bámészkodók pedig garantálták, hogy a tetteit az egész város megismerje.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Jodohad megpróbálja átverekedni magát a kapás legényen, de aztán inkább csak odaszólt neki:
– A lányt kapd el, Nodulf! Meglopott!
A kölyök nem törődött a dühös kiáltással és továbbra is farkasszemet nézett a nála egy fejjel magasabb, viszont lényegesen rövidebb fegyvert markoló alakkal. Hátrébb a zömök hentes gyanakodva végigmérte Kunidanát, aki egy mély lélegzetvétellel együtt nyugalmat hívott a lelkébe, rámosolygott a szívós alkatú, nagy bajszú férfira, majd a kezeit széttárva megmutatta, hogy nincsen nála lopott holmi.
– Mit vitt el, Jodohad? – szólt oda Nodulf az ellenfelének, aki lihegve nyelte a levegőt és nem tudott értelmes hazugságot rögtönözni.
– Miért támadtál a lányra? – szólalt meg a csizmadia is, aki büszkén húzta ki magát a díszes köntösében, de jól figyelt arra, hogy a kapát markoló legény mögött maradjon.
– A társam nála tűnt el – válaszolt Kunidana az ellensége helyett – Amikor kerestem, engem is meg akart ölni.
– Egek irgalmazzanak… – motyogta Nodulf elfehéredő arccal, a kapát lejjebb eresztve. – A halálba küldtem azt a nőt…
– Miféle nőt? – kíváncsiskodott az a hajlott hátú vénasszony, aki a beteg tehenével jött a hentesekhez.
– Barna hajú, szívós idegen… – válaszolt a legény elmerengve. – Szent Ulfeus követője volt, valami papnő…
– Valami papnő?! – fakadt ki a bajszos hentes. – Csak annyira, mint ahogy ez a kés „valami evőeszköz”… – tette hozzá gúnyos hangon, majd felemelte a kezében lévő hosszú pengét, amit még mindig vörösre festett a tehén vére.
– Miről hadoválsz, Ekkebrand? – mordult fel Jodohad, dühösen a másik hentes felé fordulva.
– Vasas Szent Ulfeus követői nem jámbor bölcselők, hanem vadászok… és nem akármilyenek.
A felmutatott véres kés és a fenyegető mosoly egyértelművé tették, hogy Ekkebrand mit nem akar kimondani vadászrendről. Az ifjú Nodulf a homlokát ráncolva próbálta megérteni, hogy a mellette álló elegáns, fiatal leány hogyan illik bele egy ilyen veszedelmes közösségbe; Jodohad pedig döbbenten gondolt vissza arra a magabiztos és naivnak tűnő nőre, aki közönséges senkinek hazudta magát és ahhoz illő halált kapott…
– Aki legutóbb megölte Ulfeus egyik követőjét – folytatta Ekkebrand – azt megkorbácsolták és kikötözték a Drevna partjánál, hogy a folyami szörnyek falják fel a húsát…
Kunidana nem szólt semmit, csak fenyegetően elmosolyodott és egy kimért, elegáns mozdulattal bólintott. Berker lovag többször is mesélte, hogy két éve hogyan terítették le azt a disznófejű, sokcsápú behemótot, ami tucatnyi utazót elragadott a Veres-gázlónál, de nem jött elő, amikor csak állatokat raktak ki csaléteknek…
A buzogányt görcsösen markoló férfi sápadtan figyelte a holtak nyugalmával álló leányt, majd körbefordult, végigmérte a tucatnyi kíváncsian bámészkodó alakot, és egy határozott lépéssel megindult, hogy kitörjön a szorult helyzetből.
– Állj! – kiáltott rá Ekkebrand, ahogy hátrálva-oldalazva elállta az útját.
A nagydarab férfi megtorpant és lenézett a mellkasáig érő, de köpcös és elszánt ellenfelére, majd mély, de megtört hangon szólalt meg:
– Engedd, hogy távozzak! Emlékezz arra, amikor télen kisegítettelek egy kölcsönnel… Amikor együtt küzdöttünk a rablóbanda ellen… Ne adj át ennek az idegen lánynak és a fanatikus cimboráinak!
– Tehát beismered, hogy gyilkoltál – jelentette ki Kunidana éles, kíméletlen hangon.
Jodohad sarkon fordult, és dühösen lenézett a tőle biztonságos távolságban álló leányra. Nodulf óvatosan feljebb emelte a hosszú kapát, a szemtanúk pedig válaszra éhezve figyelték, hogy mit fog mondani a megvádolt férfi.
– Nem… – nyögte ki a kopasz hentes, de aztán elharapta a tagadást és lehajtotta a fejét, ahogy a kamrácskába belökött hullákra gondolt. – Nem szenvedett sokat… Ne hagyjátok, hogy ez a sakál megkínoztasson!
A bámészkodók döbbenten nézték a nagydarab alakot, aki jó pár éve közöttük élt és most bevallott, hogy fertelmes gaztettet követett el… És néhányan óvatosan ránéztek a szép leányra is, aki szinte még gyermek volt, de magabiztos nyugalommal állt a gyilkos előtt.
– Egyszerűen metéld el a nyakát, Ekke – törte meg a csendet a kendőkbe bugyolált vénasszony. – A vén Szegfű torkát is könnyedén felvágtad, az pont jó lesz ennek a gazfickónak is…
– Hentes vagyok, nem hóhér! – szólt vissza a köpcös alak éles hangon.
– Ez nem több egy állatnál… – fintorgott a csizmadia, a kezében lévő aranybarna cipővel Jodohad felé mutogatva. – Persze ezt eddig is tudhattuk… Most csak az derült ki, hogy nem egy ostoba ökör, hanem egy ádáz fenevad élt közöttünk…
– Azért ez túlzás… – szólt közbe egy erőteljes alkatú némber, aki szintén Kunidana mögött állt. A bámészkodók egyre jobban felbátorodtak, és egymás szavába vágva fejtették ki a véleményüket:
– Halált rá! – Vágd már fel a torkát! – Ha megölitek, a herceg emberei dühösek lesznek! – Mit csinált a bácsi? – Ki kell faggatni, amíg még él! – Miért ölted meg azt a nőt? – …
Jodohad leeresztette a fegyverét és erőtlenül bámulta a földet, ahogy a lelkében kialudtak a harci láz utolsó szikrái. Megdöbbentő volt látni, ahogy a vadul rohamozó gyilkos átalakult egy mozdulatlan, tehetetlen, reményvesztett, szinte már szánalomra méltó figurává…
Eközben a fiatal vadász lelkében is szétfoszlott a küzdelem és menekülés vérpezsdítő ereje; az ébredező józan ész pedig határozottan jelezte, hogy nagyon közel volt a rút halál… A leány megborzongott, ahogy ránézett a hentes vaskos ujjaira, és elképzelte, hogy milyen lett volna azoknak a kíméletlen szorításában, fuldokolva, reménytelenül küzdeni a túlélésért…
Jodohad fenyegető testalkata egyelőre még az összeverődött tömeget is tisztes távolságban tartotta; a dühös kiáltások viszont egyértelműen jelezték a nép fokozódó haragját:
– Pusztuljon! – Bizonyára ő gyilkolta meg azt a lovagot is két éve! – Előbb korbácsoljátok meg! – Én mindig is mondtam, hogy gazember! – Halált rá! – Valaki hívja a kapuőröket! – Könyörögni fogsz a halálért, te féreg!