22. Ítélet
Egy közönséges leány hálát adott volna az egeknek azért, hogy a csőcselék megállította az életére törő támadót; Kunidana viszont többet várt az egyszerű túlélésnél, így bosszúsan figyelte a fokozódó zűrzavart, aztán pedig fennhangon zengő imádságba kezdett, hogy újra magára vonja a figyelmet:
– Holtak seregei, tisztítsátok meg az elménket és adjatok békességet!
A túlvilág szele végigsöpört az egybegyűlteken, akik mind elhallgattak és kíváncsian fordultak a papnő felé. Az égi hatalom a Jodohad lelkében uralkodó kétségbeesést is háttérbe szorította, így a nagydarab férfi kihúzta magát, és mélyen belenézett a nagyon fiatal, de mégis emberfeletti tekintélyt hordozó leány szemébe.
– Az egek kapujában állsz, Jodohad – jelentette ki Kunidana határozott hangon. – Mondd el, ami még erre a világra tartozik, mielőtt átlépsz az örök békességbe.
A tömeg síri csendben figyelte a hentest, aki egy kis ideig dacolt a papnő metsző tekintetével és az utcában uralkodó hullaszaggal, de aztán megtört és elmesélte azt, amit a bizonyítékok miatt amúgy sem lehetett letagadni:
– A balhé négy napja kezdődött, amikor betoppant hozzám egy szökött parasztlegény. Egy aranygyűrűt akart eladni nekem, de nevetségesen magas árat követelt, viszont elkotyogta, hogy egyedül van és Zigorban akar új életet kezdeni… Eluralkodott rajtam a mohóság, így megöltem az ostoba kölyköt és elraktam a gyűrűjét…
Az összegyűlt bámészkodók fölhördültek és zúgolódni kezdtek, de Ekkebrand egy nyers „Kuss legyen!” kiáltással lecsendesítette a tömeget, majd a véres késsel intett a gyilkos felé, hogy folytathatja a mondókáját.
– Ezek után ma reggel betoppant az a vadász, és a legény aggódó szeretőjének mondta magát. Ez gondolom csak átverés volt… – Kunidana kurtán bólintott – de én elhittem, hogy mindent megtenne a nyomorult fiúért, így végeztem vele. A saját fejére hozott halált hazugságával…
– És te is halált hoztál a saját fejedre gaztetteiddel – összegezte a papnő az elhangzottakat. – Láthattuk, hogy mit teszel azokkal, akiket védtelennek hiszel. Ezután már nem irgalmazhatunk, hiszen azzal veszélyt küldenénk az utadba kerülő emberekre.
– Ez a világ rendje, kislány – szólt vissza Jodohad lekezelő mosollyal. – Én is félreállítottam, aki akadályt gördített elém, és most te is ugyanezt teszed velem…
– Én a közösség elé tárom gaztetteidet – válaszolt a papnő felháborodottan –, te pedig orvul veszejtettél el ártatlanokat!
– Most éppen ez a helyzet – kötözködött a gyilkos –, de én is harcoltam már a szomszédaimmal együtt a rettegett rablók ellen, és te is fogsz majd…
– Elég a fecsegésből, féreg! – vágott közbe egy harciasnak tűnő, sovány asszonyság, aki egy piszkos seprűt lóbált a válla felett. – Inkább azt nyögd ki, hogy hány embert gyilkoltál meg!
– Nézzük csak… – dörmögte Jodohad fintorogva, majd elkezdett az ujjain számolni. – Nem olyan sokat, csak nyolcat… – A tömegen dühös moraj futott végig. – Illetve a maival együtt kilencet…
– És kiket gyilkoltál meg? – fakadt ki Nodulf felháborodottan.
– Úgysem ismered őket, kisfiam! – legyintett a nagydarab hentes, túlharsogva a nép közbeszólásait. – Nem ártatlan bárányokat ragadtam el a nyájból, hanem olyan idegenekkel végeztem, akik értékes zsákmányt akartak eladni nekem, és nem álltak kapcsolatban senkivel, aki kereste volna őket…
– És mit csináltál a testükkel? – kérdezősködött a csizmadia undortól eltorzult arccal. – Eladtad a gyanútlan polgároknak?!
Egy cselédlány hátrébb furakodott a tömegben, majd öklendezni kezdett az út szélén; Jodohad viszont felháborodottan válaszolt:
– Azért olyan hülye nem vagyok! Drága ékszerek, fűszerek, könyvek és kelmék megszerzése után csak egy zsugori bolond adta volna el a terhelő bizonyítékokat pár ezüstpénzért. A húst jórészt a kutyáim ették meg, de jutott egy kevés a kóbor patkányoknak is…
– És a kincseket hová rejtetted? – kiabált közbe egy nyurga legény, aki Jodohad házához közel ácsorgott a hátsó sorokban.
– El! – mordult fel a gyilkos, dühös pofával hátrafordulva. – Miért mondanám el nektek, átkozott sakálok?
– Hogy nyugalmat találj az egekben – vágta rá Kunidana. – Ahová úgysem tudod magaddal vinni az evilági kincseket.
A nagydarab hentes ingerülten fordult vissza a leány felé, de aztán elsápadt, ahogy belegondolt abba, hogy milyen fenyegetést rejtettek a papnő fennkölt szavai.
A tömeg is meglepetten bámulta a fiatal papnőt, hiszen a kínvallatást a közvélemény és a Zigori Zsinat határozatai is pogányokra jellemző, barbár dolognak minősítették. Persze mindenki sejtette, hogy a hatalmaskodó nagyurak tömlöceiben időnként történnek rút dolgok, de a nyílt utcán senki nem fenyegetőzött ilyesmivel, különösen nem a jámbornak tűnő fiatal leányok…
– Ez az Irgalmatlan Rend… – suttogta egy nagy szakállú férfi a mellette álló kamaszkölyköknek, majd rémülten összehúzta magát, ahogy Kunidana a tömeget pásztázva éppen felé fordult.
– Én nem sajnálnám ezt a jómadarat, azok után, amit tett… – szólalt meg a Kunidana mögött álló terebélyes némber a tarka fejkendőjének a sarkát tekergetve. – De azért mégis…
– Miért védelmezed ezt a mocskos gyilkost? – szólt közbe a csizmadia pöffeszkedve, ahogy a nő felé fordult.
– Hadd szenvedjen! – Én tudok adni szerszámokat! – Halált rá! – kiabálták a vérre szomjazó bámészkodók éles hangon.
– Tudod mit, kislány? – vetette oda Jodohad dühtől eltorzult arccal. – Megkapod az összes rohadt kincset, amit nagy nehezen összeszedtem, de aztán hagyjál békén!
Kunidana bólintott, majd farkasszemet nézett a nagydarab férfival.
– A hálószobám küszöbe felemelhető – magyarázott a hentes – az alatt van elrejtve a pénz. Aztán vigyázz, nehogy megelőzzenek! – tette hozzá gúnyos mosollyal, a ház nyitott ajtaja felé mutatva.
A bejárat felé somfordáló nyurga, kopott ruhájú legény megdermedt, aztán keserű arccal szaladt vissza, hogy elvegyüljön a tömegben. Eközben Kunidana átgondolta, hogy a lebuktatott orgazda felaljánlása most még meggyőzőnek tűnt, de nem volt védhető a közelmúltban meglopott áldozatok és a közéjük keveredő csalók követeléseivel szemben, így azonnal rendelkezett is a kincsek felett:
– Én nem rablók zsákmányából fogok meggazdagodni, úgyhogy felajánlom Jodohad mester teljes vagyonát az Ezüstsas ispotály számára!
A csőcselék tapssal és éljenzéssel fogadta, hogy az ifjú leány zsarnokhoz illő fenyegetések mellett fejedelmien nagyvonalú ajándékokat is osztogat; de hamar elhallgatott, amikor a papnő újból beszélni kezdett:
– Egyetlen gyűrűt fogok visszavinni a jogos tulajdonosának, amit a négy napja meggyilkolt parasztlegény hozott ide. Jodohad, hogy nézett ki az a gyűrű?
Az izmos hentes vérszomjas tekintettel nézte a keleti ruhákba öltözött papnőt, és elképzelte, hogy milyen lenne megragadni és összeroppantani azt az elegáns ívű nyakat; de a gyilkosságok beismerése és a kincs rejtekhelyének a felfedése után igazán hiábavaló lett volna eltitkolni ezt az apró részletet…
– Vaskos, jól megmunkált aranygyűrű volt, kő nélkül, valami furcsa betűkkel feliratozva… Fel fogod ismerni, kislány.
– Köszönöm, Jodohad – válaszolt a fiatal vadász olyan udvarias hanghordozással, mintha nem egy leleplezett gyilkoshoz, hanem egy daliás lovaghoz beszélt volna. – Akarsz még mondani valamit?
– Emlékezzetek arra… – válaszolt a nagydarab férfi rosszindulatú mosollyal, a bárd pengéjét végigsimítva – …hogy titeket is bármikor utolérhet a halál.
– De már eggyel kevesebb álnok féreg fog az életünkre törni – vágott vissza a csizmadia kárörömmel az arcán.
– És bizonyára az ispotálynak adományozott kincs is megment majd néhány életet – tette hozzá egy hórihorgas, ráncos arcú férfi.
Eközben Kunidana lázasan gondolkodott azon, hogy hogyan tudná tisztességesen lezárni ezt az ügyet. Az ifjú papnő hívott már villámot gonosztevő fejére, de akkor az égbe szállt ítélkezők tudását hordozta a lelkében, most pedig nem volt idő a hosszú percekig tartó elmélkedésre.
A kölcsönvett lélek-szilánkok elbocsájtása után a hozzájuk kötődő tapasztalatok is úgy elszálltak, mint az álom; de még a hátramaradó homályos emlékkép is több volt annál, mint amivel más ítélkezők elindulhattak. Az egek végzet-hozó hatalmával nem lehetett szalmabábukon gyakorolni: rögtön egy döntő helyzetben kellett kezdeni…
– Mire vársz még, kislány? – törte meg a csendet Jodohad goromba hangja. – Nem értesz a gyilkoláshoz? Én szívesen megmutatom, hogy hogyan kell csinálni…
Ekkor már háromtucat bámészkodó ácsorgott az utcában, akik mind kíváncsian figyelték, hogy hogyan tud leszámolni a büszke és eltökélt, de törékeny leány a melák gazemberrel. A fiatal vadász körbepillantott még egyszer, megigazította a hullámos fekete haját, vett egy mély levegőt és imádkozni kezdett:
– Holtak seregei, halljátok szavam!
A mocskos, bűzlő utcát magasztos hatalom járta át és az összegyűlt városlakók érezhették, hogy nem csak ők figyelik a leány szavait. Kunidana pár pillanatig némán összpontosított, aztán folytatta a fohászt:
– Holtak seregei, lássátok tudásomat!
A tömeg feszülten nézte, ahogy a papnő egy pillanatra megtántorodott, de aztán kihúzta magát és újra olyan mereven állt, mint a kő-szentek a templomokban. Az egekben lakozó hatalom számtalan láthatatlan lélekfonállal kötődött a kitárt elméhez és kíváncsian várt minden részletet…
– Holtak seregei, fogadjátok vallomásomat! Jodohad, a hentes, aki előttem áll…
Kunidana meglepetten pislogott, ahogy a túlvilág hideg hatalma megérintette a tudatát és átvette a látványt…
– …beismerte, hogy meggyilkolt kilenc embert, …
Az ifjú vadász a dermesztő ítélőszék elé tárta az emlékképet, ahogy a hentes visszagondolt a gaztetteire, és eközben maga is ösztönösen számolgatni kezdett az ujjain…
– …alattomosan, hogy vagyonát gyarapítsa és tetteit rejtegesse.
Jodohad semmibe révedő tekintettel gondolt a küszöb alatt rejtőző kincsre, aminek az összegyűjtéséhez évekig tartó ravaszkodás kellett, elveszítésére viszont elegendő volt egyetlen reggel…
– Ilyen embernek nincs helye ebben a világban.
Ez volt az ítélkezés kulcsmozzanata: a papnő szilárd akarattal kiállt a holtak seregei elé és teljes bizonyossággal kijelentette, hogy a célpontjának pusztulnia kell. Erre kevesen voltak képesek, hiszen a jámbor lelkű bölcselőktől távol állt az ilyen szintű eltökéltség, a lobbanékony alakok haragját és bosszúvágyát pedig elsodorta és megtörte a kripták fagyos szele…
Az elítélt és a szemtanúk tömege némán figyelték, ahogy a törékeny leány szoborrá dermedve állt pár pillanatig, majd jobb kezének két ujját az ég felé emelve folytatta a fohászt:
– Holtak seregei, nyissátok meg az egek kapuját!
Nodulf hátratekert nyakkal látni vélte, ahogy felröppen a papnő akaratát hordozó parányi lélekláng…
Jodohad kihasználta a kapával őrködő legény figyelmetlenségét, és kirobbanó erővel előrelódult a papnő felé…
A tömegen sikolyok és rémült kiáltások futottak végig, ahogy a gazember újra mozgásba lendült és megtett két hosszú lépést…
Kunidana nem is próbált kitérni, csak lesújtott a felemelt ujjaival…
A hirtelen mozdulatot vakító fényesség és messze zengő mennydörgés követte, ahogy az egek hatalma alászállt a magasból…
A nagydarab férfi teste összeszáradt és az utolsó roham lendületével elterült a sárban…
A bárd kirepült a széttöredező ujjak közül és belecsobbant egy pocsolyába a papnő lábai előtt…
A tömeg döbbenten, letaglózva állt…
A távolban a kutyák zavartan ugattak…
Kunidana vett egy mély levegőt, némán hálát adott az egeknek azért, hogy lezárult a gyilkos-orgazda története… aztán rádöbbent arra, hogy sok lezáratlan ügyet rejt még a vérszagú műhely, ahonnét néhány perccel ezelőtt lélekszakadva rohant ki…
A fiatal vadász hosszú, sietős léptekkel lódult meg a kitárt ajtó felé és pillanatokon belül átszelte azt a szabad teret, amelyet az erőszakos vádlott közelsége miatt nem töltött fel a tömeg. A túloldalt, Ekkebrand mellett a bámészkodók riadtan húzódtak félre az útból és olyan tisztelettel bámulták az ítélkezőt, mintha evilági uralkodóval álltak volna szembe.
– Ekkebrand és Nodulf, gyertek utánam! – kiáltott vissza a papnő azoknak a helyi alakoknak, akik először siettek a segítségére. A hentes házában nem volt sok hely, így nagy szükség volt arra, hogy néhány megbízható alak féken tartsa a bámészkodókat és megakadályozza a tolvajlást…
Amikor Kunindana belépett az ajtón és felkapta a földön fekvő baltáját, hirtelen kutyaugatást és tompa, de erőszakos dörömbölést hallott az épület hátsó része felől. A leány felemelt fegyverrel rohant végig az első helyiségből hátravezető szűk folyosón, majd lefékezett és kinyitotta az épület hátsó ajtaját.
Ahogy a leány bal kezével maga felé húzta az öreg, de szívós ajtót, a résben azonnal felbukkant egy megtermett kutya sötétbarna, dühtől eltorzult pofája. A vadász ösztönösen cselekedett és teljes erőből odavágott a készenlétben tartott baltájával; az erőszakos állat pedig félberepesztett koponyával, élettelenül rogyott le a nyílásban…
Ezután Kunidana már körültekintően nyitotta tovább az ajtót és ütésre készen tartotta véráztatta fegyverét, hogy a második, bosszúszomjasan ugató kutyát is hasonló módon fogadhassa. Egy gyilkos emberhússal táplált és vérontásra nevelt társai akkor is pusztulást érdemeltek, ha csupán állatok voltak…
A magára maradt kutya vadul ugatva hátrált a kopár kis udvaron, a vadász mögött pedig felbukkant Nodulf is, aki előrelépett és a hosszú kapájával hadonászva a kert vége felé űzte a fürge és harcias állatot.
Egy melléképület kívülről bereteszelt ajtaját újból vad dörömbölés rázta meg, úgyhogy Kunindana odalépett, és a baltáját készenlétben tartva kinyitotta az ajtót…
A házból kiérkező Ekkebrand riadtan kapta maga elé a félig-alvadt tehénvértől mocskos nagykést, ahogy a feltáruló feketeségből fertelmes bűzfelhő kíséretében előtört egy anyaszült meztelen, véres és mocskos nőalak…
– Élőhalott! – rikácsolta egy vénasszony hangja valahol a zömök hentes mögött.
A vértől összeragadt hajú alak az arca elé tartotta a kezét és botorkálva hátrált, ahogy a benti sötétség után elvakította a ragyogó napsütés…
Ekkebrand bátran előrelódult, hogy kihasználja az élőhalott tétovázását, de Kunindana beugrott elé a melléképület ajtaja mellől.
– Ez a társam! Békesség! – kiabált a papnő éles hangon, ahogy a balta tompa végével kiverte a hentes kezéből a kést…
Nasrin eközben hátrébb lépett kettőt és elszánt vigyorral felkészült a birkózásra; a zömök hentes pedig megtorpant, gyanakvó tekintettel figyelve a mocskos nőalakot és a fiatal papnőt. A sovány vénasszony a seprűjére támaszkodva lépte át a küszöbön fekvő döglött kutyát, majd vádló hangon kiáltott rá a meztelen nőre:
– De hiszen Jodohad beismerte, hogy megölt téged!
– Csak szíven szúrt!
Nasrin gyors válaszát döbbent, gyanakvó hallgatás fogadta, úgyhogy a vadász némi hatásszünet után magyarázkodni kezdett:
– Alakváltó vagyok! Ha a vadon hatalma egy farkas-szívet emberi szívvé tud alakítani, akkor nyilván az átszúrt szívből is formálhat egészségeset…
– Ha tudtad, hogy alakváltó – kiáltott rá Ekkebrand a papnőre – miért tettél úgy, mintha meghalt volna?
– Azért őt is meg lehet ölni… – intett Kunidana a véres baltájával a társa felé. – Ha feldarabolják a testét, meghal… Valószínűleg elég az is, ha levágják vagy kilapítják a fejét…
– Ne adj nekik ötleteket! – tiltakozott az alakváltó ingerülten.