23. Tisztogatás
Ahogy Nasrin kiszabadult a sötét kamrából, első dolga az volt, hogy megszabaduljon a testét borító bűzlő mocsoktól is. Kunidana is érezte, hogy a pórul járt vadász-testvére mennyire vágyik a tisztaságra, így Ekkebrand kezébe nyomott három csillogó ezüstpénzt és ráparancsolt a zömök hentesre, hogy kerítsen fürdővizet a meztelen alakváltónak.
Ekkebrand először akadékoskodott, hogy a felesége mit fog szólni ehhez az ügyhöz, de aztán maga is megsajnálta a véres-sáros testű nőt, úgyhogy rábólintott a dologra. Nasrin nagy lendülettel sietett vissza az utcára; a Jodohad házába betolakodó kíváncsiskodók pedig riadtan és döbbenten húzódtak félre az útjából.
Kunidana egy ásóval bepiszkált a bűzlő kamrába, ahonnan Nasrin kiszabadult, és meggyőződött arról, hogy Jodohad az előző áldozatát, Zumart is oda lökte be. Úgy tűnt, hogy a szerencsétlen legény lábait és bal kezét felfalták a kutyák; a test többi része pedig rothadásnak indult a nyári melegben és most, négy nap elteltével már fertelmes bűzt árasztott.
A fiatal vadász hitetlenkedve gondolt arra, hogy a fürge és lobbanékony társa hogyan bírt ki húsz percet ebben a szörnyű lukban… Persze más választása nem igazán volt az alakváltónak: az ajtón és az erőszakos kutyákon nem lehetett volna keresztüljutni anélkül, hogy Jodohad meghallja a zajokat és befejezze a félbemaradt gyilkosságot.
A holttest felszínes vizsgálata után a papnő rádöbbent arra, hogy az összeharácsolt kincs egy küszöb alatt rejtőzik, a házban pedig összevissza mászkálnak a betolakodók. Szerencsére a kíváncsi alakok egymást is akadályozták, így senkinek nem volt alkalma arra, hogy megkaparintsa a vagyont és feltűnés nélkül távozzon.
Kunidana besietett, a véres baltájával integetve kiterelte a bámészkodókat az épületből, aztán pedig megtisztította a sokoldalú szerszámot és felszedte vele a hálószoba küszöbét. A kopott deszka alatt egy közönséges bőrtömlő volt betuszkolva egy gödröcskébe, ami érces hangon csörgött, ahogy a vadász kiemelte és megvizsgálta.
A dohos, régi tömlőt eredetileg talán vízhordásra szánták, de a hentes felhasította az oldalát, hogy könnyebben pakolászhassa ki-be az elrejtett holmikat. Ahogy a papnő találomra belemarkolt a tömlő legalján fekvő kincsekbe, szinte kizárólag közönséges ezüstpénzeket halászott ki, de valami karperecnek tűnő dolgot is súrolt az ujjaival.
A fiatal vadász még sosem tartott a kezében ekkora vagyont, de előhívta az égbe szállt gazdag emberek emlékeit és rövid összpontosítással megtudhatta, hogy a kezét lehúzó súly nagyjából két-háromezer pénznek felel meg. Ez szép teljesítmény volt Jodohadtól: ennyi pénzért valószínűleg felvásárolhatta volna mind a tíz házat a hentesek utcájában.
Kunidana egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy könnyedén belemarkolhatna a tömlőbe és félrerakhatna valamennyi pénzt, mondjuk egy komoly munkához illő jutalmat. Elvégre csak a hentes tudhatta, hogy mennyi kincset rakott a küszöb alá, az ő lelkét pedig már elnyelték a határtalan egek… ahonnét legfeljebb Erkanfled kapitány áshatta volna elő a titkait…
Rövid vívódás után azonban győzött a büszkeség: a valódi vadászokat az különítette el a közönséges rablóktól és tolvajoktól, hogy ők a hálás megbízók önként felajánlott jutalmaiból éltek, nem az erőszakkal vagy cselvetéssel megkaparintott zsákmányból.
Az ifjú papnő udvarias, de határozott felszólításokkal kiterelte a kíváncsiskodókat Jodohad házából. Az utcán már csak néhány lustább alak lézengett, hiszen az ítélkezés után a többség szétszéledt, hogy haladjanak a dolgaikkal és terjesszék a pletykákat.
A gyilkosnak a pocsolyában fekvő, összeszáradt holttestét időközben átkutatta egy Kunidanánál néhány évvel idősebb, tömzsi leány, aki most előzékeny gesztussal adta át a ház bronzkulcsát az ítélkezőnek. A papnő köszönettel fogadta a segítséget és nem akadékoskodott azon, hogy a kopott ruhákat viselő leány talált-e esetleg néhány pénzérmét vagy más apróságokat a gyilkosnál…
A ház lezárása után Kunidana magával hívta Nodulfot és a pökhendi csizmadiát, hogy tanúsítsák a kopott tömlőben hordozott vagyon eredetét; aztán nagy lendülettel megindult a város felé.
Haizea nővér éppen az Ezüstsas ispotály bejárati lépcsőjének a vaskos, de esőtől megfeketedett fakorlátjára támaszkodva pipázott, amikor Kunidana és a mögötte siető két szemtanú megérkeztek a görbe városszéli utcába. A gyógyító fújt egy utolsó nagy füstkarikát, majd kiegyenesedett és kíváncsian odafordult a közeledő vadászhoz:
– Na mi a helyzet? Megtaláltátok azt a rohadt legényt?
A papnő kurtán, de határozottan bólintott; Nodulf pedig émelyegve fintorgott, ahogy visszagondolt arra, hogy milyen szagot árasztott a holttest…
– És tud fizetni?
Fejrázás.
– Akkor legalább tolja ide a pofáját, és mondjon köszönetet a gyógyításért…
– Az sem lehetséges – mondta Kunidana elegáns, komor hangon. – Jodohad leszúrta.
A gyógyító egy pillanatig némán bámult, aztán kifakadt:
– Micsodaa??
– Megölte a legényt, hogy ingyen megtarthassa a gyűrűt.
A szeplős nő hátratántorodva letámaszkodott a korlátra, aztán előregörnyedt és a saras-koszos utat bámulva emésztette a hírt. Haizea már régen beletörődött abba, hogy az ispotályban néhány naponta elragadott a halál egy-egy gyötrődő beteget; de így is döbbenten hallgatta, hogy most egy életerős legény halt meg… akit ő vezetett a gyilkos karmai közé… és aztán két vadászt is utána küldött…
– És a társaddal…? – törte meg a csendet váratlanul, aggodalommal teli hangon.
– Jodohad szíven szúrta – válaszolt Kunidana meglepően nyugodt hangon. – Most fürdik.
– Fürdik?? – kérdezett vissza Haizea hitetlenkedve, majd pár pillanat után bosszúsan a homlokára csapott.
– Átkozott alakváltók… – motyogta az orra alatt. – Mármint örülök, hogy nem halt meg, de… És még azt reméltem, hogy nyugodt napom lesz ma…
– Viszont legalább a gyilkost elfogtuk és elpusztítottuk – törte meg a csendet a csizmadia, ahogy magabiztosan előrelépett Kunidana mellé.
– Hogyan? – kérdezett vissza a gyógyító. – Agyonverte a tömeg, mint tavaly azt az eretneket?
– Ítéletet mondtam felette – válaszolt Kunidana olyan hétköznapi hangon, mintha az éjjeliedény kiürítéséről beszélt volna.
A gyógyító először kételkedve nézte a lányt, aki alig volt idősebb az ő gyermekeinél, de aztán elismerően bólintott.
– Az ítélet előtt – tette hozz a papnő – Jodohad rám ruházta a vagyonát, amit én felajánlottam az ispotály javára.
Kunidana két kézzel maga elé emelte a koszos, kopott tömlőt, amelynek az alján jól hallhatóan megcsördültek az érmék. A tapasztalt gyógyító ismét döbbenten bámult a leányra; a csizmadia pedig büszke hanghordozással megerősítette az elhangzottakat:
– És ezt tanúsítom én, Kyrbergi Amalfer mester, ez a kölyök – Nodulf is kihúzta magát –, és még több tucat szemtanú, aki az utcánkban járt.
– De miért nekünk…? – nyögte ki a gyógyító, ahogy tétovázva előrenyúlt a tömlőért.
– Nem tudhatjuk, hogy kit károsított meg az orgazda; viszont itt – válaszolt Kunidnana, felmutatva az ispotály ablakára, ahonnét épp száraz köhögés hallatszott ki – a rászorulókhoz visszajut a pénz.
– A jómódú polgárok pedig bizonyára örömmel fogadják, hogy az elorzott vagyonuk végül nemes célt szolgál – tette hozzá Amalfer egy álszent mosoly kíséretében.
Haizea a tömlővel a kezében felsietett az bejárati ajtóhoz, majd visszanézett a papnőre és a két tanúra:
– Megkeresem az ispotály vezetőjét és beszámolok az adományról. Gyertek ti is, mert ha nem készítünk cikornyás iratokat, akkor az átkozott jogászok elszednek tőlünk mindent…
A kesernyés gyógyfüvektől és émelyítő kórságoktól bűzlő épületben Haizea elszalajtott egy loboncos szőke hajú tanítványt a városi aljegyzőért, aztán bevezette a társaságot egy közepes méretű terembe. A helyiség közepét egy nem túl magas, de nagy és masszív asztal uralta, amelynek a szerepét egyértelművé tették a régi vérnyomok és a végtagok rögzítésére szolgáló szívós szíjak.
A szőke gyógyító izgatottan borította ki a bőrtömlő tartalmát a műtőasztal közepére, Nodulf pedig leesett állal bámulta a polcokon tucatszámra sorakozó szikéket, késeket, bárdokat és csontfűrészeket…
A pénzérmék összegyűjtése közben Kunidana hamar felfigyelt a Jodohad által leírt gyűrűre és tömören elmagyarázta, hogy azt vissza fogja vinni Bogátra. Haizea először érdeklődve forgatta a viszonylag nagy, ékkő nélküli, de írásjelekkel körbevett ékszert; az átkozott romok említésekor viszont riadtan tette a papnő elé az apró aranytárgyat.
Kunidana a nyugalom kedvéért elkántált egy megtisztító imádságot a gyűrű felett, aztán az erszényébe csúsztatta az ékszert. Eddigre a jegyzőért szalajtott tanítvány is visszaért egy nagyjából negyven évesnek tűnő, fekete hajú, seszínű hálóruhát viselő nőalak kíséretében. A hivatalnoknő egy csúf gyomorbaj miatt keveredett az ispotályba és meglehetősen kimerült volt, de nagy szorgalommal dolgozott, hogy kiérdemelje a gyógyítók jóindulatát.
Kunidana illedelmes fapofával tűrte a papírmunkát, de a lelke mélyén háborgott azon, hogy miért van szükség ilyesmire. Egy ilyen nyilvános ítélet után az egész városban elterjedt az adományozás híre; ami északon és Lurzuria legtöbb vidékén bőven elég lett volna arra, hogy a gyógyítók szabadon gazdálkodjanak a kincsekkel és a házzal…
Templomosföldön és a Délvidéken azonban többre tartották a józan észnél az Attudvan Birodalom jogi hagyományait; a zigori és óbányai iskolák kevésbé tehetséges tanítványai pedig Nádasvásár lakóit is rendszeresen gyötörték rókalelkű perlekedéssel és kötözködéssel.
Az ifjú papnő a vadász-közösség elveit követve a jogi eszközöktől sem zárkózott el teljesen, de északföldi tanítóihoz hasonlóan azt vallotta, hogy elfecsérlik a tudásukat az írástudók, ha égi bölcsességek helyett földhözragadt alkukat vetnek papírra…
Az iratok összeállítása közben „kiderült”, hogy Jodohad felajánlása valójában egy szóban kifejtett végrendelet volt, ami azért vált érvényessé a szokványos szertartások és írásos feljegyzés nélkül is, mert a Birodalom korában lefektetett alapelvek szerint haldoklónak minősült az, akit egy ítélkező éppen megvádolt.
A jogi okfejtésbe végül még azt az erőszaktevőt is belefogalmazták, akinek a fejére Kunidana a tél közepén hívott villámot Barmosbérc falujában. Az aljegyző szépen elmagyarázta, hogy korábbi ítélkezés nélkül nem minősült volna életveszélynek a papnő fenyegetése, érvénytelen lett volna a „végrendelet” és a tartományúr emberei örökös híján maguknak követelhették volna a vagyont; Kunidana pedig lemondóan csóválta a fejét…
Az iratok elkészítése és hitelesítése után Haizea nővér egy nagydarab ápoló és a szemtelenül vigyorgó tanítvány társaságában elindult, hogy birtokba vegye Jodohad házát. A rövid séta kezdetén Amalfer mester széles gesztusokkal kezdte elmesélni a gyilkos vallatását, Kunidana és Nodulf pedig kissé lemaradva indult a többiek után.
– Köszönöm, hogy a segítségemre siettél – szólalt meg az ifjú papnő nem sokkal azután, hogy kiléptek a keserű szagokkal teli ispotályból.
A kölyök megtorpant, alaposan elpirult, a pelyhedző szakállát megvakarva töprengett, aztán végül bátortalanul szólalt meg:
– Bárki ezt tette volna…
– De kevesen cselekszenek ennyire bátran – válaszolt a papnő mosolyogva –, és a vadász-közösségben épp ilyen bajtársakra van szükségünk…
A legény szeme először felcsillant, de aztán elgondolkodott és óvatosabb választ adott:
– Köszönöm… De én nem a vadászatra és küzdelemre születtem…
– A születésed adhat kihívásokat, de azok mindig leküzdhetőek – vágta rá Kunidana határozott hangon. – Vasas Szent Ulfeus irgalmatlan fosztogató volt, az égi békesség hírnökévé vált… A Fehér Úrnő apja a pogányok fejedelme volt, ő mégis kitárta az egek kapuját és előhívta a holtak seregeit… A jelenlegi országos kapitányunkat egy nyomorult sorsú zigori szajha szülte meg és adta lelencházba…
Nodulf végighallgatta papnő szavait, de aztán fintorogva válaszolt:
– Persze, a szegény ember harmadik fia pedig legyőzte a sárkányt és elnyerte a királylány kezét… Ez mind meseszép, de annyira azért nem vagyok fiatal, hogy elhiggyem az ilyen meséket…
Kunidana viszonozta a fintort, amikor a legény mesének minősítette a szent emberek életútját, de nem szólt semmit.
– Tudom, hogy a szőrmék kikészítése nem olyan magasztos szakma, mint a szörnyvadászat – tette hozzá Nodulf kicsivel később, ahogy a kiérkeztek a kapu elé –, de az apám akkor lesz rám büszke, ha a két bátyámhoz hasonlóan én is továbbviszem a tőle tanult módszereket…
A leány némán bólintott, a városból kilépve pedig maga is visszagondolt arra, hogy az édesanyja milyen módszerekkel vadászott a Vörös Városok napsütötte utcáin…
Kunidana öt éves volt, amikor Agunturm büszke városában, egy elegáns fogadó erkélyén várakozott és kíváncsian figyelte a főutcán hömpölygő tömeget. Odalenn az édesanyja rutinos léptekkel kerülgette az embereket, majd magabiztos, kecses tánclépésekkel megközelítette Xataxes Epolonis karmazsinvörös köntöst viselő, sasorrú alakját.
A hófehér selyembe öltözött, áttetsző fátylat viselő nőalak érkezésekor a híresen kegyetlen városatya intett a körülötte kivont szablyákkal menetelő négy testőrnek, akik kimért mozdulatokkal álltak meg. A nyíllövésnyi távolságból bámészkodó kislány akkor még csak félig értette azt, ahogy a nagy hatalmú vénember széles mosollyal fogadta a hozzásimuló idegent, majd ráncos ujjaival végigsimította a telt kebleket…
A következő pillanatban aztán elszabadult a pokol: az őröktől néhány lépésnyire egy csuklyás alak hirtelen leborított egy rozoga, de jó nagy ládát a talicskájáról; a vékony deszkák közül pedig előugrott és kiszaladt tucatnyi szénfekete macska. A testőrök azonnal reagáltak a veszélyre: felemelték pajzsaikat, egyikük kettévágott egy balszerencsés állatot, a talicskához legközelebb álló pedig meglódult, hogy elkapja a nagy lendülettel menekülő gazembert…
Az erkélyen várakozó kislány azonban tudta, hogy hol rejtőzik a valódi veszély, így észrevette, ahogy az anyja előrántja a tőrt a ruha ujjából és teljes erővel belevágja azt a macskaözön felé forduló városatya tarkójába.
Epolonis teste megtántorodott és elterült a földön, de ezzel egyidőben a selyemruha is összeroskadt, ahogy a boszorkány hirtelen eltűnt belőle. Néhány járókelő felfigyelt a lehulló ruha alól kisurranó fekete macskára, az őrök viszont csak percekkel később tudták meg, hogy hová tűnt a támadó…
A visszaemlékezést hirtelen megszakította a hangzavar, ahogy néhány apáca sikoltozva húzódott az út szélére, egy jól öltözött uraság éles „Folyamvidék!” kiáltással előrántotta a kardját, aztán pedig a gyógyítókat és a döbbent csizmadiát kikerülve felbukkant egy fürgén szaladó farkas földhöz simuló teste. Nasrin a vadász-testvére elé érkezve felvette emberi alakját, és gúnyos mosollyal hallgatta, ahogy a megriasztott utazók zúgolódtak a háta mögött.
– Jó újra látni téged – fogadta a társát az ifjú papnő. – Megúsztál egy cirkalmas jogászkodást; Miktulf gyűrűje pedig előkerült a kincsek közül.
A meztelen alakváltó egy eltúlzott sóhajjal fejezte ki megkönnyebbülését, aztán mohó tekintettel kérdezett vissza:
– Miféle kincsek?
– Jodohad gyűjtött néhány ezer pénzt – válaszolt Kunidana úgy, mintha nem tucatnyi ló áráról lett volna szó. – Az ispotálynak ajándékoztam.
– Micsoda?? – fakadt ki az alakváltó. – Miért pont annak a bűzfészeknek? Annál még egy templom is jobb lett volna…
– Mert akit nem hálózott be a vadon ereje – szólt vissza Nodulf kapásból, kioktató hangon –, annak sokat jelent a gyógyítók segítsége.
Időközben egyre több bámészkodó gyűlt össze, Haizea pedig egy ingerült mozdulattal intett, hogy induljanak már tovább, lehetőleg még azelőtt, a városkapu felől közeledő szerzetesek megérkeznének és tartanának egy szentbeszédet…
A hetesek utcájában Amalfer mester egy tekervényes jókívánsággal elbúcsúzott, és Nodulf is nekilendült, hogy bepótolja az ítélkezés miatt kihagyott kapálást. Haizea határozott léptekkel vonult be Jodohad házába és a vadászok segítségével gyorsan felmérte a terepet.
Az első komoly kihívást Zumar félig felfalt, félig szétrohadt holtteste jelentette, aminek a bűze még ebben az utcában is feltűnő volt. A gyógyító bűntudatot érzett a balsorsú fiú halála miatt, így eltűnődve fordult Kunidanához:
– Milyen temetést szántok a legénynek? Merrefelé élnek hozzátartozói, akik szeretnék még látni…
– Ássátok el a koldusok temetőjében, de minél gyorsabban – vágta rá Nasrin megborzongva, ahogy visszagondolt a kamrácskában töltött időre.
Az ápoló merev arccal bólogatott; Haizea pedig gyalázatosnak találta az alakváltó nyers válaszát, de felismerte, hogy a nyári melegben gyorsan bomló test akár ragályos kórságokat is indíthat, ha nem szabadulnak meg tőle…
– Jobb a rokonságnak, ha nem látják a fiút ilyen állapotban – tette hozzá Kunidana rövid hallgatás után.
– A bőkezű adományból ki tudjuk fizetni, hogy a régi temetőben, az ispotály mellett kapjon helyet a szerencsétlen… – töprengett a gyógyító, Jodohad kulcsát tekergetve az ujjai között. – Viszont ahhoz egyeztetni kell Fekete Gotzon atyával…
– A szegények temetője viszont itt van az utca végénél – mutogatott az ápoló, aki érezte, hogy ő fogja hordozni a legényt utolsó útján.
– Elég lesz neki az – tette hozzá Nasrin a maradványok felé intve. – Elvégre ellopott egy gyűrűt a haldokló barátjától, alattomban megszökött otthonról, és végül egy orgazdával alkudozva távozott az élők sorából…
– Megvolt benne az elszántság – elmélkedett a papnő –, hogy felemelkedjen, de rossz eszközöket választott és így csúf vége lett a dolognak…
Az ifjú gyógyító-tanonc ötletét követve a pórul járt legény rothadó maradványait egy eredetileg ruhák tárolására szolgáló faládába helyezték, ami egy teljes emberi testhez túl kicsi lett volna, most viszont épp alkalmas koporsónak bizonyult.
Dél körül a markos ápoló kiásta a sírt és a vadászok segítségével odacipelte a szelíden bűzölgő ládát. Kunidana áldást mondott a koporsó felett és zengő hangon búcsúztatta el a halottat, de viszonylag rövidre fogta a szertartást, hiszen a közönség csupán az ispotály embereiből, az ítélkezés néhány kíváncsi szemtanújából, a temetőt gondozó szerzetesből és egy ruhák híján farkas-alakban ólálkodó alakváltóból állt.
A temetés után Kunidana visszasietett az ispotályba a kölcsönvett lóért, aztán pedig a mellette kocogó farkassal együtt újra átkelt a Szúnyogos-gázlón és nekivágott a falvak és dombok között tekergő útnak…
A két fáradt vadászt estefelé teljes társaság fogadta Bogát falujában, hiszen eddigre már Berker lovag, a vénséges vén Runemund atya, valamint a Sebesdomb érdekeit képviselő Irmingard úrnő is csatlakozott a többiekhez.
A nap folyamán Kullan atya a tanítványai és a falusi nép segítségével Dervin temetését és halotti torát szervezte; a vadászok és az őket kísérő szolgák pedig felverték a sátraikat a csőszház mellett, az erdő szélén, hogy a szertartást ne akadályozzák a templomot megtöltő fekhelyek.
Érkezésük után nem sokkal Nasrin és Kunidana felkeresték Zumar apját, aki egy jómódú parasztgazda volt és a fiához hasonlóan Szent Zumar, a „lélekpásztor” után kapta a nevét. Idősebb Zumar döbbenten fogadta a lesújtó hírt, aztán pedig a hírhozókon töltötte ki haragját: először leteremtette a vadászokat, hogy miért nem védték meg a fiát a gyilkostól, utána meg magának követelte a gyűrűt, amiért a legény „az életét adta”.
A civakodásba hamar becsatlakoztak a szálas alkatú, nagy bajszú gazdának a rokonai, cimborái és béresei is; egy bámészkodó parasztlány pedig odahívta Ladomir lovagot, hogy tegyen rendet, mielőtt a tucatnyi falusi férfi és legény nekiesik a két nőnek. Ezek után a felháborodott apa a földesúrhoz fordult és visszakövetelte tőle azt a nyájat, amivel a szökés után kivásárolta a balsorsú fiú szabadságát.
A harcias fiatal nemes először gyorsan átgondolta, hogy az alkuhoz képest mikor volt a legény halála, aztán viszont gúnyos mosollyal tette helyre a dühös alattvalóját:
– Térj észhez, jóember! Azért a húsz birkáért szabadságot vásároltál a fiadnak, nem örök életet! A kölyköt elbocsájtottam a szolgálatomból, de nem ígértem senkinek, hogy védelmezni fogom, ha gazemberek közé keveredik…
Idősebb Zumar tüzes tekintettel nézett fel a lóháton ülő uraságra, aztán tüntetőleg megfordult és besietett a házába. A vezéralak távozása utána a csőcselék hamar szétoszlott, a vadászok pedig kisétáltak a faluból, hogy megkeressék a helyüket a sátrak között…