24. Megemlékezés
Dervin temetését négy nappal a legény eltűnése után tartották. Ez a nap egyébként is templomi nap lett volna, de Kullan atya a legény emlékezetére nagyszabású ünnepséggé fokozta a szokványos szertartást. Az előkészületekben az egész falu részt vett, a rögtönzött kórusba rendeződő gyermekektől egészen a főzésben segédkező vénasszonyokig.
Ladomir lovag örömmel figyelte, hogy a közös készülődés bátorságot adott a parasztoknak, akik lelkesen tervezgették, hogy a vadászok munkáját segítve hogyan fogják megbosszulni az elragadott legény halálát.
Az egység azonban nem volt teljes: Zumar rokonai sértésnek tartották azt, hogy ők nem kaptak hasonló tiszteletet és támogatást; Kaba mester bölcselkedései pedig a babonás alakok között terjedve olyan pletykává híztak, hogy a gyűrű mégis hordozhatott valami átkot, hiszen a vele kapcsolatba kerülő hét emberből négyen máris meghaltak…
Amíg a falusiak a temetésre készültek, addig a vadászok berendezkedtek a legelők szélén felállított táborukba, megszervezték az éjjeli őrséget és felbéreltek három parasztlányt a mosásra és főzésre.
Irmingard úrnő visszaküldte Sebesdombra a szekereseket; aztán pedig beköltözött Ladomir lovag udvarházában, ahol a boszorkányok alattomos támadása óta sajnos bőven voltak üres szobák.
A temetési szertartást Kullan atya vezette, de Kaszásék fintorogva figyeltek fel arra, hogy a falusi pap minden bizonnyal a kenetteljes Arnass testvér tanácsait követte a szentbeszéd összeállításakor. A prédikáció után Ladomir lovag is méltatta Dervin bátor, de felelőtlen kalandjait; a fiatal nemes meglepően jól eltalálták a kényes „tiszteljétek, de ne utánozzátok” egyensúlyt.
A késő délután tartott szertartás után egy vitézhez méltó halotti tor következett, ahol a parasztok által főzött sört a földesúr kiegészítette egy nagy hordó borral, amit még az apja hozatott a Délvidékről. A nép kihasználta a ritka lehetőséget és bőségesen fogyasztott az úri italból…
A templom előtti réten a falu apraja-nagyja ott volt, de ezzel sajnos a közöttük feszülő ellentétek is megjelentek. Idősebb Zumar fűnek-fának panaszkodott, hogy az ő fiáról miért feledkezett meg mindenki, aztán pedig összekapott a Hosszú családdal, akik sérelmezték a gyűrű eltulajdonítását…
A szóváltást gyorsan követték a tettek, így Kaszás érkezésekor Zumar már nyögdécselve szorította a törött orrát, öt-hat cimborája viszont fenyegetően vette körbe Hosszú Miktulf bátyját és apját, akik kivont késekkel próbálták távol tartani a túlerőt…
Napnyugtakor a templom előtt meggyújtották a hagyományos máglyát, aminek a vadul táncoló lángjai felemésztették a halott számára elkülönített ételt és italt. Nem sokkal később a rét többi részén is kisebb tábortüzeket gyújtottak, így a falu népe a sötétben is együtt maradt.
Az esemény magasztos, fájdalommal teli hangulatát eddigre már elűzte az ital és a jó társaság, így az öregek nagy lendülettel pletykálkodtak és vitatkoztak, az ifjúság pedig olyan önfeledten táncolt és mulatott, mintha lakodalomban lettek volna…
A vadászok többsége elkeveredett a parasztok között, még az Igazság büszke Fiai is bőségesen fogyasztották Ladomir vérvörös borát. Aintza nővér, Kaba mester és Arnass testvér nagy lendülettel, egymás túllicitálva mesélték a cifra kísértet-históriákat; a két alakváltót pedig tucatnyi szemtelen kölyök faggatta arról, hogy milyen is állatnak lenni…
Nasrin egy idő után megunta a tolakodó kérdéseket és a keserű füstöt, így behúzódott a templom mellett elkerülő temetőkertbe. A borostyánnal benőtt régi kőfal mögött hátborzongató homály uralkodott, de az alakváltó farkassá változott és az állati test kiváló érzékszerveivel máris otthonosnak találta a helyet.
Nem sokkal később aztán Kyrtrud is a temetőben kötött ki, és ha már ott volt, akkor megszólította a vadász-nővérét:
– Milyen érzés volt meghalni?
A virágok között szaglászó farkas először szúrós tekintettel nézett fel a leányra, aki a szúnyogok miatt még az apáca-ruhához tartozó zárt fátylat is felvette, de aztán visszatért a zömök, szívós emberi testbe és mesélni kezdett:
– Nem szeretném újra átélni… Korábban még nem szúrtak szíven, és ez valahogy égetőbb érzés, mint amikor csak a kezemen vagy lábamon ejtettek mély sebeket…
Kyrtrud együttérzően húzta a száját, ahogy a hírvivő arcán láthatóvá vált az emlékezetből felidézett gyötrelem.
– De valójában nem jutottam el a halálig – tette hozzá Nasrin. – A farkas-szellem gyógyító ereje hamar újraindította a szívverésemet. Inkább olyan volt ez, mint amikor az ember elájul a fojtogatástól, de aztán elengedik és újra magához tér…
– És milyen az, ha valaki valóban meghal?
– Úgy mondják, hogy elválik a lélek és a test… – válaszolt a meztelen vadász, egyik kezével a csillagos ég, másik kezével pedig a körülöttük sorakozó fejfák felé intve. – A Napmadár magához hívja a haldoklókat és szinte mindenki hallgat a békesség szavára…
– És mi történik azoknak a lelkével, akiknek új testet ad az anyaföld ereje?
– Azok nem az égi harmóniába lépnek be, hanem egy vad szellemmel olvadnak össze.
– De hát hogyan tudna két lélek összeolvadni?
A tapasztaltabb alakváltó a hullámos hajfürtjeit csavargatva kereste a szavakat, aztán inkább átugrott egy liliomokkal beültetett sír felett és lehajolt valami kis bokrocskához. Kiri közelebb lépett és a fátylat felhajtva nézte, ahogy a társa felmutatott a tenyerén két fekete bogyót, amelyeken szépen csillogott a távoli máglya vöröses fénye.
– Ez nadragulya? – kérdezte a lány meglepetten.
– Igen, farkascseresznye, kellemesen mérgező – válaszolt a farkas-alakváltó egy büszke farkasvigyort villantva. – De most nem ez a lényeg. Aki még él, annak a lelke ilyen szép különálló, sima dolog, mert az eleven testtel való kapcsolat elkülöníti a környezettől…
Az apácaruhába öltözött lány bólintott, Nasrin pedig egy hirtelen, de határozott ujjmozdulattal megbökte és összeroppantotta a bogyókat.
– A halál után viszont szabadabban áramlanak azok a gondolatok, emlékek és vágyak, amelyekből összeáll a lélek – magyarázott a sólyomföldi nő, ahogy csillogó héjból kibuggyanó méregfekete lé széthúzódott a tenyér vonalaiban és két szabálytalan cseppet formált. – Ilyenkor a lélek már könnyebben formál kapcsolatokat, és akár eggyé is válhat más lelkekkel…
Kiri a temetőben uralkodó homály miatt éppen csak láthatta, ahogy a társa először vékony folyadékhidat formált a két összepréselt bogyó között, aztán pedig egy határozottabb ujjmozdulattal teljesen összetolta a két fekete pacát.
– Ezek szerint az én lelkem is megtört… – szólalt meg a leány némi töprengés után – amikor megkaptam az anyaföld erejét?
– Valószínűleg nem. Az inkább olyan dolog, mint amikor egy ép bogyót belemártanak a nyálkás, ragadós masszába…
– És a papok hatalma micsoda? Hideg víz?
– Pontosan – bólintott a tapasztaltabb vadász mosolyogva. – Az eleven lelkekről lepereg, az elszabadult töredékeket viszont elmossa és magába olvasztja…
– És min múlik az, hogy melyik halottat sodorja el a víz és ki fog feltámadni az anyaföld hatalmával?
– Az marad ezen a világon, aki nem találja a helyét az égi harmóniában… Aztán ha illik egy vad szellemhez, akkor azzal egyesülve új életet kap, egyébként meg kóbor lidércként bolyonghat és gyötörheti az élőket…
– De miért választják annyian a végleges halált, ahelyett, hogy tovább élnének a vadonban?
– Ez jó kérdés – mosolyodott el Nasrin –, de vigyázz, mert sokan pogánynak mondanának, ha ilyeneket kérdezel.
Kiri behúzta a nyakát, hiszen sok mese szólt a gonosz pogányokról, így ezt még ő sem tartotta tréfadolognak.
– Egyébként meg a papság úgy ígéri, hogy az égi harmóniában mindenkire csodálatos jólét vár – válaszolt a hírvivő, ahogy felnézett a csillagokra. – Korábban ezen csak nevetni tudtam, de lassan már kezdem vonzónak találni azt, hogy ott semmi sem bűzlik, senki nem állít kést a hátamba, és még az elesett bajtársaimat is megtalálhatom majd…
Kyrtrud leült a dús fűre két fejfa között és eltöprengett azon, hogy ő vajon lemondana-e az evilági küzdelemről az úri kényelem kedvéért…
Másnap szinte mindenki kába volt és sokáig aludt. A vadászok táborában legkorábban a visszahúzódó Özgür és a vén Runemund keltek fel, akik máglyagyújtás után azonnal elvonultak; de nem sokkal utánuk talpon voltak az alakváltók is, akik a mélyenszántó beszélgetés után már nem tértek vissza a mulatozó falusi ifjúság közé.
A reggelihez csatlakozott még Kaszás, Radhelm vitéz és Jodhilda is, akik későn feküdtek le, de végig megőrizték a józanságukat és jó pár balhét megfékeztek az este folyamán. A torról kimaradt juhhúsos kását kanalazgatva Kaszás felemlegette, hogy gyorsan telnek a napok, Runemund pedig javasolta, hogy számolni kéne őket, az ostromló seregek hagyományait követve…
A dicső királyi hadak erre a célra díszesen faragott faoszlopot állítottak volna a tábor közepére; a vadászok kis csapata viszont megelégedett egy hosszú deszkával, ami a tábori konyha ácsolásakor maradt ki. A deszkának az alsó végét Kyrtrud némi vesződséggel beásta a földbe; a felső részére pedig Jodhilda a lelki hatalmával öt szénfekete, ujjnyi vastagságú vonalat perzselt, hogy jelezze a Bogáton töltött napokat…
Ezek után a falusiak és a vadászok közül is egyre többen keresték fel a gyógyítót, hogy másnaposságot elűző kezeléseket kérjenek. Jodhilda nem kedvelte az ivászatokat, így sosem törődött azzal, hogy a pihenésnél és vízivásnál hatékonyabb kúrát keressen; az ingerlékeny panaszosok azonban nem igazán akartak belenyugodni ebbe…
Kyrtrud felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget és lecsapott egy harmincas éveikben járó testvérpárra, akik a gyógyítót keresve kóvályogtak át a réteken. A szőke lány fontoskodva magyarázta, hogy a fejfájás tompításához forrásvízben felpuhított tehénlepényt kell a homlokra és halántékra kenni; Jodhilda pedig túl fáradt volt ahhoz, hogy a két faragatlan férfit megvédje a tréfától.
Kiri a sátrak közé félrehúzódva nevetgélt, amikor a testvérek barna péptől maszatos fejjel, de elégedett mosollyal tértek vissza a forrástól. A következő követelődző alakokat már Jodhilda hallgattatta el ezzel a nevetséges „kúrával”; néhány hálás visszajelzés után pedig még a tapasztalt gyógyító is elgondolkodott azon, hogy vajon valóban tréfa volt-e az alakváltó javaslata…
Egy gyors, korai ebéd után Kaszás megpróbálta összegyűjteni a vadászokat, hogy haladjanak a romok feltárásával. Sajnos a többség még ekkor sem tűnt igazán harcképesnek, így a vén mester végül csak Kyrtrud, Nasrin, Özgür és a kialvatlan, de elszánt Tarholmi Urdin társaságában ereszkedett le a patakvölgybe.
Az ifjú lovag türelmetlenül kérdezgette, hogy mikor nézheti meg a romokat; azonban Kaszás az ezer titkot rejtő lombokat figyelve úgy döntött, hogy most csak a táborhoz közeli erdőket kutatják át alaposabban. A kis csapat Nasrin szimatát követve ide-oda tekergett és alaposan bejárta a völgy felső részét, de alkonyatig sem jutottak túl messzire a tábortól.
A felderítés eredménye szerencsére megnyugtató volt: az átvizsgált részen voltak vaddisznókra és farkasokra utaló nyomok, előkerült két birka-koponya, egy sziklaüreg megfaragott belső falai pedig ősrégi pogány szertartások emlékét őrizték; azonban a vadászok a gombákban lappangó rothadás-szellemen túl nem találtak semmilyen kísérteties hatalmat.
A hatodik napon végre elérkezett a cselekvés ideje: reggeli után Kaszás hívására a teljes társaság összegyűlt, hogy a patakvölgyben leereszkedjenek egészen a romokig.
Ladomir lovag felajánlott a vadászoknak néhány poros fegyverkabátot, amelyeket két éve zsákmányolt Ebermunt csatlósaitól. A nyolc-tíz réteg posztóból varrt ruhák többségén vérfoltok és lyukak utaltak az előző tulajdonos balsorsára, de a szívós anyag így is értékes védelmet biztosított a fenevadak és szúrós bokrok ellen.
Kaszás nagy örömmel fogadta, hogy megszabadulhat az elegáns, de sérülékeny villámhívói köntöstől; Kaba mesterről viszont nagy kihívás volt leimádkozni a cikornyásan díszített palástot. Az átöltözés után a szent emberek csapata úgy nézett ki, mintha Radhelm, Berker és Urdin lovagok vezettek volna egy parasztokból toborzott segédhadat…
Az összképbe belerondított a magas fűben lapuló farkas, az ormótlan vörös vadtulok, a fegyverkabát felett is keleti fejkendőt viselő sólyomföldi papnő, valamit Kunidana, aki még a koszos, szakadt vértezetben és horpadt sisakban is úgy nézett ki, mint egy úri kisasszony, aki egy hadseregben elvegyülve akar megszökni valahonnét…
Az út első szakasza nyugodt volt, a csapat éberen, de magabiztosan követte a patak köves-páfrányos medrét a vén tölgyfák sűrű sötét lombja alatt. A fülledt, meleg, korhadás-szagú erdőben különösen izzasztónak bizonyultak a vastag fegyverkabátok, de a szent emberek lelkében az egek hatalma elnyomta az ilyen bosszúságokat…
Ezek után pataktól jobbra eső lejtőkön haladtak tovább a vadászok, ahol hamar eljutottak a legyőzött szörnyeteg égi hatalommal elsorvasztott maradványaihoz. Ezt a megszürkült, szagtalan testet már a gomba-szellem sem tudta mozgásra bírni: amikor Kunidana kíváncsian megbökte a csizmájával, a karmos kéz úgy hullott szét, mint egy porhanyós földkupac…
A korábbi küzdelem helyszínén túl már ismeretlen terep következett, ahol mindenki aggódva figyelte, hogy mikor ugrik elő valami emberevő rém egy fatörzs vagy szikla mögül. Fenevad nem jött, Urdin viszont kis híján leszúrta Nasrint a kardjával, amikor a fürgén szaladgáló farkas egy vadcsapás kikémlelése után épp a harcias úrfi mellett bújt elő néhány facsemete közül.
Egy ponton aztán a vadászok arra figyeltek fel, hogy a völgy oldalában alattuk és felettük is egyre meredekebb a lejtő; aztán pedig a járható rész egyre szűkülve kivezetett egy meredek sziklaorom közepére. Kaszás visszafordult, hogy megállítsa a feltorlódó csapatot és könnyebben járható utat keressen; Kiri viszont visszatért emberi alakjába és nekilódult, hogy a kiálló kövekbe kapaszkodva végigsétáljon egy vékony peremen.
Aintza nővér lendületesen kezdte magyarázni, hogy jobbra indulva átmászhatnának a sziklaorom felett, a vadászok többsége azonban inkább a meztelen lány próbálkozását figyelte a fontoskodó vénasszony helyett. A szőke alakváltó magabiztosan haladt és egy hosszú, óvatos lépéssel eltűnt az orom kiálló szeglete mögött, de a következő pillanatban elvesztette az egyensúlyát és éles sikoly kíséretében lezúgott a három-négy emeletnyi meredek lejtőn…
Egy pillanatig mindenki némán bámulta a patakvölgyet, de aztán felhangzottak a sziklafal tövében burjánzó bozótból a fájdalmas-bosszús nyögések és mindenki fellélegezhetett, hogy nem történt komoly baj. Mire a társaság megfontoltabb része kerülő úton eljutott a sziklaorom tövéhez, addigra az alakváltó már egészséges tulok-testben majszolta a nedvdús és illatos növényzetet a vízparton…
Az út utolsó szakasza kifejezetten kényelmetlen volt, de a vadászok sok átkozódás kíséretében végiglépkedtek a patak kristálytiszta vizéből kiálló csúszós köveken, keresztülgázoltak a burjánzó csalánon és átbújtak a ledőlt fák szövevényes ágai között. A romokat Nasrin pillantotta meg először, amikor fürge farkas-alakjában előresietett és átbújt az erdőszéli csipkebokrok ágai között…
Amikor a szent emberek átverekedték magukat a tölgyerdőt szegélyező szúrós bokrok között, feltárult előttük az a teknőszerű völgy, ahol a nyugat felől érkező Csősz-patak belefolyt a délről északra tartó Páfrányos-patakba. A patakokat nádasok és burjánzó bozótok szegélyezték, amelyek között csak néhol csillantak meg a nyílt vízfelületek.
A csapat először tanácstalanul bámulta az életteli völgyet; de aztán fokozatosan felfigyeltek arra, hogy a Csősz-patak torkolatával szemben romos szürke falak lapulnak a tarka virágok és burjánzó bokrok alatt. A sárkány-papok elhagyott épületei lépcsőzetesen emelkedtek fel a domboldalon, és még az erdő szélső fái alatt is folytatódtak…
Jurann elégedett mosollyal mérte fel, hogy egy magas ívben kilőtt nyílvesszővel már elérhetné a pogány romokat; Kaszás viszont fintorogva nézte a vizes-mocsaras terepet, amiből ez a néhány száz lépésnyi táv is bosszantó akadályt jelentett…
– Igazság óvjon… – szólalt meg Arnass testvér hitetlenkedve. – Ez a templom még a zigori „ezergyermek” árvaháznál is nagyobb lehetett…
– De még a fák között lévő részekkel együtt sem akkora, mint Isenbord király őszi palotája – tiltakozott Kunidana önérzetesen.
– Meglehet – kötözködött Kaba mester –, de azt a palotát egy erőskezű uralkodó emelte az országának a központjaként, ezeket a romokat pedig valami elfeledett papi rend hagyta itt egy félreeső völgyben.
– Valóban ennyire gazdagok lettek volna a pogányok? – kíváncsiskodott Kiri.
– Gazdagok voltak – válaszolt Aintza nővér száraz hangon –, de az ilyen építkezéseknek sötétebb története van. A Birodalom hivatalnokai úgy tartották, hogy a halálos ítélet pazarlás és azt jelzi, hogy egy vezető már nem tudja más módon irányítani az alattvalóit. Emiatt aki tiltakozott a zsarnoki uralmuk ellen, azt nem kivégezték, hanem száműzték félreeső tartományokba. Zigor neve is onnan származik, hogy egykor büntetésként küldtek ide embereket…
– Ez szentségtörés, te némber! – tiltakozott az ifjú Urdin vitéz. – A Szent Város neve „igazság”-ot jelent Bölcs Gotzon őseinek a nyelvén!
– Ennek a tartománynak az urai – folytatta a papnő, nem törődve a közbekiabálással – már nem tudták máshová küldeni az ellenségeiket, így hát halálra dolgoztatták őket. Egy ilyen építkezés jórészt arra szolgált, hogy tömegével hulljanak a vért izzadó, alultáplált rabok…
A csapat fele mereven bámulta az ősz hajú és ráncos arcú vadászt, aki valahogy még a vérfoltos fegyverkabátjában is kifinomultnak tűnt; a többiek pedig a távoli romokat fürkészték. Most már a lobbanékony úrfi is letaglózva állt, ahogy maga elé képzelte a rút történetet…
– És még így is – tette hozzá Aintza fanyar mosollyal – sokan próbálták megvesztegetni a hivatalnokokat, hogy a szeretteik ilyen munkában leljék halálukat a vaksötét bányajáratok helyett…