25. Felderítés
A Páfrányos-patakot szegélyező mocsaras-bozótos terület még a két patak összefolyásától északnyugatra emelkedő füves-köves lejtő tetejéről is átjárhatatlannak tűnt. Nasrin azonban ezt a terepet már jól ismerte, hiszen ha az Őszi Palota felől nyílegyenesen haladt Fenyveskőre vagy Ekjall vidékére, akkor éppen itt keresztezte ezeket a patakokat.
Amikor Aintza elért a rút történet végéhez, Kiri azonnal elkezdett leereszkedni a lejtőn, hogy a torkolat alatt burjánzó nádasokon keresztül toronyiránt áttörjön a romokhoz.
– Hová mész? – kiáltott utána Kecskés Gotvik. – Arrafelé még tulok-testben is megrekedsz!
– Nincs másik út? – elégedetlenkedett Arnass testvér is, Kaszás felé fordulva. A vén mester válaszképpen csak egy széles mosolyt villantott és rámutatott Nasrinra, aki fürgén kikerülte az Almáskerti házaspárt, majd a lejtő felső szélén végighaladva megindult dél felé.
A farkas útját követve a vadászok is hamar elérték a Csősz-patakot, amit az alakváltó nekifutásból átugrott, Kaszás pedig még itt, a torkolatától egy köpésnyire is könnyedén átlépett.
A rövidebb lábú vándoroknak azért okozhatott volna némi gondot a csillogó, csúszós kövek között csörgedező vízfolyás, de az edzettebb társaik előzékenyen kisegítették őket.
Radhelm egy táncparkettre illő mozdulattal perdítette át a feleségét a víz felett; aztán pedig megjött Berker lovag, ledobta a medveölő lándzsáját a patakon túl és megállt a meder közepén, hogy átemelgethesse a társait.
A fölényesen lépdelő Aintza nővér, a szégyenlős Özgür és az udvariasan hálálkodó Runemund atya után a lovag jóízű mosollyal fogadta, hogy még Kiri is visszatért az emberi testébe, hogy eljátszhassa a lovag által kisegített királylány szerepét.
Eközben Kunidana és Arnass önálló utat keresett: kicsivel feljebb húzódva átgázoltak egy széles és saras, de sekély részen; a túloldalt pedig olyan gyorsan távolodtak el egymástól, mint két tetten ért összeesküvő…
A vadászok sorát Kaba mester zárta, aki felkapaszkodott a tanítványának a hátára, ahonnét még az átkelés közben is pökhendi mosollyal pásztázta a vadont…
A két patak közötti szögletben burjánzó bozót borította az arrafelé fekvő dombnak egy nem túl meredek, de egyenetlen kiszögellését. A zöld lombok fala elsőre áthatolhatatlannak tűnt, de Nasrin magabiztosan surrant be egy vadcsapásra, ami ide-oda és fel-le tekeregve kerülgette az öreg bodzabokrokat, meredekebb sziklás részeket és szeder-komló szövevénnyel benőtt foltokat.
A kevésbé tapasztalt erdőjárók lelke megtelt aggodalommal, ahogy tüskés ágak lendültek a szemük felé, furcsa zörejek rázták a lombokat és általában csak egy-két társukat láthatták a váratlan kanyarok miatt…
A tapasztaltabb vadászok szintén aggódva figyelték a vadont, hiszen ők jól tudták, hogy ilyen terepen mekkora pusztítást tud véghezvinni egy fenevad…
– Most ugye folyamatosan távolodunk a romoktól? – zsörtölődött Arnass testvér, amikor a farkas már nyolcadjára tűnt el a lombok között.
– Igen – vágta rá a mögötte haladó Gotvik kurtán. – Nem tudom, hová visz minket az az átkozott szuka…
– Hát ide, kedves kanok! – vágta rá a kanyarban újra felbukkanó alakváltó, ahogy kitárt tenyérrel intett az átkelőhely felé.
A bosszankodó papok fintorogva bólintottak, ahogy megpillantották a Páfrányos-patak habzó, örvénylő vizét. Ezen a helyen a kis patakhoz képest meglepően széles medret három ágra osztotta néhány makacs szikla, amelyeken átlépkedve bárki könnyedén átjuthatott. Ez valóban indokolttá tette a légvonalban nyíllövésnyi kitérőt, még úgy is, hogy a bozótban tekeregve majd háromszor annyi volt a távolság…
A Páfrányos-patak keleti oldalán egészen a vízpartig leereszkedett a tölgyerdő; így a szélső fák magasban terpeszkedő ágai alatt a vadászok kényelmesen összegyűlhettek és bevárhatták hátul haladó társaikat. Végül aztán a csaláncsípések miatt görcsösen vakaródzó Botur is előkerült, Nasrin pedig feltápászkodott a puha fűből, hogy útmutatást adjon:
– Ha itt egyenesen továbbmennénk azon az ösvényen délkelet felé, akkor Voldmark külső legelőin átvágva eljutnánk Fenyveskő falujába. Mi azonban északra fogunk fordulni, ahol a kidőlt fák mögött már a romok következnek…
A két öreg tölgyfát azok a viharok dönthették egymásra, amelyek a vadászok utazását is hátráltatták, hiszen a földön fekvő lombok még zöld függönyként zárták el a patakparti lankás lejtőt. Az elöl haladó vadászok kíváncsian átbújtak a nádas széléig nyújtózkodó ágak között, aztán óvatosan oldalaztak arrébb, ahogy feltárult előttük a romok.
A régi épületek maradványai között tarka gyomok, érintetlenül burjánzó cserjék és fürgén felrebbenő madárkák jelezték, hogy nincsenek állandó veszélyforrások; azonban a csapatból így is sokan előhúzták a fegyvereiket. A gazzal benőtt tisztásra kiérkezve Kaszás is harciasan emelte fel a hosszú botját, aztán pedig a társai felé visszafordulva fohászkodni kezdett:
– Holtak seregei, nyissátok meg az egek kapuját és adjatok halálhozó fegyvert…
A szent emberek áhítatos tekintettel követték vezetőjük imáját, aztán pedig egy emberként kiáltottak fel, ahogy Kiri ormótlan tulok-teste előtört a tölgyfa recsegő ágai közül és vadul ügetve elrobogott a vén ítélkező mellett…
Kaszás nem törődött a heves vérű bajtársával, hanem az örök békességre összpontosítva folytatta az imádságot:
– …amivel elsöpörhetem a romok között lapuló romlott lényeket!
Az égi tűz mennydörgő robajjal sújtott le a felemelt botra; viszont a rozsdabarna tulok eddigre már a romok közepén járt és elfordulva felfelé kezdett ügetni egy gazos lejtőn. Radhelm lovag szúrós tekintettel nézte a nagyvad által eltiport növényzetet, aztán pedig az alakváltó után kiáltott:
– Hová mész, kisasszony?! Gyere vissza!
A szent emberek tehetetlenül nézték, ahogy Kiri felrohant a lépcsőzetes épület-maradványok harmadik teraszára és ott eltűnt egy romos faldarab mögött; Nasrin pedig átsegítette Aintza nővért az utolsó faágon, aztán pedig lerogyott a farkas-testbe, hogy utolérhesse a másik alakváltót…
Néhány pillanattal később azonban a vadtulok visszakocogott, ingerülten felöklelt és megtiport egy fiatal bodzabokrot, majd magába roskadt és visszatért emberi alakjába. Kaszás a vállára támasztotta a ragyogó fegyverét és hosszú léptekkel sietett a leány felé; példáját követve pedig sok más vadász is belépett a romok közé.
Eközben Kiri is lejjebb sietett a lejtőn, az első terasz meredek széléhez érkezve pedig magyarázkodni kezdett:
– Láttam egy kíváncsiskodó kis lidércet, és megpróbáltam követni, de eltűnt… Mintha a föld nyelte volna el az átkozott dögöt…
– Rendben van – zsörtölődött Kaszás –, de legközelebb szólj…
– Ha átváltozok és vissza, nem érem utol! – tiltakozott a leány.
A vén ítélkező beletörődő bólintással vette tudomásul az egészen jogos ürügyet, Gotvik viszont kaján vigyorral szólt vissza:
– De hát így sem érted utó'…
A kezdeti roham után a vadászok óvatosan, de határozott léptekkel kezdték el feltárni a romokat. A sötétszürke kövekből emelt, könyöknyi vastagságú falak legtöbb helyen még álltak és őrizték a régi épületek formáját; a fából ácsolt tetők, mennyezetek és ajtók-ablakok viszont már régen semmivé porladtak.
Még háromszáz év elteltével is jól elkülöníthető volt az, hogy a birodalmi mérnökök a terepet elsimítva tucatnyi teraszból álló lépcsőt alakítottak ki a domboldalban. A húsz-harminc lépés széles teraszokat eredetileg kétemeletnyi, közel függőleges támfalak választották el; ezek azonban már sokfelé megcsúsztak vagy leomlottak.
A szintek között való átjárást a területet megfelező rámpa biztosította, ami a patak szintjétől felkúszott egészen a legmagasabban lévő, erdővel benőtt teraszokig. A rámpának a két oldalán kőből rakott lépcsők húzódtak; a középső sima rész pedig vélhetően szekérútként szolgálhatott.
Az épületek maradványain túl komolyabb akadályt jelentettek a bokrok és kúszónövények is, de Kiri gyermeki lelkesedéssel döntött le és tiport el mindent, ami az útjába került. Csupán egyetlen különösen makacs és szúrós galagonyabokor állt ellen a tulok erejének; ott azonban Kaszás előrelépett és egyetlen suhintással törékeny rőzsévé szárította a szívós növényt.
– Ha erre is jó a villámkaszád, akkor miért nem ezzel kezdted? – kérdezősködött Kaba mester kioktató hangon.
– Azért, mert ez szentségtörés – válaszolt Jurann dörgedelmes erővel. – Az égi villám bármilyen életet kiolt, de csak az méltó a használatára, aki komoly ellenségek ellen fordítja.
– Ez a bokor igenis komoly ellenség volt! – tiltakozott Kiri, aki ekkor már újra emberi alakban volt és mindkét kezével görcsösen szorította a bal szemét.
A nagydarab íjász szúrós tekintettel fordult a meztelen leány felé, de aztán csak lemondóan csóválta a fejét, ahogy meglátta a véres arcot és ujjakat…
A romok között tekeregve Nasrin minden zugot alaposan végigszaglászott, de csak különféle vadállatok nyomait találta meg. Az alakváltó kicsit csalódottan, de azért megkönnyebbülten jelezte, hogy ahol szabadon járkál a mókusoktól kezdve az őzeken és farkasokon át egészen a vaddisznókig és medvékig mindenféle állat, ott nem kell félni…
Gotvik kutyája a kormos-szürke bundájával jól illett volna a régi kőfalak közé, de valamiért riasztónak találta a területet és újra meg újra a gazdája lábaihoz lapult. A vén erdőjáró bízott az erőszakos állat ösztöneiben és óvatosságra intette a csapatot…
– Nem lehet, hogy az a kutya egyszerűen gyáva? – szólt oda Aintza nővér, amikor a szerencsétlen jószág a hetedik teraszon is visszahúzódott egy embermagas, szederrel benőtt kőhalomtól.
– Lehet, hogy a medvék szagától fél – morfondírozott Radhelm lovag. – Vagy egyszerűen a farkastól…
– Van itt valami jellegzetes, talán ázott, régi bőrökre emlékeztető szag – egyenesedett fel Nasrin, a beszéd kedvéért emberi alakot öltve –, de az lenn, a patak vizében erősebb volt.
– A nádasok mélyén simán lapulhat valami fenevad – intett Kaszás az alattuk elterülő völgy felé.
A kóbor lelkek napfényben ritkán mutatkoztak, de Kiri kezdeti kirohanása után mindenki fokozott figyelemmel pásztázta a romokat. Ez sokáig hiábavalónak tűnt, de végül a kilencedik szinten Özgür véletlenül hátranézett, majd izgatottan felkiáltott:
– Kísértet mögöttünk! Balra, a kökénnyel benőtt fal felett!
A vadászok teljes csapata megfordult, de többségük hiába meresztett a szemét a ragyogó napsütéssel szemben. Aintza nővér sem látta, hogy pontosan hol lehet a kísértet, de azért kiadott egy csattogó parancsot:
– Hegan egin hemen! – csattant fel Aintza nővér parancsa néhány pillanattal később.
A zengő rikácsolás hatásosnak bizonyult: az apró lélekláng fürgén leereszkedett a papnő előrenyújtott tenyerére. A kis lidérc gyertyányi, sápadtfehér fénye éjjel feltűnő lett volna, napsütésben viszont csak egy ökölnyi, áttetsző ködpamacs látszódott, olyasmi, mint amilyen a kilehelt párából formálódott fagyos időben…
– Zerbitzatu nazazu edo sun… – szólalt meg a papnő, fürgén hadarva az idegen igéket…
– Igazság tüze! – kiáltott fel Urdin vitéz, ahogy Kunidanát félrelökve előrevetődött és kardjával felnyársalta az anyagtalan szellemecskét…
Aintza nővér hirtelen, kurta sikollyal húzta vissza a kezét, ahogy a pengén fellobbantak az égi hatalom hófehér lángjai és maradéktalanul elnyelték a lidérc halovány, törékeny tüzét. A következő pillanatban az ifjú lovag előrezuhant és tompa puffanással elterült a megtaposott gazok között, a szent hatalom pedig szétfoszlott és kialudt… az apró lidérc azonban eddigre már nyomtalanul eltűnt…
– Mintha a föld nyelte volna el… – szólalt meg Özgür megilletődve.
– Az ég nyelte el – helyesbített Aintza nővér ösztönösen.
A következő pillanatban a Urdin egy tompa nyögéssel elkezdett feltápászkodni és ezzel magára vonta a papnő dühét:
– Ezt meg miért kellett, te barom?! – csattant fel a vénasszony, ahogy belerúgott az úrfi oldalába és megcsörgette a láncinget. – Hogy tudok bármit is kideríteni, ha ilyen önfeláldozóan hátráltattok engem? Szégyen és gyalázat… !
A nemesifjú az első sértés után a gazok között fekvő kardjáért nyúlt, de aztán inkább próbálta csendben átvészelni a rikácsolást…
– A testvérem jó okkal cselekedett így – szólt közbe Arnass szent tekintéllyel felruházott hangon. – Nem tudhattuk, hogy meddig engedelmeskedik ez a szeszélyes kísértet, így gyorsan be kellett fejezni a leszámolást.
– Jó ötlet volt közel hívni a kóbor lelket – tette hozzá Radhelm lovag – mert így elpusztíthattuk és nem tud hírt vinni a mélységben lapuló hatalomnak…
– Ha lapul valami alattunk, az már úgyis tud rólunk… – kötözködött Berker lovag fintorogva.
– Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ennek a kíváncsi lidércnek köze van a romokhoz? – szólt közbe Runemund érdeklődve. – Gyermekkoromban sok hasonlót láttam a mocsarakban és hát alattunk is van egy nádas…
– Megértette a birodalom nyelvét – válaszolt Aintza nővér kapásból, amit az idős szerzetes elismerő bólintással fogadott. – Kivallathattam volna, ha nem pusztítja el ez a barbár!
– Csak félrevezettek volna minket az elveszett lélek hazugságai! – vágott vissza a hitszónok, magasztos hatalommal nyomatékosítva a hangját. – Miért akarnál lepaktálni a homály erőivel?
– A saját tudásunkra támaszkodva is megtalálunk minden kincset, amit itt hagytak a pogányok – tette hozzá Kaba magabiztosan.
Botur lelkesen bólogatva próbálta nyomatékosítani a titoklátó szavait…
Ahogy a vadászok továbbindultak, a magasabban fekvő teraszokon már egyre több tölgyfát találhattak a régi falak között. A vaskos törzsek és a magasban szétterülő ágak látványosan éreztették, hogy mit is jelent az a háromszáz év, ami eltelt a Birodalom kiűzése óta.
A tizenharmadik teraszon aztán véget ért a vadászok útja: azon túl már egy meredek sziklafal magasodott, aminek a teteje a közelében álló tölgyfák felső ágaival volt egymagasságban. Ez a hely egykor talán kőfejtőként szolgálhatott, de aztán a sárkány-papok ezt a szintet is ugyanúgy beépítették, mint a terület többi részét.
A vadászok a Páfrányos-patakhoz dél körül jutottak el, a terület átvizsgálása pedig másfél óra volt, úgyhogy az utolsó terasz bejárása után mindenki sietett lefelé, hogy a romokon kívül, a patakparton megebédelhessenek.
Sokan már a kihaltnak tűnő falak között elővették volna az útravalójukat, de Kaszás hallani sem akart ilyen óvatlanságról. A vén ítélkező még azt is megtiltotta, hogy a társai egyedül, szemtanúk nélkül könnyítsenek magukon a bokrok között…
Kiri kíváncsian várta, hogy a mestere hogyan tud majd villámkaszával a kezében ebédelni, de az egek hatalma szétfoszlott és elillant, amikor a hórihorgas ítélkező utolsóként kilépett a romok közül.