26. A mélység titka
Az ősi romok mellett elfogyasztott ebéd egészen kellemesre sikerült; még a nádasokban pangó poshadt víz szaga sem vette el a vadászok étvágyát. Az étkezés végén a társaság elkezdte megvitatni, hogy mivel lehetne tölteni a délutánt.
– Arra lennék kíváncsi – töprengett Kunidana a kölcsönkapott fegyverkabát oldalán tátongó lyukat igazgatva – hogy hol találta meg Dervin a gyűrűt, amit kihozott?
– Az az ostoba legény bárhová bemerészkedhetett a romok között – válaszolt Aintza nővér kioktató hanghordozással. – Csak annyit tehetünk, hogy tovább kutatunk és alaposan átnézzük az összes zugot.
– A romokat vastagon ellepi a növényzet és a domboldalból odamosott talaj – csóválta a fejét az ifjú Urdin. – Annak a feltakarítására parasztokat kell hozni, nekik való az a munka…
– Valóban – bólogatott Arnass testvér, a kopott fegyverkabátját igazgatva. – A mi szerepünk majd az lesz, hogy távol tartsuk a mélység erőit.
– Hová tudnánk tenni a falusiakat? – kérdezett vissza Aintza nővér. – Új tetőt rakatnátok valami régi épületre?
– Nem kell itt elszállásolni őket – legyintett Jurann fintorogva –, elég lesz az ösvényt megtisztítani. Van lábuk, hadd sétáljanak!
– Úgy van! – támogatta Gotvik a nagydarab ítélkező ötletét. – Ha nem kell keresgélni a jó utat, akkor a táborunktól egy óra idesétálni, a faluból meg két óra. Annyi igazán belefér nekik…
– Ez valóban jobb ötletnek tűnik – zárta le a vitát Radhelm lovag.
– A falusi nép egyébként sem akarna itt éjszakázni – tette hozzá Jodhilda, egyik kézzel a szelíden bűzölgő nádasra, másik kézzel pedig a mély tölgyerdőre mutatva.
Kaszás bólintott, majd megszólította az Almáskerti házaspárt:
– Akkor mivel haladhatunk? Menjünk vissza és keressünk jobb utakat?
– Most végrehajthatnám azt a fürkésző szertartást, amit Adalgan nagyúrnak ígértem – szólt közbe Kaba, ahogy Kyrtrud ormótlan tulok-testét megkerülve közelebb jött.
– Rendben – vágta rá Radhelm. – Mennyi idő lenne az?
– Néhány óra.
– Mennyi-i?? – fakadt ki a lovag a szemöldökét meresztve. – Mit akarsz te olyan hosszadalmasan fürkészni?
– Mindent, ami a föld alatt lapul – húzta ki magát az alacsony titoklátó, farkasszemet nézve a lovaggal. – Egy-két szertartással le tudom fedni a romok teljes területét, de aztán az apró részletek tisztázásához további szertartások kellenek majd…
– Sokat ígérsz, jóember – szólt oda Aintza nővér csípős hangon. – Ehhez hasonló hatalommal sosem találkoztam, még a szentek történetei között sem…
– Azért, mert ostoba vagy! – vágott vissza Botur, vehemensen védelmezve a mesterét.
A nagy tudású papnő elvörösödött a dühtől, Kaba viszont azonnal felemelte a tenyereit, hogy lecsillapítsa a kedélyeket:
– Nyugalom! A jámbor nővér igazán nem ismerheti a rezesháti sámánoknak ezt a féltve őrzött szertartását. Én is csak véletlen szereztem róla tudomást, amikor velem együtt vizsgáltak egy gyilkosságot és ezzel találták meg az áldozatok testét… Aztán pedig nyolc év gyakorlás kellett az elsajátításához.
– Hat év múlva pedig már én is használni fogom… – tette hozzá Botur meglepően nagy önbizalommal.
A tapasztalt vadászok kételkedve néztek a tagbaszakadt legényre, aki azt hitte, hogy a rá irányuló figyelem csodálatot jelent, így pöffeszkedve simította végig a bozontos barna szakállát.
A közjáték után Arnass testvér megbökte a titoklátót, és gyanakvó hangon szólalt meg:
– Egyébként meg hogyan használhatod sámánok módszereit? Ők a mélység szellemeire támaszkodnak, te pedig pap volnál…
– Valóban sok hatalmat kapnak a vadontól – ismerte el a titoklátó –, de az ügyesebb sámánok a saját lelkükben rejlő hatalmat is kihasználják, és ez is olyan jellegű módszer…
– Más szóval boszorkányság… – szólt oda Gotvik zsémbesen, de komoly ellenszenv nélkül.
A szertartás végrehajtásához elsimított terepre volt szükség, amit a romoknak a gazzal és cserjékkel benőtt területén nehéz volt találni. Kaba elégedetlenkedve nézett körül a romok között, aztán végül kijelölt egy csalánnal benőtt területet a harmadik terasz bal oldalán, a központi lépcső-rámpa közelében.
Amíg a mester csendben elmélkedve készült a szertartásra, Botur nagy erővel kezdett neki a terep megtisztításának: rongyokkal körbetekert kézzel kihúzgálta a csalántöveket, aztán pedig a szöges furkósbotot gereblyeként használva elegyengette a földet.
Kaszás úgy rendelkezett, hogy a pogány romok közepén végrehajtott hosszú szertartás közben a csapat többi része őrködni fog. Ezt a kiadós séta és bőséges ebéd után a többség örömmel fogadta; Nasrin azonban nem akart órákon át a semmibe bámulni, így jelentkezett, hogy ő inkább átkutatná a romokat körbevevő erdőket.
A vén ítélkező támogatta az ötletet, de az alakváltó mellé rendelte Berker vitézt és Özgürt, továbbá megkérte Aintza nővért, hogy hajtson végre egy lélekkötő szertartást a három sólyomföldi vadásszal. Nasrin fintorogva fogadta, hogy az egyszerű kis erdei sétájából ilyen nagyszabású kiküldetés lett, de nem kezdett el kötözködni.
– Gyertek, intézzük el a lélekkötést! – szólalt meg Aintza nővér, aki már évtizedek óta ismerte és rendszeresen használta ezt a hasznos kis praktikát.
Berker és Nasrin azonnal megfogták az idős papnő kezeit; pár pillanattal később pedig Özgür is felismerte a szertartásnak ezt a formáját és két kézfogással bezárta a kört.
– Lazítsatok – szólalt meg Aintza nővér egy mély lélegzetvétel után –, és tárjátok ki az elméteket…
Az idős papnő némán összpontosított és lassan, de biztosan megindította a lelki hatalom körforgását a résztvevők között. A szertartás egyik résztvevőnek sem jelentett újdonságot, de Özgür mégis elpirulva nézett fel Berker lovagra, amikor a kézfogásuk hirtelen kiegészült az elmék meglepően közvetlen kapcsolatával.
– Érezzétek a társaitok jelenlétét… – magyarázott Aintza vontatott, érzelemmentes hangon. – Összpontosítsatok az egyetértésre…
Az élő lelkekről általában könnyen lepergett minden külső befolyás, de itt a résztvevők maguk ajánlottak fel egy-egy apró szálat a lelkükből, amelyeket a tapasztalt papnő gondosan összefűzött és egymáshoz kötött…
– Fogadjátok be a megosztott gondolatokat… – üzente Aintza, amikor a kapcsolat már alkalmas volt a szavak hangtalan továbbítására. – És próbaképpen ti is üzenjetek valamit társaitoknak…
– Veletek vagyok! – zendült fel Berker nyers, erőteljes üzenete.
– Én is… – üzente Özgür óvatosan és finoman formált gondolattal.
– Akkor mehetünk végre! – felelte Nasrin türelmetlenül, majd elengedte a mellette álló vadászok kezét és farkassá változva megindult az erdő felé.
Néhány pillanatban később Özgür és Berker is az alakváltó után indultak, Aintza nővér pedig körbenézett a romok között, majd egy gondolati üzenettel búcsúzott társaitól:
– A holtak seregei óvjanak benneteket! Feltétlenül üzenjetek nekem, ha valami érdekeset vagy veszélyeset láttok!
A három felderítő távozása után néhány perccel Botur erőteljesen toporogva és ugrálva ledöngölte az elgereblyézett földet, majd várakozással teli mosollyal fordult a közelben várakozó mesteréhez. Kaba egy kurta bólintással nyugtázta a munkát, egy legyintéssel arrébb parancsolta a legényt, aztán leguggolt, vett egy mély levegőt és munkához látott.
Sok komolyabb szertartáshoz hasonlóan ez a fürkészés is vérontással kezdődött: a titoklátó előkapott egy apró ezüstmarkolatú kést, sebet ejtett az ujján, aztán pedig a vékony, de folytonos sugárban kicsorgó vérrel kört rajzolt maga köré a talajra.
Ezután a mester arasznyi sugárirányú vonalakkal három egyforma ívre osztotta a varázskört, majd újból körbeforogva tenyérnyi karikákat rajzolt a keresztvonalak, mint átmérők körül. A vadászok némán figyelték a kimért, precíz mozdulatokat és megborzongtak, ahogy megérezték a friss termőföld és réti virágok illatához keveredő vérszagot.
A varázskör elkészítése után Kaba óvatosan feltápászkodott és Jodhilda felé nyújtotta a véres ujját. A gyógyító tudott arról, hogy szükség lesz ilyen segítségre, így rutinos mozdulattal nyúlt előre, hogy jobb kezének két ujjával bezárja a sebhelyet, bal kezével pedig felfogja a lecsöppenő vért. Néhány pillanattal később a gyógyító jóindulatú mosollyal lépett hátrébb, a titoklátó pedig hálásan biccentett, majd az ég felé emelte tekintetét:
– Villámvető Atya, oltalmazd lelkemet, ahogy alámerülök a mélységben…
A rövid imádság után a mester térdre rogyott, tenyereit hátranyújtotta és beleillesztette két kis karikába, aztán pedig leborult a földre, hogy a homlokát a harmadik karika közepére helyezze.
A közönség mereven bámulta, hogy mi fog történni, de csupán alig látható lidércfények pislákoltak, ahogy a Kaba testéből kiáramló lelki hatalom a varázskörön keresztül eltűnt a talaj felszíne alatt.
Néhány percen belül a vadászok zöme szétszéledt, hogy beszélgessenek vagy Kaszás utasításait követve őrködjenek; így csupán a mestere mellett térdeplő Botur, a békésen kérődző Kyrtrud és a lépcsők mellett üldögélve pihenő Runemund figyelték tovább Kaba mozdulatlan testét.
Tíz perc után a titoklátó közölte a fürkészés első eredményeit:
…balra, az épületrom alatt kőboltozatú pince van…
A varázskörben térdeplő mester száraz, nehezen érthető szavait néma csend követte; így a kíváncsian közelebb siető Aintza nővér egy kevés várakozás után gondolati üzenetet küldött a tuloknak:
– Ugye tényleg megszólalt ez a fráter? Nem csak képzelődtem?
Kyrtrud egy mély bólintással válaszolt, aztán tovább rágcsálta a visszaböfögött rostcsomókat. Fél perccel később a Kaba újra elmormolt néhány szót:
…az iszapos hordalék teljesen megtölti…
Aintza előkapart egy üres pergamenlapot és egy hegyes kis ólomvesszőt, hogy lejegyezhesse az elhangzottakat. A gyors firkantás után az idős nővér lekuporodott és néhány percig fészkelődött a kényelmetlen, kopott fegyverkabátban, de aztán megelégelte a várakozást, megkereste Kunidanát és rásózta az unalmas írnoki feladatokat.
Az ifjú papnő éppen érdeklődve hallgatta Jodhilda történeteit, de nem akart munkakerülőnek tűnni, így elköszönt a gyógyítótól és odasietett a leborulva összpontosító titoklátó mellé. Kunidana nem tanulta ki sem az északi fejedelemségekben használt rovásjeleket, sem a cikornyás délvidéki írást, de ez most sem okozott problémát, hiszen az égbe szállt lelkek nem fukarkodtak a tudásukkal…
Az első kinyilatkoztatás öt perc elmélkedés után érkezett, amikor Kunidana lelkében még nem rendeződtek össze a kölcsönvett lélekszilánkok:
…a pince fenekén apróságok vannak…
Az ifjú papnő csálé betűkkel feljegyezte a halkan mormolt szavakat, aztán folytatta az összpontosítást és így a további, néhány percenként érkező gondolatfoszlányokat már elegáns vonalakkal tudta rögzíteni:
…rézedények, cserép, csontok, lélek nincs…
…középen a lépcső alatt érintetlen a kő…
…jobboldalt még járhatóak a pinceüregek…
…hamu, törmelék, apró fémtárgyak…
…talán nem arany, inkább fegyverek lehettek…
…egy barlangi vízfolyás is van arrafelé…
…a Páfrányos-patakhoz szivárog, a nádasok alá…
…a patak közelében eltemetett kőfalak…
…sok falmaradvány és korom, de semmi érdekes…
…második teraszon balra kőbálványba zárt lélek…
…mélyen szunnyad, nem válaszol…
…nincs kapcsolatban a felette növő bodzabokorral…
…ki kellene ásni, hogy megvizsgáljuk…
…talán az eltemetett pincéken keresztül került oda…
…a pincejáratok folytatódnak felfelé is…
…volt egy bejárati lépcső ezen a teraszon balra…
…negyedik terasz alatt derékig ér a hordalék…
…gyenge lelkek szunnyadnak kőszobrokban…
…nagy csarnok, sok oszlop, alacsony boltozatok…
…lelkek százai alszanak varázslattal összefűzve…
…felfelé szétkorhadt kapu, beomlott lépcső-járat…
…újabb nagy, alacsony csarnok, ez érintetlen…
…egek irgalmazzanak, korcs-lelkek százai itt is…
…hatodik szint alatt még nagyobb csarnok nyílik…
…szobrok, a díszítés nemesfém, talán ezüst…
…valami apró lidérc repked, kíváncsi…
…sötét hatal-
– Áááá-ááhh! – üvöltött fel Kaba tele torokból, ahogy hirtelen felkapta a fejét a varázskörről.
Kiri döbbenten hőkölt hátra, ahogy fehér ködcsóvák törtek elő a talajból és a kígyózó lidércfény belezúdult a tántorogva feltápászkodó titoklátó testébe.
– Mester! Mesteer! – óbégatott Botur, ahogy egy kőépület mögül előrohanva félrelökte Gotvikot és kis híján a földbe tiporta az erdőjáró kutyáját…
– Igazság tüze! – ordított Urdin, ahogy a válla fölé emelte kardját és nyaktörő sebességgel száguldott le a lépcsőn…
– Óvatosan! – csattant fel mögötte Arnass testvér kiáltása…
– Egek óvjanak! – könyörgött Runemund, Kaba mester vállára helyezve a remegő kezét…
– Geldi hadi! – rikácsolt Aintza nővér, ahogy letérdelt és a füves talajra támasztotta mindkét tenyerét.
– Holtak seregei… – zengett fel Kaszás imája, ahogy a második teraszról felsietve megpillantotta a zűrzavart.
– Örök igazság… – felelt rá Jurann mennydörgő hangja a negyedik terasz széléről.
– Jövök már! – ordított Botur teli torokból, de a következő pillanatban nekirohant Kyrtrud terebélyes hátsó felének, amit még ő sem tudott elsodorni…
A háta mögött a kutya dühösen ugatott, Gotvik pedig káromkodva mászott ki a tekergő szederindák közül…
Kaba megtett két tétova lépést hátrafelé, majd görcsös erővel köhögni kezdett…
Urdin recsegve-ropogva belerohant a lejtő közepén éktelenkedő galagonyabokorba, hogy ne sodorja el Runemundot. A hófehér lángokba burkolódzó kard kicsúszott az úrfi kezéből és érces hanggal pattogott tovább a lépcső kövein…
– Nyugalom, emberek! – kiáltott fel Aintza nővér, társaira irányítva az egek szózatát. A hatalom szavai végigsöpörtek a romok között és megtörték a fejetlenséget…
– …nyissátok meg az egek kapuját… – …tisztítsd meg gyarló elmémet… – kántált tovább a két ítélkező.
Kaba térdei megbicsaklottak, de Botur és az emberi testbe visszatérő Kyrtrud máris ott voltak, hogy megtámogassák a bódult titoklátót…
Jodhilda fürgén ugrálta át a köveket, ahogy jött segíteni a terasz északi vége felől…
– Visszavonulunk! – kiáltott fel a mögötte érkező Radhelm lovag, a fehéren lángoló kardjával a patak felé mutatva. – Rendezetten, de gyorsan!
– Vissza! Lábhoz! – ordított Gotvik a kutyája után, miközben felállt és lerázta a hátára akaszkodó szederindát…
Botur lehajolt és Kyrtrud segítségével keresztbefektette a vállain az alacsony titoklátót, aztán felegyenesedett és megindult lefelé, hogy minél gyorsabban kimentse mesterét a veszélyből…
– és adjatok megtisztító fegyvert… – …és adj ragyogva izzó hatalmat… – kántált tovább a két ítélkező, a magasba emelve fegyvereiket: a hosszú botot és egy rövid, de jól kovácsolt kardot.
Jodhilda elérte a titoklátót, a bódult mester lelógó fejére helyezte a tenyerét, és Botur mellett lépdelve próbált összpontosítani…
Urdin hosszú léptekkel szaladt az elejtett kardjáért, Kunidana pedig óvatos mozdulatokkal csúsztatta kabátjába az értékes feljegyzéseit…
Mindenki szaporázta a lépteit, Radhelm láncingbe és fényes sisakba öltözött alakját követve…
– Nem érzékelek testi sérülést – fordult a gyógyító a mellette siető vadászokhoz. – Mi történt Kabával?
– Lidérc – vágta rá Kunidana tárgyilagosan.
– ..amellyel megvédhetem társaimat! – ..amellyel megvédhetem társaimat! – zárult le az két ítélkező imája, iker-villámot idézve az egekből.
A földöntúli robaj megrázta a romokra kapaszkodó cserjék lombjait. A burjánzó erdők sötét lombjai hirtelen törékenynek tűntek, ahogy az ítélkezők csatlakoztak a menekülő társaikhoz…
Kaszás a hosszú lépteivel a sor legelejére keveredett, és a válla fölé emelt kaszával készen állt arra, hogy lesújtson bárkire és bármire, aki az útjába kerül. A hórihorgas mester lendületes sétája a többi vadász számára kocogást jelentett, de a Páfrányos-patak átkelőhelyéig még Runemund atya is bírta az iramot.
A zubogó patak felett átsietve Kaszás megtorpant, ahogy megérkezett a bozóton keresztül tekergő vadcsapás szájához. A keskeny utacska két oldalán az öreg vadringló-bokor és a csipkerózsa tüskés ágai büszkén hirdették a vadon hatalmát…
A vén ítélkező megpróbálta felidézni, hogy Nasrin merrefelé is vezette a csapatot, aztán felnézett az égre, kiutat keresve. Mögötte sorra zárkóztak fel a vadász-testvérek, izgatottan, de még nem vak rémületben.
– Menjünk tovább ezen a parton! – szólalt meg Gotvik, az együtt megmarkolt hajítódárdákkal dél felé intve – Jobb, mint az az útvesztő!
– Egyáltalán miért futunk, mint a nyulak? – szólt közbe Urdin úrfi, akinek a kardján ismét hófehér tűz lobogott. – Szálljunk szembe a… !
– Nézz csak Kaba mesterre! – vágott közbe Jodhilda, váratlanul éles hangon. – Biztonságba kell juttatni!
Az úrfi nyakát húzva harapta el a szavait, ahogy meglátta a gyógyító szemében szikrázó tüzet. Most nyoma sem volt a megszokott szelídségnek…
Eközben Kaszás hirtelen leszegte a fejét, előrelódult, és elkezdett aratni. A végzetes penge első csapása a vén vadringló tucatnyi göcsörtös törzsén siklott keresztül…
Egy pillanatig csak annyi látszott, hogy a zöld lombot szürkés-barnára szárítja a szétáradó lélektűz, de aztán a megsorvadt ágak összeroppantak a saját súlyuk alatt, és porladó zuhatagként omlottak az ítélkező sisakjára és kopott kabátjára…
A fonnyadt levelek és ropogó gallyacskák elárasztottak mindent, de a ragyogó penge máris továbblendült a hamufelhőn át, hogy megölje a ringló mögött tekergő komló-indákat és az alattuk senyvedő bokrokat. A csapat döbbenten bámulta, ahogy a vén mester kimért léptekkel haladt előre és kérlelhetetlenül irtott mindent, ami a halálkasza elé került…
A bozótot toronyiránt átszelő csapáson két-három ember is kényelmesen elfért egymás mellett, a vadon burjánzó dicsőségéből pedig csupán néhány csenevész gyomocska maradt meg, amelyek felett átsiklott a túlvilág fegyvere. A szent emberek megilletődve, de felbátorodva taposták a száraz leveleket, recsegő ágacskákat és porladó hamut…
A csapat hamarosan felért oda, ahol a tölgyfák sűrű lombja alatt már nem jutott fény a haladást nehezítő cserjéknek. Kaszás egy pillanatig fontolgatta, hogy az egek dicsőségét szépen hirdetné egy faóriás ledöntése, de aztán visszanézett a mögötte siető csapatra és elbocsájtotta a pengévé dermedt lángokat…
Lidércek továbbra sem mutatkoztak, így Jodhilda leimádkozta az aggodalmaskodó tanítvány hátáról a titoklátót, hogy alaposabban megvizsgálja a pórul járt férfi állapotát. Ahogy mindenki kifújta magát, elkezdtek záporozni a kérdések, amelyekre Kunidana adott tömör, de nagyjából érthető válaszokat.
Kaba mester állapota leginkább a mély részegségre hasonlított, amit nem enyhített sem Jodhilda gyógyító hatalma, sem a szent emberek imádságai.
– A lélek felkavart foszlányai maguktól fognak visszarendeződni – jelentette ki Aintza nővér, ahogy felállt az avarban lefektetett férfi mellől. – Néhány napon belül. Ha az egek is úgy akarják…
A Csősz-patak völgyében felkapaszkodó út szinte minden vadászt kifárasztott, még úgy is, hogy a bódult titoklátót a tulok-testben járó Kyrtrud hordozta a hátán.
A forrás melletti réten Radhelm lovag parancsba adta, hogy a félbeszakadt szertartást titkolni kell a falu népe előtt; de a szolgálólányok így is megérezhették, hogy balsors sújtotta a vadászokat…
A táborban Kaba mester betámolygott a sátrába, magára húzta a takarókat és szinte azonnal elaludt. Az Igazság Fiai erősködtek volna, hogy még egy alapos megtisztító szertartás biztos jót tenne, de Jodhilda nem hagyta, hogy felébresszék a kimerült titoklátót. Botur a furkósbotját lóbálva nyomatékosította az alacsony, de határozott gyógyító szavait; így a zigori papok morgolódtak egy keveset, de végül elvonultak.
A három sólyomföldi vadász a visszaútjukon nagy ívben elkerülte a romokat és így naplementéig az erdőket járta; de a lélekkötési szertartásnak köszönhetően végig tudni lehetett, hogy biztonságban vannak. Amikor végre visszaértek a táborba, Kaszás és Radhelm lovag kíváncsian hallgatták Berker vitéz beszámolóját:
– Bejártuk a Páfrányos-patak völgyét és az azon túl fekvő dombhátat. A romoktól északkeletre találtunk egy élőhalott szarvast, amelynek a testét szinte teljesen benőtték a taplógombák. Özgür örök nyugalomba küldte az átokverte lényt.
– Együtt küzdöttünk a fenevad ellen – pontosított a papnő lágy, jóindulatú hangon.
– Más veszélyt nem találtunk. Amikor hallottunk Kaba sorsáról, tettünk egy kitérőt dél felé, és emiatt késtünk…
– Nem számít. Örülök annak, hogy mindannyian visszatértetek épségben – válaszolt Radhelm barátságos mosollyal.
– A testvérünk egészen boldognak tűnt, amikor a patakon átgázolva karjai közé emelhette a papnőt – egészítette ki a beszámolót az alakváltó egy Kaszáshoz irányított gondolati üzenetben. – Még a végén kigyógyul a búskomorságból, ha eleget vadásznak együtt.
A vén ítélkező bólintott, ahogy végigmérte a vadász-testvérét és a mellette egészen közel ácsorgó papnőt. Ő maga már rég megbékélt az örök küzdelemmel és sohasem próbált hasonló második esélyt keresni; de örömmel látta, hogy Berker lovag előtt feltárult egy ilyen lehetőség…