27. Útkeresés

A vadászok érkezése utáni nyolcadik napon tanácstalan, nyugtalan hangulat uralkodott az erdő szélén álló táborban. Kaba mester az éjszakát zavartalanul végigaludta, reggel viszont szédülésre és hasogató fejfájásra panaszkodott. Jodhilda figyelmét lekötötte a titoklátó állapota, így a gyógyítónak csak dél körül jutott eszébe az, hogy újabb rovátkát kellene perzselni a tábor közepén felállított deszkába.

Reggel a szent emberek órákon át vitatkoztak azon, hogy a mélységből előtörő lidérc hogyan dacolhatott a szelleműző szertartásokkal, míg végül Botur nyögvenyelős magyarázkodása tisztázta, hogy a titoklátó testébe beáramló szellemtűz valójában a mester saját lelki hatalma volt, amit a fürkészés során szétterített a mélységben.

A megszeppent tanítvány elmesélte, hogy a lelki hatalom általában lassan és fokozatosan tért vissza a szertartás végén, Aintza nővér pedig megerősítette, hogy a kiterjesztett hatalom hirtelen visszahívása ugyanúgy szétzilálhatta a test és a lélek kapcsolatát, mint egy fejsérülés.

– Ez jó magyarázatnak hangzik – lépett előre Radhelm lovag, aki idáig inkább csak hallgatóként vett részt a vitában. – A lidércről szóló történet nagy riadalmat kelthetne, tehát mondjuk helyette egyszerűen azt, hogy Kaba fejére ráesett egy kő az ingatag romok között.

– Ez szentségtörés! – fakadt ki Tarholmi Urdin. – Mi az Igazság szolgái vagyunk, nem hazudozhatunk összevissza!

– Nyugalom, fiam! – szólt oda Kaszás, finoman megemelve az örökké jelen lévő botot.

– Az a feladatunk, hogy a harmónia felé vezessük a népet – tiltakozott Radhelm is, lendületesen mutogatva a tiszta kék ég felé. – Az egek nem kívánhatják azt, hogy rettegést és zűrzavart ébresszünk a faluban!

A Szent Igazság mindenek felett áll! – jelentette ki Arnass testvér fenséges hatalmat hordozó hangon, ahogy felbukkant a harcias társa mögött. Urdin tudásra szomjazó tekintettel nézett vissza, a többi szent ember kíváncsiság és ingerültség keverékével fogadta a közbeszólást, Kiri pedig ugyanolyan grimasszal forgatta a szemeit, mint amikor a skogosi papnő szentbeszédeit kellett hallgatnia.

Amíg ebben a gyarló testben élünk – magyarázott a hitszónok a szíve fölé illesztett kézzel –, addig nem tudjuk a teljes Igazságot birtokolni.

A vadászok elméjében a prédikáció felidézte a régi tévedéseik rémképeit; még Aintza nővér is beletörődötten bólintott, ahogy visszagondolt a pohárnok pincéjére…

Az igazság töredékei pedig néha még a teljes tudatlanságnál is rosszabbak lehetnek. – Kunidana és Ainza dacosan néztek vissza, ahogy a szónok tüntetőleg végigmérte a papnőket, Özgür viszont behúzódott Berker lovag háta mögé.

Képzeljetek csak el egy félig felépített templomot, ahol bárhonnét lefordulhatnak a nehéz kövek…

A hallgatóság némán várta, hogy a szentbeszéd hogyan fogja mégis alátámasztani Urdin kirohanását; aztán fokozatosan felismerték, hogy ez a hasonlat volt Arnass zárógondolata.

– Értettem, bölcs tanító – szólalt meg Urdin főhajtás kíséretében, amikor az utolsók között ő is felfogta a tanulságot. – A faluban nem fogok beszélni a romok alatt lapuló kísértetekről, hiszen a parasztok nem tudják, hogy aki igaz úton jár, annak nincs mitől félnie…

Kiri fintorogva fogadta a pökhendi úrfi utolsó szavait, hiszen a parasztok jól tudták, hogy aki igaz úton járt, az is bőven félhetett, például az uraságok önkényes döntéseitől…


Néhány perccel később Urdin lesétált a faluba, hogy beköszönjön Ladomir lovaghoz és meséljen a vadászat valódi történetéről. A falu ura egy igazi bátor vitéz volt, előle nyilván nem kellett semmit eltitkolni…


Az ízletes, de nyomott hangulatú ebéd után Jurann mester megelégelte a tétlenséget és felvetette, hogy ki kéne tűzni romokhoz vezető utat az erdőben. Kaszás, Nasrin és Kyrtrud azonnal lecsaptak az ötletre, a többi vadász viszont félrehúzódott és kimaradt a dologból…

Az ítélkezők felvették a fegyverkabátjaikat, az alakváltók levetkőztek és átváltoztak, aztán pedig mindenki odasietett a forrás alatti kis rétre. Jurann kifejezéstelen arccal várakozott, a lelke mélyén viszont felébredtek a harci ösztönök, amikor meglátta, hogy a régi ellenségével és két alakváltóval együtt fog besétálni az erdőbe.

Persze most már névleg egy oldalon álltak, de azért egy ilyen vad vidéken mindig történhettek sajnálatos balesetek, az Irgalmatlan Rend pedig nem felejtett és semmilyen eszköztől sem zárkózott el…

A tagbaszakadt ítélkező sokat megadott volna egy igaz testvér társaságáért, de Urdin nem is ebédelt a vadászok között, Arnass pedig a szégyenteljes visszavonulás vége felé meghúzta a bokáját és nem akarta egy papnőre bízni a sérülés gyógyítását.

Jurann már az út legelején előhúzta a rövid, de éles kardját, hogy jeleket hasítson a fák kérgébe és egy orvtámadás esetén se legyen teljesen védtelen. Az Igazság Fia bőven megelégedett volna azzal az úttal, amit eddig használtak, Nasrin viszont újra meg újra megállította a csapat többi részét, hogy megvizsgálja a vadcsapásokat és minél kényelmesebb ösvényeket keressen.

A farkast követve a vadászok ide-oda tekeregtek a terebélyes fák alatt, de az eltévedéstől nem kellett félni, hiszen a terep lejtése egyértelműen kijelölte az északi irányt. A fakéregbe vágott „X”-ek láncolatából fokozatosan összeállt egy egészen kellemes útvonal, ami viszonylag magasan haladt a patakmedertől délre húzódó dombok oldalában…


A két alakváltó eleinte óvatoskodva kezelte a zigori ítélkezőt, de egy-másfél óra unalmas útkeresgélés alatt fokozatosan hozzászoktak a közelségéhez, így Kiri eleresztett egy-két szemtelen tréfát, Nasrin pedig több alkalommal is megcsodálta a bőrvértbe öltözött vitéz életerejét és daliás testalkatát…


Jurann mester szorgalmasan taposta a szelíden rothadó régi avart és újra meg újra lelkébe hívta az igazak nyugalmát, de így is egyre fokozódó aggodalommal figyelte az útitársait. Az Irgalmatlan Rend vadászai fokozatosan levedlették a merev udvariasságot, mintha ők már tudták volna azt, hogy egy „sajnálatos baleset” után a riválisuk nélkül fognak visszatérni.

Ráadásul az erdő mélyén elkövetett gyilkosság után még az elégtétel sem volt biztosított: még Arnass testvér szónoki tehetségével szemben is könnyű lett volna bemesélni, hogy szörnyű véletlen történt; Urdin testvér pedig csak a saját sorsát pecsételhette volna meg egy vakmerő bosszú-kísérlettel…


A lappangó feszültségek ellenére a vadászok kis híján eljutottak a templomig, és már a Kaszás által vágott nyiladék felé ereszkedtek a völgy oldalában, amikor bekövetkezett a „sajnálatos baleset”.

Jurann mester éppen egy meredekebb lejtőn leereszkedve próbálta levágni a cikkcakkban tekergő ösvény egyik kanyarulatát, amikor a mögötte érkező vadtulok hirtelen meglódult felé, nagy robajjal taposva a lejtő porladó, köves talaját.

A böszme alakváltó ellen még a tagbaszakadt íjász ereje sem ért volna semmit, a tapasztalat és éberség viszont életmentőnek bizonyult: Jurann balra ugorva kitért a tulok útjából, majd egy messze zengő „Égess!” kiáltással a botorkálva rohanó tulok combjába mélyesztette a kardját.

A kardpengén fellobbanó dermesztő, hófehér tűz egy pillanat alatt csizmatalp-szárazra sorvasztotta Kyrtrud bal lábát, így a szerencsétlen behemót teljesen elveszítette egyensúlyát és felborulva zuhant tovább a meredek lejtőn. Jurann megpördült a lendülettől, de a kardját éppen ki tudta húzni a megsorvadt húsból, így a következő pillanatban már az oldalról érkező farkas felé lódíthatta a lángoló pengét.

Ha Nasrin Kyrtruddal egyidőben támadott volna, akkor már a nagydarab vadász hátára akaszkodva harapdálhatta volna a vaskos nyakat, de először megdermedve figyelte a lezúgó tulkot, utána pedig riadtan vonítva ugrott félre és éppen csak kitért a hófehér lángcsóvát húzó penge útjából.

Ezután már Kaszás is beavatkozott a lándzsaként forgatott harci bottal, de Jurann az első tapogatódzó szúrást félreütötte a kardjával, utána pedig hátrálva ereszkedett az ösvényen és távolabb került a vén mestertől. Eközben Kyrtrud fájdalmas bőgése hirtelen megszakadt, ahogy az alakváltó nagy robajjal nekiütközött egy fatörzsnek.

Ezzel a tulok egyértelműen harcképtelenné vált, de fürge farkas máris suhant a lejtőn növekvő facsemeték közül, hogy hátulról támadva biztosíthassa a győzelmet. Jurann még Nasrin agyonvágása után is nehéz helyzetben lett volna, hiszen az erőbeli fölényénél többet ért Kaszás hosszabb fegyvere és nagyobb tapasztalata; két ellenfél ellen pedig már nem is reménykedett a túlélésben…

– Ez mi akart lenni, Jurann!? – mordult fel Kaszás, ahogy előreszegezett bottal felállt az ösvénynek egy viszonylag szélesebb és simább részén.

– Végül így is beteljesül az alantas bosszúd – válaszolt a másik ítélkező gyűlölettől eltelve –, de nem fogom tétlenül nézni, ha egy vadtulok rám rohan.

Kaszás meredten nézte a riválisát, de nem szólt semmit, hanem Kyrtrud irányából hallható recsegést és az alakváltás után felhangzó emberi nyögéseket figyelte. Eközben Nasrin ügyesen leereszkedett a meredek lejtőn, Jurann túloldalán biztonságos távolságba húzódott, majd visszatért emberi alakjába, hogy ő is megmondhassa a magáét:

– Kyrtrud csak megcsúszott azon a silány lejtőn, azért lódult meg feléd! Ostoba baleset, de te azonnal előrántottad a gyilkos tüzedet és kis híján megöltél mindkettőnket! És még te papolsz az égi békességről…

– A múltban ellenem harcoltál, de tisztességesen – tette hozzá Kaszás. – Ott, a küzdelemben megítéltelek volna, de nem volt okom megkésett leszámolásra. A testvéreink biztonságát viszont a hírnevünk biztosítja, így nem hagyhatunk megtorlás nélkül egy ennyire komoly támadást…

Jurann a válla mögött hátranézve láthatta, ahogy Nasrin elszántan bólintott, majd előrerogyott, elkorcsosult, kiszőrösödött és fenyegető fogsort villantott a nagydarab ítélkező felé.

Eközben Kaszás is éberen készült a küzdelemre, Kyrtrud viszont kicsit összeszedte magát odalenn és éles hangon rákiáltott a vén mesterre:

– Ez neked komoly támadás, Kaszás? Újonc vagyok és éppen kifordult a patáim alól egy átokverte kődarab, de ennek ellenére sem tudott megölni! Én nem vagyok törékeny királylány, akinek a kedvéért bosszúálló lovagot kell játszani!

A két ítélkező a küzdelemről megfeledkezve fordult az alakváltó felé, aki meztelenül, kócos szőke hajjal és véresre karcolt felsőtesttel ült a felforgatott, sáros falevelek között. A leány életteli, telt alakját ormótlanul elcsúfította a tulok-test összeszáradt bal lába, amely az égi tűz hatalma miatt nem tudott visszaalakulni, így most a bőrt megfeszítve és feltépve illeszkedett a csípőhöz.

Nasrin csorgó nyállal figyelte, hogy Jurann izmos alkarjába milyen jól belemélyeszthetné a fogait, de aztán lemondott a csábító lehetőségről és inkább távolabb húzódott, hogy visszatérjen emberi alakjába.

– Örömmel feltépném a torkodat, ítélkező – mondta a szívós sólyomföldi nő meglepően tárgyilagos hangon –, de eltekintek a bosszútól, ha a húgom ilyen állapotban sem kér elégtételt…

Az alakváltó fintorogva intett a tölgyfa tövében kuporgó leány felé, akinek a taplószáraz tulok-lábát időközben pár ujjnyival távolabbra feszítette a lassan újraformálódó emberi comb.

– Egy küzdelmet nem szívesen hagynék ki – vetette oda Kiri –, de abban nincs semmi élvezet, hogy itt gubbasztok, miközben ti feleslegesen gyilkoljátok egymást…

Kaszás gondolkodott egy keveset, majd Jurann felé fordulva megszólalt:

– Jogunkban állna bosszút állni az esztelen támadásodért, de az kudarcra ítélné a megbízásunkat és hiábavaló küzdelembe taszítaná a két testvériséget. Ezért elnézzük és elfelejtjük a tettedet, amennyiben ígéretet teszel, hogy te sem beszélsz erről.

A tagbaszakadt íjász széles mosollyal fogadta az ajánlat végét, majd gúnyos hangon szólalt meg:

– Értem én… Ti is tudtok irgalmasok lenni, csak ezt gondosan titkoljátok, hogy megőrizzétek a gúnyneveteket…

Kaszás a jobb válla fölé, ütésre kész helyzetbe lendítette a harci botot, de nem szólt közbe.

– Mindenesetre módomban áll teljesíteni a kérésedet és nincs más kiutam, úgyhogy… Ígérem, hogy erre a küzdelemre és alkura nem utalok semmilyen módon, azon túl, hogy tartózkodok a hazugságoktól. A beszédem igaz, most és mindörökké.

– És nem akarok még egy ilyen megelőző orvtámadást látni – tette hozzá Kaszás. – Jelenleg nem forralunk ellened bosszút, és ha esetleg kiérdemled a halált eljövendő tetteiddel, akkor nyíltan fogunk leszámolni veled, hogy a sorsod példaként szolgáljon mások előtt.

– Igazán szívderítő… – válaszolt Jurann az orra alatt morogva, majd durva csattanással visszadugta a hüvelybe a kardot, amely elégtelennek és szükségtelennek bizonyult.

Ezután az ösvényen sorakozó három vadász kínos csendben figyelte, ahogy Kyrtrud türelmetlenül szétszaggatta a tulok-lábat rögzítő megszürkült, véres bőrdarabokat, aztán pedig a sáros avarban fészkelődve kivárta a láb lassú újraformálódását. A negyedórás rút és kellemetlen folyamat végén a lány büszke mosollyal állt rá a visszakapott végtagra, aztán pedig gyorsan felmászott az ösvényre és a társainak intve továbbindult, mintha mi se történt volna…

A négy vadász feszengve, de alapos munkát végezve kijelölte a hátralévő rövidke szakaszt, aztán pedig sietve indultak meg a tábor felé, hogy minél hamarabb megszabaduljanak ettől a kínos helyzettől…


A visszaúton egy gyors, de kiadós zápor öntözte meg az erdőket, de az átázott vadászokat nyugodt pihenés helyett egy komoly tárgyalás fogadta a táborban: az egyik kerek hadi sátorban már várt rájuk Sebesdombi Irmingard úrnő, Almáskerti Radhelm és Bogáti Ladomir.

A három nemes elegáns, de ázott ruhákban beszélgetett a sátrat kitöltő hatfős asztal körül, majd kíváncsian fordultak a bejárat felé, amikor egy szolga odavezette a vadászokat. Kaszás a botjával felemelte a bejárati vászon-lapot, Ladomir pedig azonnal ráförmedt az ítélkezőre:

– Merre kóboroltál, Kaszás? Van egy nehéz kérdés, amit szeretnék átbeszélni veled…

A vén mester a csontos ujjaival intett a társainak, hogy távozhatnak. A sátor bejáratánál ólálkodó farkas azonnal meglódult, a meztelenül bámészkodó szőke lány pedig először ellenkezve visszanézett, de aztán bólintott és elszaladt ruhákat keresni.

Miközben az alakváltók távoztak, Jurann Kaszás mögött besurrant a sátorba és a befelé dőlő vászonfalat végigsúrolva megkerülte az egyszerű asztalt, hogy helyet foglaljon a belső oldalon, Radhelm lovag mellett. Kaszás gyilkos tekintettel nézett a riválisa után, de nem látott udvarias módszert a tagbaszakadt vadász eltávolítására, így belépve leült Irmingard úrnő mellé, majd egy mély lélegzetvétel után kimért hangon válaszolt a türelmetlenkedő fiatal lovagnak:

– Az erdőt jártuk, kijelöltünk egy gyors és biztonságos utat egészen a romokig.

– Erre mindenképp szükség lesz – tette hozzá Jurann –, ha szeretnétek megtisztítani a pogányok fészkét.

– De éppen ez lenne a kérdésem – szólt vissza Ladomir.

A nagydarab íjász olyan meglepetten kapta fel a kopasz fejét, mintha egy bizarr rémalak bukkant volna fel; a fiatal, loboncos hajú lovag pedig határozott arcvonásokkal bólintott, majd magyarázkodni kezdett:

– Urdin lovag elmesélte, hogy Kaba mester mit talált a romok alatt. Erről eszembe jutott, hogy a nagyanyám, akinek az ősei Szent Kullan kora óta éltek itt, mindig hangoztatta, hogy nem szabad megbolygatni a pogányok átkozott örökségét és felébreszteni a szunnyadó seregeket. Az elmúlt hetekben nem vettem komolyan ezt a figyelmeztetést, de most, hogy Kaba mester feltárta, hogy mi lapul a mélységben, úgy érzem, hogy hallgatni kellene rá.

– Bölcsen beszéltél, öcsém! – szólalt meg Radhelm, vállon veregetve a fiatalabb lovagot. – Az őseid háromszáz éve még tudhatták, hogy mi védelmezi ezt a templomot; ha ők nem bolygatták meg, akkor lehet, hogy nekünk sem kéne.

– Megértjük – válaszolt Kaszás Ladomir lovag felé fordulva –, ha emiatt már most lezárnánk ez a vadászatot, és csak az eddigi szolgálatot…

– Adalgan nagyúr – szólt közbe Irmingard úrnő, bosszúsan felnézve a mellette ülő hórihorgas alakra – fél pénzt sem fog fizetni ezekre az eredmények nélküli napokra, ha kihátráltok a valódi munkából!

– De annak sem örülne – vágott vissza a vén ítélkező –, ha felébresztenénk egy lidérchadat és az feldúlná Bogát faluját…

Ladomir erőteljes mozdulattal bólintott, Kaszás pedig folytatta az alkudozást:

– Azért volt néhány kisebb eredményünk, elpusztítottunk pár élőhalottat. Mindenesetre a napi bér megfelezése elfogadhatónak tűnik, ha most fog befejeződni ez a vadászat. Természetesen Kaba mester kivétel, ő a fürkésző szertartással mindenképp kiérdemelte a teljes fizetséget; különösen akkor, ha többé már nem tudja már használni ezt a lenyűgöző módszert…

A sátorban ülők mind lehajtották a fejüket, ahogy a pórul járt titoklátóra gondoltak. A farkasföldi mester a szétzilált lelkével most még arra sem volt képes, hogy a saját lelkébe hívja az égi békességet; pedig ezt az alapvető papi képességet még Botur is könnyedén megértette, amikor néhány éve tanítványnak szegődött…

– Sajnálatos, ami Kaba mesterrel történt – törte meg a hallgatást Nyilas Jurann mély hangja –, de én készen állok arra, hogy bosszút álljak érte és ítéletet mondjak a homály erői felett. Mi befejezzük a vadászatot és megkeressük a kincset, akkor is, ha gyáván elmenekül az Irgalmatlan R–

– Elég! – kiáltott fel Kaszás éles hangon, ahogy felpattant az asztal mellől. A rozoga szék nagyot koppant és nyekkent, ahogy hátrarepült a megtaposott földre…

– Ha végigmondtad volna – folytatta az ítélkező, aki az ázott-kopott fegyverkabátban úgy nézett ki, mint egy kivénhedt haramia –, elpusztultál volna.

A csontos ujjak között egy pillanatra felvillant egy dobókés; Irmingard pedig óvakodva felpattant és a sátor-ponyváig hátrált a dühös mester mellől.

– Nem tűrjük, ha meggyalázzák a rendünk hírnevét! – tette hozzá Kaszás egy pillanattal később, majd fenyegetően végigmérte a sátor belsejében lévő négy alakot.

Ladomir és Radhelm azonnal bólintottak, majd kíváncsian fordultak a mellettük ülő ítélkező felé. Jurann a bal kezét ökölbe szorítva tartotta az asztalon, jobbjával pedig az övéhez nyúlt fegyverét, azonban pár pillanattal később józanító nyugalmat hívott a tüdejébe és egy mély bólintással megalázkodott riválisa előtt. Arnass bizonyára előnyt kovácsolt volna Kaszás gyávaságából; ennyire erős szavak után viszont már nem volt dicsőség a küzdelemben…

Végül Irmingard úrnő felé fordult az öreg mester tekintete; az ősz hajú, de életteli úrnő azonban összekapta magát a kezdeti rémület után és hideg, fölényes hangon tette helyre a felbérelt vadászt:

– Ha szeretnéd megőrizni a hírneveteket, akkor teljesítsd, amit vállaltál, ahelyett, hogy gyilkossággal fenyegetőznél…

A vén ítélkező dühös válaszra nyitotta a száját, de nem tudott semmit kinyögni, ahogy felfogta a kioktató szavakat. Egy pillanattal később Jurann arcán önelégült vigyor jelent meg, Kaszás pedig vett egy mély levegőt és beadta a derekát:

– Folytatjuk a romok feltárását, ameddig van erőnk a cselekvésre.

A nemesasszony elégedett mosollyal fogadta az engedelmességet, amire Kaszás halál-száraz szavakkal válaszolt:

– Ha a testvéreim elesnek a küzdelemben, vérük és szenvedésük szálljon reád és töltse be álmaidat! A holtak seregei hallották átkomat.

Irmingard arcáról lefagyott a mosoly, ahogy elérte a lelkét a fenyegetés. A büszke úrnő nem sajnálta volna különösebben, ha a megkeseredett vén ítélkező örök békességet talált volna a hosszú küzdelem után, de nem akarta halálra kárhoztatni az elegáns és talpraesett ifjú papnőt vagy az életvidám alakváltókat…

– Az elszántság nagy érték – törte meg a kínos csendet Radhelm lovag –, de önmagában nem indok a cselekvésre. Attól, hogy a vadászok készen állnak, még el kell döntenünk, hogy megbolygatjuk-e a romokat, vagy hagyjuk inkább békében szunnyadni a kísértetek hadát?

– Nem tűrhetjük, hogy ez a betokozódott fekély örökké itt rothadjon az országunk kellős közepén! – válaszolt Jurann mester, majd dühösen az asztalra csapott, kis híján megrepesztve a göcsörtös szélső deszkát. – Lehet, hogy néhány dög elmenekül és a falvakra támad, de az erődített fészkükön kívül már bárki legyűrheti őket!

Ladomir lovag dühösen fordult a nagydarab vadász felé, de nem tudott semmit mondani, mert gyávaságnak tűnt volna, ha felszólal a zigori fanatikus ellen.

– Egyébként is – folytatta Jurann némi gondolkodás után –, Kaba egy szóval sem mondta, hogy a mélységbe zárt lelkek gonoszak. Lehet, hogy éppen az ártatlan áldozatok senyvednek ott!

Radhelm erre már elismerően bólogatott, Kaszás pedig átgondolta a titoklátó kinyilatkoztatásait, de nem talált komoly ellenérvet, így csak az orra alatt morgolódott:

– …akkora szerencsénk úgysem lesz…

– Akkor hát lezárhatjuk ezt a kérdést – jelentette ki Irmingard úrnő határozott hangon. – Vadászok, dolgozzatok szorgalmasan és pusztítsátok el a kísértetek fészkét! Ladomir lovag, támogasd őket és ne aggodalmaskodj: ha netán segítségre szorulsz, Sebesdomb erői megvédenek téged és a falvadat!

Ahogy az ítélkezők és nemesek kitódultak az esőszagú táborba, a sátor mögött kuporgó apáca-ruhás leány gyorsan felkelt és eloldalgott…