28. A munka kezdete
A nyolcadik napon az útvonal kijelölése és a vadászat folytatását megerősítő tárgyalás után már nem volt idő arra, hogy érdemi munkát végezzenek a vadászok. Kiri esetében ez kényelmes kérődzést és lazsálást jelentett, a többiek viszont összevissza sürgölődtek a délután és este folyamán: pakolásztak a táborban, terelgették a falusiakat, gyakorolták a fegyverfogatást, tervezgettek, vitatkoztak és időnként civakodtak is.
A vacsora csupán közönséges kása volt elsózott és furcsa szagú juhsajttal, de Irmingard úrnő is csatlakozott vadászokhoz, hogy helyrerázza a nagy riadalom által összezavart társaságot.
Az étkezés vége felé felbukkant a vadászok táborában egy farkas és kíváncsian körbenézett a sátrak között. A többség már hozzászokott Nasrin jelenlétéhez és nem törődött az állattal, Berker viszont épp a szőke alakváltóval vitatkozott, így felpattant és hófehér tüzet hívott az étkező-késére, amikor meglátta a betolakodót.
A váratlan mozdulat megriasztotta a farkast, aki hátrahőkölt, felágaskodott, és pár pillanat alatt átalakult egy alacsony, szívós alkatú férfivá.
– Ki vagy, idegen? – vetette oda Berker kurtán, miközben a többi vadász is feltápászkodott a padról, hogy megbámulhassák a meztelen, de kifejezetten dús barna hajjal, szakállal és testszőrzettel megáldott alakot.
– Rejma vagyok, dicső királyunk hírvivője – válaszolt az alakváltó, majd a vadászok felé fordította a bal vállát, amelyre egy farkas-lábnyom és egy korona volt tetoválva.
– És milyen híreket hordozol, vitéz? – kérdezősködött a sólyomföldi lovag, leeresztve a lángoló kést.
– Személyes ügyben jártam az országot – válaszolt Rejma komor arccal. – Nyár eleje óta nehéz betegség sújtotta apámat, így hazatértem, hogy támogathassam. Tíz nappal ezelőtt véget értek a gyötrelmei, és most, a temetés után sietek vissza, hogy tovább szolgáljam királyunkat.
A vadászok többsége felnézett a bárányfelhős égre, Nasrin viszont elgondolkodott, majd kíváncsiskodni kezdett:
– Akkor mit keresel errefelé? Gyorsabb lett volna az utad, ha innen keletre vágsz át a Lassú-víz nádasain.
A hírvivő szúrós szemmel fordult az apáca-köntöst, sólyomföldi nadrágot és szívós csizmát viselő nőalak felé, de aztán válaszolt a kérdésre:
– Innen keletre, ahol a régi romok vannak a bozót alatt, elszabadult valami rettenetes lény…
A vadászok felhördültek; többen is előrántották a fegyvereiket, Jurann mester pedig felpattant és türelmetlenül felmordult:
– Milyen lény?
– Csak a nyomát láttam… – magyarázkodott Rejma, ahogy az erdők felé visszanézve felidézte az emlékeit. – Gyalázatos pusztító hatalmával utat vágott magának a sűrű bozóton keresztül, a patakparttól egészen az erdőkig…
Kaszás fokozatosan elmosolyodott, majd jellegzetes, száraz hangon kacagni kezdett. A nevetés szinte azonnal átragadt a fiatalabb vadászokra, különösen Kirire, aki a hasát fogta és kis híján begurult az asztal alá. A köpcös kis hírnök döbbenten bámulta a váratlan reakciót; Kaszás pedig egy mély lélegzetvétellel elfojtotta a nevetést és magyarázkodni kezdett:
– Úgy tűnik, hogy én volnék az a gyalázatos fenevad. Egy lidérc-támadás ellen ítélethozó hatalmat kértem az egektől, aztán visszavonulás közben elzárta az utunkat a bozót, én pedig holtaktól kapott erővel átvágtam rajta, hogy minél gyorsabban elhagyhassuk a romok környezetét.
– Érdekes történet… – válaszolt a hírvivő a fejét csóválva. – Mit lehet tudni erről a lidércről?
– Azt, hogy már meg vannak számlálva a napjai – jelentette ki Jurann mély, dörgedelmes hangon. – Egy misztikus praktika felfedte, hogy ott lapul a romok alatt, mi pedig felkutatjuk és ítéletet monduk felette.
– És melyik testvériséget képviselitek, vitézek?
– Az Igazság Fiai közé tartozunk – vágta rá a hatalmas termetű ítélkező gondolkodás nélkül.
– Mármint ők hárman – kontrázott rá Kaszás, ahogy hosszú ujjaival fürgén rámutatott a rivális közösség vadászaira. – Én öt testvéremmel együtt Vasas Szent Ulfeus nevében küzdök; de akad a társaságban néhány független vadász is.
– És az egész vállakozást Sebesdomb ura, Adalgan szervezte meg – tette hozzá Irmingard úrnő. – Neki köszönhető, hogy a vadászok egymás szapulása mellett a hátramaradt birodalmi rémségek ellen is harcba szállnak…
A két kopasz ítélkező egyforma szúrós tekintetekkel nézett le az alacsony és törékeny, de acélos akaratú nemesasszonyra. Rejma az orra alatt mormolva az elméjébe véste az elhangzott híreket, majd Kaszásra felnézve témát váltott:
– Közétek tartozik egy Aintza nevezetű papnő?
– Igen, én vagyok – vágta rá az apáca-ruhákba bugyolált vénasszony, ahogy fölállt az asztal végétől és közelebb sietve végigmérte a meztelen, szőrös alakot.
– Ekjall vára mellett – folytatta a hírnök – találkoztam egy bizonyos Ullnor mesterrel, aki üzeni neked, hogy elveszítetted a fogadást.
– Miféle fogadást? – kérdezősködött az elkendőzött arcú papnő rekedt, ellenséges hangon.
– Valami olyasmit üzent, hogy „teljesen egészséges lábai növekednek”, de azt nem mondta, hogy minek vagy kinek…
Aintza nővér csak egy kurta bólintással méltatta a választ, aztán visszament a tányérjához, ahol Kiri kíváncsiskodva fordult hozzá:
– Ki az az Ullnor mester?
– A testvériségünk tagja – válaszolt az idős papnő. – Tehetséges alak volt és fiatalabb korában szorgalmasan tanulmányozta az emberi lélek sajátosságait, de manapság már csak a tündér-lányok testi adottságait vizsgálja közelebbről…
– Ez a lélek-mester – szólt közbe hirtelen Botur, akit idáig teljesen lekötött a kondér alapos kinyalogatása – segíthet az én mesteremnek?
– Nos, az emberi lélek egy csodálatos és összetett dolog – morfondírozott Aintza nővér –, aminek a sérüléseit nem lehet közönséges kézrátétellel gyógyítani…
Jodhilda, aki sokat szenvedett Kaba mester ápolásával, felkapta a fejét és gyilkos tekintettel fordult az idős papnő felé, aki azonban változatlan lendülettel magyarázott tovább:
– Azonban Ullnor elég őrült ahhoz, hogy a lélek befolyásolásával kísérletezzen, és túl régóta kísérletezik ahhoz, hogy minden praktikája halálos veszedelmet hordozzon…
Kiri jóízűen megmosolyogta a cikornyás választ, Botur viszont tanácstalanul, a bozontos szakállát vakargatva bámult a papnőre. Pár pillanattal később aztán Kunidana megszánta a nagydarab farkasföldi legényt és előállt egy tömör összefoglalóval:
– Viheted hozzá a mesteredet. Ullnor szívesen segít és sokat tud.
Botur széles mosollyal, a kondért a fűbe lökve pattant fel, majd lendületesen csörtetve sietett el a sátrak felé, ahol a gyengélkedő mestere pihent…
A kilencedik napon reggel Kaba és Botur elindultak, hogy megkeressék Ullnor mestert, aki Rejma beszámolója szerint Ekjall vidékéről északnyugatra, Askivell vára és Fenyveskő felé utazott. A titoklátó továbbra is kába volt, viszont a szédülés és testi kimerültség már szinte teljesen elmúlt, így lendületes léptekkel indulhatott meg a dél felé tekergő utakon.
Kaszás felkínálta azt, hogy Nasrin segítségével könnyebben megtalálhatnák Ullnor mestert, de Botur büszkén erősködött, hogy ő egyedül is kiigazodik a vidéken; így végül a két farkasföldi vadász csak egy pergamen-lapkára írt kis levelet vitt magával, amiben Aintza nővér tömören összefoglalta a helyzetet Ullnor mester számára.
A farkasföldi vadászok távozása után Kaszás összegyűjtötte a csapatot, hogy még egyszer bejárják és átvizsgálják a romokat. A völgy északi lejtőin kitűzött útvonal egészen kényelmesnek bizonyult, még úgy is, hogy egy kiadós éjszakai esőzésnek köszönhetően minden nyirkos és sáros volt.
A szent emberek csapata olyan magabiztosan szelte át az ősöreg, sötét, lassú rothadásba hanyatló erdőt, mintha egy békés faluban sétáltak volna; de a romokhoz közeledve még közöttük is sokan aggodalmaskodni kezdtek és görcsösen mormolták a nyugalmat hozó imákat, ahogy visszagondoltak a menekülésre.
Kaszás, aki legelöl haladt, nem észlelte a félelmet és lendületes léptekkel kelt át a bővizű Páfrányos-patak ágai felett; az utána érkező vadászok viszont megtorpantak a halál-kaszával kettéhasított bozót aljánál és tétovázva figyelték a vén mestert.
A csapat hátulján érkező Jurann mester bosszúsan mérte végig az előtte feltorlódó óvatoskodó vadászokat, aztán pedig a magasba emelt egy nyílvesszőt, hogy lehívja az egek hatalmát:
– Örök Igazság, adj nemes égi fényt, amellyel megmutathatom dicsőségedet a romok alatt lapuló eltévelyedett lelkeknek!
A villám érkezése után az izmos mester tüntetőleg az íjához illesztette a nyílvesszőt, amelynek a hegyén még a déli verőfényben is jól látható volt az egek hatalma. Ezután a bámészkodó vadászok visszafordultak Kaszás felé, de ő nem idézett villámot, csak intett a társaságnak, hogy jöjjenek. Pár pillanattal később, amikor épp továbbindult volna a társaság, Kunidana oldalra húzódott és egy mély lélegzetvétel után fohászkodni kezdett:
– Holtak seregei, nyissátok meg az egek kapuját és adjatok… ítélethozó fegyvert… a kísértetek ellen… társaim védelmére!
A fiatal papnő dallamos hangja háromszor is megtört, amikor kereste a szándékait hűen tükröző szavakat; de végül ugyanolyan vad robajjal sújtott le az égi hatalom, mint Jurann fohásza után.
A régi fegyverkabátban is elegáns megjelenésű leány csak az utolsó pillanatban emelte fel a harci baltáját, aminek a pengéje körül arasznyi, lüktetve lobogó lángok formájában állapodott meg a pusztító hatalom.
Kiri egy meglepett sikollyal ugrott félre, ahogy hűvös fuvallatként megérezte a válla felett tomboló hófehér tűz elszabaduló foszlányait.
– Nem árthat neked! – kiáltott oda Kaszás. – A villám ereje kialszik, ha olyat érintene, akit az ítélkező nem tart pusztulásra méltónak!
– De akkor is hideg! – szólt vissza az alakváltó, ahogy az óvatoskodó Aintza nővért megelőzve átugrált a patakból kiálló kőtömbökön.
Amikor mindenki összegyűlt a túlparton, Radhelm odament Kaszáshoz és szemrehányó hangon megszólította a vén mestert:
– Te miért nem idéztél villámot?
– Nem érzem szükségesnek.
– Azért fizetünk, hogy felhasználd minden hatalmadat…
– Ez nem az én hatalmam – vágott közbe Kaszás száraz hangon. – A holtak seregei csak akkor küldenek villámot, ha látják a lelkemben, hogy szükség van rá.
– Akkor a társaid hogyan kaptak villámot? – akadékoskodott a lovag, lendületes mozdulattal intve a két ragyogó fegyver felé.
– A holtak seregei tisztán ítélkeznek – idézte Kaszás a szent igék szavát, majd hosszú mutatóujjával a homlokára mutatott és cinkos mosollyal folytatta a gondolatot: – …azonban a mi elménkből tudják kiolvasni azt, hogy mit kell tudni a helyzetről. Természetesen senki nem hazudhat az egeknek, de aki félreérti a helyzetet vagy aggodalmaskodik, az valós szükséglet nélkül is használhatja az egek hatalmát…
– És erről te beszélsz – fakadt ki Jurann mester –, azután, hogy pár napja ítéletet mondtál egy galagonyabokor felett?!
– Jól tette! – válaszolt Kiri vehemensen. – Az egy nagyon gonosz bokor volt!
Radhelm lovag jóízűen felkacagott, aztán elmerengve délnyugat felé fordult, ahogy visszagondolt a kislányainak a hasonló közbeszólásaira. A vadászok terelgetése is érdekes kihívásokat jelentett, de azért mégiscsak jobb lett volna visszatérni Almáskertre, a család kényelmes birtokára…
A csapat óvatoskodva nyomult be a romok területére, de csupán a bokrok között gyanúsan zörgő madarak fogadták őket. A Kaba által használt varázskör helyén egy sekély, koszos pocsolya díszelgett, de egyébként a pogány hatalom utolsó rejtekhelye úgy nézett ki, mintha egy közönséges gazos-sziklás lejtő lett volna…
A kezdeti felderítés után Kaszás azt javasolta, hogy vizsgálják át alaposabban a felső teraszokat, ahová már nem ért el Kaba szertartása. A vadászok lelkiismeretesen betörtek a bozótosabb részekre és néhol még egy-két nehéz követ is megpróbáltak felemelni, de nem találtak érdekes tárgyakat vagy a pincékbe levezető járatokat.
A romoktól tisztes távolságban elfogyasztott ebéd után a vadászok a romok alsó végéhez mentek, hogy megkeressék annak a föld alatti vízfolyásnak a kivezetését, amit Kaba említett a szertartás során. A templomépület előtt a pogányok idejében egy paraszt-teleknyi méretű, tojás formájú tó lehetett, amit azóta szinte teljesen feltöltött a domboldalról lemosott hordalék és a vadul burjánzó nád.
A mocsaras területnek az átvizsgálását Nasrin kezdte, aki állati testet öltve végigszimatolta a part menti sávot, és megállapította, hogy ezen a részen volt legerősebb az a fanyar, régi bőrökre emlékeztető szag, amire a farkas már korábban is felfigyelt a patak körül.
Ezek után a többi vadász is csatlakozott, hogy alaposan átfésüljék az alakváltó által kijelölt pár szobányi területet. Csupán pár perc telt el, és Arnass testvér máris elégedett mosollyal emelhetett fel egy rozsdás ásót, ami a talajba süppedve hevert a burjánzó gazok alatt. A közelben virágzó macskafű egyértelművé tette, hogy ezt a szerszámot még Miktulf hagyta itt akkor, amikor megtalálta az aranygyűrűt.
A kincs-lelet közelsége fellelkesítette a fiatalabb vadászokat: Urdin még a rozoga ásót is használatba vette, hogy átforgassa az iszapos talajt. A szorgalmas úrfi fél óra után talált is egy apró ezüstdarabkát, ami Aintza nővér szerint talán egy övcsat lehetett.
– Így már kezdem érteni, hogy hogyan találhatta meg Miktulf azt gyűrűt – morfondírozott Berker lovag a mocsár-szagú gödrök felett ácsorogva. – A lezúduló esővíz kimosta a kincseket a romok alól, és elsodorta őket idáig, ahol megrekedtek az iszapban…
– És esetleg megakadtak a macskamenta gyökerei között… – tette hozzá Özgür a fehéren virágzó, életteli növények felé intve.
– Meglehet – válaszolt Arnass testvér kételkedve –, de én még mindig valószínűbbnek érzem azt, hogy egy kárhozott lélek mutatta meg a kölyöknek, hogy merre van az a balvégzetű ékszer…
Az övcsat megtalálása után a vadászok még egy órán át túrták a sarat, de csak néhány régi csontot találtak, így „ezt majd a parasztokra bízzuk” hozzáállással visszaindultak a táborukba. A nap folyamán a tüskés cserjék és éhes szúnyogok sok kellemetlenséget okoztak a vadászoknak, de a korábbi riadalom után még ez az unalmas és fárasztó vizsgálódás is sokat javított a hangulaton.
Irmingard úrnő megmosolyogta a kis övcsatot, amit Tarholmi Urdin szertartásos mozdulattal nyújtott át neki; de hamar felismerte, hogy a csizmájukat tisztogató és ezer apró bosszúságra panaszkodó vadászok visszanyerték az önbizalmukat…
Másnap kora reggel Jodhilda széles mosollyal perzselte bele a tábor közepén felállított deszkába a tizedik nap kezdetét jelző fekete vonalat. Erre a napra Ladomir lovag azt ígérte, hogy tíz erős férfi fog segédkezni ásókkal, lapátokkal és csákányokkal felszerelve, így a vadászok azt tervezgették a sietős reggeli mellett, hogy hol lehetne legjobban kihasználni ezt a munkaerőt.
Reggeli után aztán nem kerültek elő parasztok, így Radhelm és Berker lovagok gyorsan lóra kaptak, hogy utánajárjanak a dolognak. A falu urát nem kellett sokáig keresni: a kelet felé vezető utcán civakodott négy népes és felháborodott parasztcsaláddal.
Ladomir hamar összegyűjtött három vállalkozó kedvű alakot, akik a lovag mögött állva lelkesen markolták a vállukra fektetett szerszámkötegeket; de aztán összeveszett a többi alattvalójával, akik úgy érezték, hogy az elátkozott romok feltárásása nem tartozik a hagyományos kötelességeik közé.
A fiatal földesúr nem volt elég dörzsölt ahhoz, hogy szép szóval terelgesse a népet, és nem volt elég kérges szívű ahhoz, hogy a tiltakozókat megbotoztassa vagy elűzze a birtokról, így kivörösödött fejjel, de tehetetlenül vitázott az óvatoskodó gazdákkal és a fiaikat féltő némberekkel.
Radhelm és Berker pár percig kíváncsian figyelte a vitát, de aztán beavatkoztak, hogy megtörjék a nép ellenállását. Almáskert ura barátságos szavakkal érvelt és elmondta, hogy még a törékeny felesége sem fél attól, hogy bemenjen a romok közé; Berker pedig odalovagolt Zumar családjához és kivont szablyával fenyegetőzve elfojtotta az ellenséges közbekiáltásokat.
Negyedórával később nagy nehezen összegyűlt hét további vállalkozó, akik megígérték, hogy elszaladnak szerszámokért és aztán sietnek a vadászok táborához. A hét paraszt közül aztán ketten elkallódtak valahol, de eddigre már Radhelm is megunta a várakozást és úgy döntött, hogy nyolc ember munkája is elegendő lesz.
Már késő délelőtt volt, mire a vadászok és parasztok átkeltek a homályos erdőn és megérkeztek a gazzal benőtt romok közé. Most már Kunidana sem érezte szükségesnek az ítélethozó hatalmat, Jurann viszont újból megáldott egy nyílvesszőt és felmászott egy falsarok maradványaira, ami az első terasz jobb oldalán állt és két emeletnyi magasságig emelkedett fel.
Erről az őrhelyről az ítélkező szemmel tartotta a teljes társaságot, akik egy kevés tanácskozás után elkezdték kiásni a föld alatti vízfolyás feltételezett helyét. A bámészkodó vadászok sietős munkára ösztökélték a parasztokat, akik izzadva lapátolták a sarat és káromkodva fogadták az iszapos talajból előkerülő kődarabokat.
Nasrin farkas-alakban segédkezett és a gödröket szimatolva próbálta kijelölni, hogy merre kéne ásni; Kiri pedig emberi testben, nyakig sárosan túrta szét a kiforgatott földet. A meztelen leány öt percenként félredobott egy-egy cserépdarabot vagy megsárgult csontot, de csupán néhány töredékes ezüstdarabot és egy körömnyi kis császári aranypénzt tudott kitúrni a koszból.
Kora délután, amikor a társaság félrehúzódott ebédelni, a fáradt és feszült parasztok közül négyen is rádöbbentek arra, hogy a reggeli sietségben összecsomagolt étel nélkül jöttek be az erdőbe.
A nagy nehezen beszervezett férfiak először ételt követeltek, de aztán az ifjú Tarholmi Urdin lekezelő beszólásai tovább dühítették őket, így kijelentették, hogy azonnal visszatérnek a faluba.
Ezek után már nem segített sem Runemund atya józanságot hozó fohásza, sem Radhelm lovag érvelése, így Kaszás emlékeztette őket a fakéregbe vésett jelekre, majd útjukra bocsájtotta őket.
Ebéd után Kaszás ráparancsolt Urdinra, hogy vegye át az egyik elhajtott paraszt helyét a munkában. A lobbanékony ifjú vadász előző nap önként ragadott ásót; most viszont sértődötten nézett farkasszemet a vén mesterrel, és csak akkor látott neki a munkának, amikor Kyrtrud tüntetőleg felmarkolt egy másik hátrahagyott szerszámot.
Néhány órával később a patakparton kiásott gödröknek a domb felé eső végén feltárult egy könyöknyi átmérőjű járat, amit szabályos rendben egymásra boltozott, de megkopott és repedezett kövek határoltak.
Aintza nővér magabiztosan állította, hogy ez a templomegyüttes csatorna-kivezetése lehetett, de az esővíz két évszázad alatt nyomtalanul elmosott minden mocskot.
A járat túl szűk volt ahhoz, hogy egy felnőtt férfi belemásszon, és talán még a karcsú Özgür számára is kockázatos lett volna a dolog; azonban Nasrin farkas-teste viszonylag jól elfért, így némi tervezgetés után az alakváltó bekúszott a sötét üregbe, hogy körülszaglásszon.
A farkas negyedóra vizsgálódás után csapzott bundával, borzongva bújt elő a lukból, majd fölágaskodott, kinyújtózkodott és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében visszanyerte emberi alakját.
– Ez valóban egy csatorna lehet – magyarázott a kíváncsian bámészkodó társaságnak. – Egy beomlott résen keresztül fel tudtam mászni néhány pince-helyiségbe, de csak agyagos lerakódások és kóbor kődarabok vannak bennük, mindent sokszorosan átmosott a víz.
– Meddig jutottál el? – érdeklődött Kaszás.
– Talán a második vagy harmadik teraszig, azon túl egy beomlott kőhalom zárja el az utat. A rések között átfolyik a víz és esetleg átbújhat egy macska, de nincsen normális méretű átjáró…
– Kezdetnek ennyi is épp elegendő – válaszolt Runemund egy foghíjas mosollyal. – Bejutottál a romok alá, és mégsem ettek meg odalenn a lidércek…