4. A mélység hívása
Kyrtrud és Kaszás türelmesen sétálgattak a kis falvakat összekötő utakon, amelyek fel-le tekeregtek a dombok és a kertek között de összességében nyugat felé vezették a két vándort.
A vén vadász az életkorához képest meglepően jól bírta az utat, de azért nehezen tudott lépést tartani az életteli alakváltóval.
Estefelé Felsőgermes falujában a vén mestert egy tarka szoknyákba és kendőkbe bugyolált parasztasszony:
– Ó, hát már is visszaérkezett, tisztelendő atya! Amikor tegnap átsietett a falun, nem is köszönt be sehová, pedig nekem nagy szükségem volt ám a segítségére! Imádkoztam az egekhez, hogy minél hamarabb hozzanak vissza és lám meghallgatták a kérésemet!
– Holtak seregei – fohászkodott a vadász hagyományosabb köszönés helyett –, nyissátok meg az egek kapuját, és adjatok békességet!
Kiri egy pillanatig azt hitte, hogy a társa teljes erőből fog lesújtani, de a bot fehér lángokba burkolt vége elegáns mozdulattal ereszkedett le a nőszemély homlokára, aki ájtatos tekintettel fogadta az égi áldást, majd nyugodtabb hangon folytatta a beszédet:
– Köszönöm, mester… Azért könyörgök segítségért, mert egy gonosz lélek szállt meg a kertemben lévő kút mélyén… Ezzel a két szememmel láttam, ahogy az egyik macskám felmászik a kút kávájára, megbabonázva néz lefelé, aztán a mélységbe veti magát. Hangos csobbanást hallottam, aztán dermesztő nyávogást, de mire odaértem a kúthoz, már nem lehetett hallani semmit. Ahogy a kút fölé hajoltam, engem is hívni kezdett a sötétség szeme… úgy éreztem, hogy valaminek egyszerűen szüksége van rám odalenn…
A nő megremegett, ahogy felidézte az élményt, de Kaszás odalépett mellé és egy gyors mozdulattal megfogta a vállát. Banditák ellen ezután a bal kéz hátracsavarása következett volna, most viszont a vadász csak egy halk fohászt mormolt, hogy újra előhívja a holtak nyugalmat.
– Az volt az egyetlen szerencsém – folytatta a parasztasszony egy megkönnyebbült lélegzetvétel után –, hogy amikor megpróbáltam bemászni a kútba, begörcsölt a derekam és lezuhantam a káva mellett a földre. A friss élmény még mindig csábított, de mire feltápászkodtam, visszanyertem a józan eszemet…
– Úgy emlékszem, hogy ebben a faluban áll egy kápolna… – mondta Kaszás a kopasz halántékát vakargatva. – Kértél segítséget az ottani paptól?
– Még szép, hogy kértem, de az a semmirekellő kölyök csak elszedett tőlem tíz fáradtságos munkával összekuporgatott pénzt, aztán meg nem tudott semmit csinálni a kísértettel… Valami puccos uraságnak a fattya, de nem tud bánni az égi hatalommal.
– Rendben, akkor gyerünk a templomhoz, elbeszélgetek ezzel az egyházfival…
A szelíden omladozó kis templomépületből hamar előkerült egy fehér talárba öltözött figura, aki nagyjából húsz éves lehetett, de dús, göndör, fekete szakállával egészen tekintélyes embernek tűnt. A pap széles, de nem túl őszinte mosollyal végigmérte Kaszás kopott fekete köpönyegét és hosszú botját, majd színpadias hangon szólalt meg:
– Üdvözöllek, idegen vándor! Wynnheil vagyok, a Szent Germes kápolna papja. Te ki vagy és milyen segítségért fordulsz az egek örökkévaló hatalmához?
– Kaszás vagyok, a Vasas Szent Ulefus vadászrendből. A holtak seregeit én is segítségül tudom hívni, de most téged kereslek, azzal kapcsolatban, hogy állítólag gonosz lélek szállt meg egy kutat a faluban.
Wynnheil először a vén vadászra nézett csúnyán, de aztán a templomkert kapujánál várakozó nőszemélyre irányította a bosszús tekintetét, és panaszkodni kezdett:
– Na az egy ronda ügy volt! Az az átkozott szipirtyó – itt kinyújtott kézzel mutogatott a nőre, akinek az arcát vörösre festette a düh – megzavarta az esti elmélkedésemet valami ostobasággal, hogy felfalta egy kísértet a macskáját. Még a gonosz lelkek kiűzéséért járó húsz ezüstöt sem tudta kifizetni, de ennek ellenére mentem vele a gazos kertjébe, hogy megnézzem azt a romlott lelket.
– És mit láttál? – kérdezte Kaszás udvarias hangon.
– A kútban nem volt semmi, csak színtiszta mocsok. Amikor előhívtam a megtisztulás tüzét, olyan fertelmes bűz tört elő, hogy megszédültem és kis híján belebillentem a fertőbe. Az egek szent nevére mondom, ez a boszorkány szándékosan hívott elő egy megátalkodott lelket, hogy elveszejtsen engem.
– Nincs ilyen hatalmam – tiltakozott a megvádolt nő –, de ha lenne is, akkor sem lennék olyan ostoba, hogy a saját kutamra mondjak rontást! Most folyton a szomszédba kell átjárnom vízért, aki már úgy néz rám, mintha szomjas vámpír lennék!
– Lehet, hogy a sötét szertartás sok macerát igényel, amit csak a saját kutadnál tudtál megcsinálni… – kötözködött a pap a szakállát simogatva.
– És most milyen terveid vannak a kúttal? – kérdezte Kiri, aki éppen visszaoldalgott a templomkertből egy félérett almával a kezében.
– A falu ura elutazott egy hete, férjhez adja a lányát. Amikor visszatér, elintézem vele, hogy a boszorkányt száműzzék, az átkozott kutat meg töltsék fel kövekkel, hogy a gonosz lélek benn rohadjon az idők végezetéig.
– Más tervet ajánlok, fiam – szólalt meg Kaszás a fejét csóválva. – Kifizeted nekem a „gonosz lelkek kiűzéséért járó húsz ezüstöt”, aztán megyek és lehívom a holtak seregeinek a dermesztő erejét erre a szellemre. A gazdasszonyt meg hagyd békén, nem boszorkány.
– Hogy képzeled, idegen? – kérdezte a pap felháborodva. – Meg sem mutatod a hatalmadat és rögtön fizetséget kérsz?!
– Nekem nem sürgős a pénz. Megyek és kiűzöm a szellemet, aztán majd kifizeted, ami jár nekem – jelentette ki Kaszás határozott hangon, majd megfordult, és intett a templomkert kapujánál álló nőnek, hogy mutassa az utat.
– De hiszen… – szólalt meg Wynnheil, majd vörös fejjel követte a hosszú léptekkel távolodó kopasz alakot.
A társaság pár perc alatt megérkezett a faluszéli, viszonylag nagyobb, de elhanyagolt parasztházhoz. A kertben összevissza növekedtek a különféle virágok, zöldségek, bokrok és gazok, amelyek között legalább hat változatos színű macska bujkált.
A kút a ház mögött volt egy kis füves terület közepén, de nyílását eltakarta egy ócska ajtólap, amit hat otromba vasszöggel szögeztek hozzá a kút feletti kis tetőt tartó oszlopokhoz.
Kaszás előhúzott két kést a köpönyege alól és az egyiket odadobta Kyrtudnak, aki a váratlan pengét egy rövid sikollyal fogadta, de azért elkapta. Ezután gyorsan munkához láttak és az egyszerű, de masszív dobókésekkel kifeszegették a szögeket az enyhén korhadó faanyagból.
Eközben a kíváncsi falusiak összegyűltek a porta nyitva hagyott kapuja előtt, a gazdasszony pedig elhajtotta a bátrabb macskákat is a kút környékéről. Wynnheil eleinte tanácstalanul töprengett, és csak akkor emelte fel a szavát, amikor már összegyűlt öt-hat bámészkodó és csak az utolsó szögek voltak hátra:
– A kutat az örökkévaló egek nevében zártam le a benne rejlő gonosz hatalom miatt. Ha felnyitjátok, ti fogtok felelni a falura szabadított veszedelemért!
– A gonosz lélek el fog pusztulni, nem állhat meg a holtak seregei ellen – jelentette ki Kaszás határozott hangon.
Végül a vén vadász kihúzta az utolsó szöget, hátrált egy lépésnyit és a botjával lebillentette az ajtólapot a kútról. A gazdasszony egy almafa törzséhez támaszkodva bámulta a feltáruló veszedelmet, a kezével pedig görcsösen kapaszkodott egy derékmagasságban növekedő ágba.
A pap próbálta megőrizni a tekintélyét, de azért hátrált két lépést, hogy biztonságos távolságban legyen a veszélytől. Mindenki elnémult, de a kútból nem hallatszott semmi zaj…
Kaszás a bámészkodók felé fordulva felemelte az utolsó szöget, majd zengő hangon imádkozni kezdett:
– Holtak seregei, nyissátok meg az egek kapuját…
A vadász háta mögött Kiri két gyors, de halk lépéssel a kút mellett termett és két kézzel a kávára támaszkodva lenézett. Odalenn, a sötét víz felszínén, megcsillant egy körkörös hullám, egyenletesen derengő fénnyel könyöknyi átmérőig duzzadt, majd hirtelen megdermedt… Ahogy a leány a mélységet nézte, a fénykoszorú közepén visszanézett rá a mélység feketénél is feketébb szeme… Az alakváltó elméjébe kimondatlan gondolatok hangzottak fel, amelyek nem emberi szavakból álltak, de mégis érthetőek és megindítóak voltak:
– Elszakadtam tőled… de újra itt vagy… térj vissza hozzám…
– …és adjatok mindent felemésztő tüzet… – fohászkodott tovább Kaszás pár lépéssel arrébb, de mégis nagyon messze…
A szurokfekete vízben megszorult lélektöredék a vadon szellemeinek egy kis darabja lehetett, ami valahogy elszakadt a nagy egésztől és csapdába esett a mély veremben. Szerencsére a kút belső oldala egyenetlennek tűnt, így Kiri látta, hogy könnyen le tud mászni a szerencsétlen páráért…
A gazdasszony felsikoltott, ahogy látta, hogy az idegen lány felemeli a lábát és elkezd mászni. Kaszás először a döbbent nő felé fordult, majd annak tekintetét követve észrevette társát, aki már a kút káváján gubbasztott és a második lábát emelte fel a talajról. A hórihorgas vénember földre dobta a szöget és egy gyors lépés után rávetődött a lányra, aki éppen belebillentette magát a kútba.
A vadász vékony, de hosszú ujjai mereven markolták a bokát, de a lezuhanó test súlyától hangos reccsenéssel tört el a lábszár. Most már a fejjel lefelé függő lány is visított, ahogy végigfutott a testén a fájdalom. Egy vakmerő falusi legény a kapáját a zöldségek közé dobva futott a kúthoz, hogy segítsen a földön fekvő idegennek.
Kiri a sötétség felett függött, vonaglott a szenvedéstől és mereven bámulta a mélységben lapuló csupasz lelket, ami éppen őt kereste és most oly közel járt a sikerhez… A lány rúgott egyet felfelé, de nem tudott szabadulni a szorult helyzetből…
A fekete vízben lebegő szellem hívása egyre sürgetőbbé vált, majd a tetőpont után a vágyakozást felváltotta a csalódás… és a maró gyűlölet. Az ifjú alakváltó hirtelen rádöbbent, hogy a kísértet magánya feneketlen és enyhíthetetlen volt… ez a szerencsétlen töredék maga volt a magány… a csordából kiszakadt vad elveszett lelke…
Ahogy Kiri kiemelkedett a kútból, még egy utolsó pillantást vetett a vízen örvénylő, dühöngő lélekre, majd összekuporodott az életteli pázsiton és hagyta, hogy a vadon hatalma átjárja a testét.
Amikor az ostoba lány végre biztonságosan feküdt a kút mellett, Kaszás felegyenesedett, magába szívta az egek hatalmát és leporolta a köpönyegéről a száraz pitypang-magvakat. A parasztlegény, akinek az ereje sokat segített a mentőakcióban, aggódva próbálta megigazítani a természetellenes szögben álló lábat, majd hátrahőkölt, ahogy a törött végtag megmozdult és elkezdett lassan visszaállni az egészséges helyzetbe.
Wynnheil rámutatott a fokozatosan gyógyuló sérülésre és riadt hangon kezdett kiabálni:
– Megszállta a lidérc! El kell pusztítani!
Ezek után karjait széttárva felnézett az égre, és túlvilági hatalmat hordozó hangon kántálni kezdett:
– Egek örökkévaló sere…
A pap váratlanul összecsuklott, ahogy Kaszás kiütötte belőle a szuszt a hosszú bot előrelendített végével. A tömeg felmordult, Wynnheil pedig a mellkasát szorítva, döbbenten bámulta a kopasz idegent. A vadász mélyen belenézett az elkerekedett szemekbe és kimért hangon szólalt meg:
– A lány alakváltó, jóindulatú hatalom gyógyítja! Ha már nem tudtad kiűzni a lidércet a kútból, ne most vitézkedjél az egek hatalmával!
A szerszámaikat mereven markoló parasztok közül senki sem akart nekiesni a határozott vénembernek, aki pár pillanat feszült várakozás után lehajolt, hogy megkeresse a szöget a fűben.
– Mit csinálsz? – kérdezte Wynnheil, aki néhány mély lélegzetvétellel sikeresen tompította a fájdalmat.
– Elpusztítom a gonosz lelket még addig, amíg a kíváncsi társam biztos nem tud újra belemászni a kútba. Senki más se menjen a kút közelébe! A következő próbálkozót nem kihúzom, hanem belelököm…
A fenyegetés után Kaszás végigpásztázta a jelenlévőket, majd újrakezdte a fohászt:
– Holtak seregei, nyissátok meg az egek kapuját és adjatok halálhozó hatalmat a kútban lapuló kísértet ellen, amely elemésztett egy balsorsú jószágot és embereket is a halálba akart csábítani!
A falusiak döbbenten figyelték, ahogy a mennydörgő hatalom lesújtott a magasból, majd megállapodott a vadász által ég felé emelt apró fémdarabkán. A szög hegye körül ujjnyi szikrák táncoltak és sercegtek, amelyeknek a ragyogása még a délutáni napfényben is vakítónak tűnt…
A gazdasszony letérdelt és fejet hajtott a vadász előtt, mintha a kopott köpönyegbe öltözött idegen maga a király lett volna. Kiri felnyögött, ahogy megérezte a halál közelségét, de nem veszítette el a gyógyító hatalommal való kapcsolatot. A mellette térdeplő parasztlegény döbbenten szólalt meg a villám becsapódása után:
– Ez egy ítélkező… !
Kaszás egy hosszú lépéssel a kút mellett termett, majd egy lendületes mozdulattal elhajította a szikrázó szöget egyenesen lefelé. Egy pillanattal később hangos csobbanás jelezte, hogy a végzetes hatalmat hordozó fémdarabka elérte a vizet.
Az ítélkező körbefordulva végigmérte a jelenlévőket, majd odalépett a kúthoz, lenézett az üres sötétségbe, várt pár pillanatot mozdulatlanul… és egy könnyed mozdulattal hátrébb lépett.
A falusiak egy pillanatig bámulták a győzedelmes idegent, aztán egyvalaki tapsolni kezdett, a többiek meg lelkesen csatlakoztak. A pap megkönnyebbültsége csalódással keveredett, így ő csak néhány erőtlen tapsot hozott össze, amikor Kaszás éppen felé fordult. A gazdasszony közelebb sétált a kúthoz és tétovázva a vadászhoz fordult:
– Szabad már… belenézni?
– Igen, de nem fogsz látni semmit. A szög keresztülvágott a vizeken és elvitte az egek hatalmát egészen a kút fenekéig.
A kapu környékén ácsorgó parasztok elkezdtek szétszéledni; még a segítőkész parasztlegény is elsietett, hogy elvigye a kapáját a veteményesből még azelőtt, hogy a gazdasszony felfigyelt volna erre a részletre. Wynnheil a szakállával játszadozva várta ki azt a kis időt, ami után Kyrtrud feltápászkodott és óvatosan odalépett a kúthoz. Kaszás a biztonság kedvéért a lány mögé állt, amit a pap aggódva figyelt, de a kút valóban üresnek bizonyult.
– Most már nincs benne semmilyen lélek – szólant meg a leány tétovázva. – Elpusztult… annyira magányos volt… – folytatta elmerengve – és éreztem, hogy velem teljes lehetne…
– Ez egy közönséges gonosz lélek volt – válaszolt Kaszás száraz hangon. – Hazudott az érzelmeivel és elrabolta az akaratodat. Úgy tett, mintha a társaságodra vágyott volna, de valójában csak ártó szándékai voltak.
Eközben a pap úgy döntött, hogy időszerű lenne eloldalogni és elhagyni a kertet, de Kaszás utánaszólt:
– Wynnheil!
A fehér talárba öltözött fiatalember megfordult, visszanézett és türelmetlen hangon kérdezett vissza:
– Mit akarsz még, idegen?
– A gonosz lélek kiűzéséért járó húsz ezüstöt.
– Nem ígértem semmit. Harácsolj a banyától, ha pénz kell!
– Te harácsoltál pénzt a gazdasszonytól, pedig nem is tudtad megállítani a mélység erőit. Ha fizetsz, még ma továbbutazok; ha nem, akkor megvárom a földesurat, és elmondom neki, hogy kudarcot vallottál az egek szolgálatában és a falu védelmében.
Kiri elégedetten és megkönnyebbülten mosolyodott el, ahogy látta, hogy Kaszás nem akarja gyarapítani a parasztok nyomorúságát; Wynnheil pedig először elfehéredett, aztán elvörösödött.
– Rendben van, te vén gazember! Gyere velem, a templomban fizetek… és verjen meg téged az ég haragja!
– Viszont kívánom! – válaszolt Kaszás széles mosollyal az arcán. A pap riadtan felnézett, majd lépteit szaporázva megindult a templom felé.
A kopasz mester távozása után a parasztasszony odamerészkedett Kirihez, és fontoskodva kezdte kérdezgetni a lányt:
– Jól vagy? Fáj még a lábad? Hozzak borogatást?
– Minden rendben, nem tört el semmim… – tiltakozott a lány hátrálva – csak a sípcsontom, de már az is összeforrt.
– Ez nem tréfadolog, kislányom! A menyem egyszer megcsúszott a nedves füvön és…
– Ezt nézd! – szakította meg a történetet Kiri, ahogy cigánykereket hányva átpördült az anyáskodó nőszemély mellett a kapu felé.
Két átfordulás egészen elegánsan sikerült, de aztán hirtelen előugrott egy megtermett macska, a lány pedig megbillent és elterült a káposzták között. Ez a baleset azonban nem járt csonttöréssel, úgyhogy a fiatal alakváltó azonnal felpattant és elkezdte leporolni a ruháját.
A gazdasszony teljesen ledermedt, ahogy egyszerre próbált aggodalmaskodni a leány épségéért és dühöngeni a legyalult zöldségekért. Kiri inkább nem várta meg a néma vívódás végét, hanem kiszaladt a kertből és egy harsány kiáltással búcsúzott:
– Sietnem kell, vár a mesterem! Minden jót!
– De hát… ! – kezdte a döbbent nő nagy lendülettel, de elharapta szavait, ahogy a lány eltűnt a kerítés mellett növő bokrok lombja mögött.
Kaszás a falu szélén, az omladozó templom előtt találkozott a kocogva érkező társával és azonnal intett is neki, hogy induljanak el az úton. A templom ajtajából a fiatal pap gyilkos tekintettel bámulta őket és a környező portákon is volt néhány szemtelen kölyök és gyanakvó idősebb paraszt, akiknek a jelenléte miatt célszerű volt gyorsan távozni.
Közismert volt, hogy aki egy vadásznak árt, az a testvériség kíméletlen bosszújára számíthat, de azért minden vadász figyelt arra, hogy ne adjon ilyen keserű feladatokat a bajtársainak.
Amikor egy sövénysor mögé befordulva eltávolodtak a falutól, Kaszás szemrehányó kérdéssel fordult a mellette sétáló lányhoz:
– Miért ugrottál bele abba az átkozott kútba?
– Kíváncsi voltam – válaszolt Kiri különösebb aggodalom nélkül. – És te miért törted el a lábam?
– Mert majdnem elnyelt téged a mélység – válaszolt a vén vadász egy mély lélegzetvétel után –, és csak így tudtalak elkapni.
– Egyébként is nem beleugrottam a kútba, hanem elkezdtem lemászni. A kút belső fala egyenetlen volt, simán lejutottam volna a vízig. De még ha lezuhanok, azt is túléltem volna, ugyanúgy, ahogy otthon is túléltem már ilyet. Kétszer is.
Kaszás csontos ujjaival megmarkolta a homlokát, majd fáradt hangon magyarázni kezdett:
– Emlékszel, hogy mit mondott az a nő a kútba esett macskáról? Ennek a gonosz léleknek valószínűleg olyan hatalma volt, amivel a szerencsétlen jószágot vagy megbénította, vagy egyszerűen szétmarta.
Kiri arcáról eltűnt a könnyed mosoly, Kaszás pedig komoran folytatta a magyarázatot:
– A léleknek a testet átformáló erejét nem csak gyógyít, hanem pusztítani is tud. Egy sötétben bujkáló lidérc átka persze nem olyan erős, mint a túlvilág megtisztító tüze, de könnyen lehet, hogy az is legyűrte volna a te fokozatos gyógyulásodat. A hatalmad elég arra, hogy egy békés faluban felelőtlenül éldegélj, de ha a mezei munka helyett a vadászatot választod, akkor számíts arra, hogy itt lesznek szörnyek, amelyek téged is meg tudnak ölni.
– Értettem, mester – válaszolt Kyrtrud a szokásosnál komolyabb hangon, majd némán bámulta az előttük leereszkedő vörös napkorongot.