5. Fontos küldetés

A közbeiktatott szelleműzés ellenére a vadász és tanítványa szürkületkor megérkeztek Alsógermes falujába, ahol Kaszás lekanyarodott arra az ösvényre, ami a patak mellett vezetett a kovács házához és műhelyéhez. Az idős, de nagydarab kovács széles mosollyal nyitott ajtót a későn érkező vendégeknek:

– Üdvözöllek, kedves barátom! Mi lett azzal az elátkozott medvével? Valaki más hamarabb ért oda, hogy ilyen hamar visszafordultál?

– Én is üdvözöllek, Holemund mester! A medve még megvolt, mikor megérkeztem, de gyorsan végeztem vele.

– Jó hallani! És ezt a szőke lányt hol szerezted? – kérdezte a kovács, ahogy végigmérte a második vendéget. – Ha a fiam látna ilyen szép telt kebleket, nem is törődne semmi mással egy hónapig…

– Vörös Kyrtrud vagyok, Skognar falujából származom, megküzdöttem a medvével és Kaszás felajánlotta, hogy csatlakozhatok a testvériséghez.

– Bámulatos, akkor találkozhatsz is majd a fiammal! Ő két éve lépett be a rendbe, amikor az Ebermunt nagyúr által küldött boszorkányok és gazemberek gyötörték ezt a vidéket.

A lány mosolyogva bólintott, a házigazda pedig rövid gondolkodás után folytatta:

– És hogy tudtál szembeszállni a medvével? A fiam úgy mesélte, hogy ahhoz jól kell forgatni a lándzsát, a falvakban pedig azért kevesen akadnak, akik ezt kitanulják…

– Egyszerűen rátehénkedtem és elszállt! – válaszolt Kyrtrud határozott hangon.

Holemund elkerekedett szemekkel próbálta értelmezni ezt a kijelentést, amit a lány vigyorogva figyelt. Végül Kaszás tisztázata, hogy miről is van szó:

– A lány alakváltó, átváltozott egy hat mázsás vadtulokká és felöklelte a medvét, ami ugyebár nem sokkal volt nehezebb két mázsánál, így repült két lépésnyit és összezúzott csontokkal esett a földre.

– De akkor… – kérdezte a kovács tétovázva – miért akarod a rendetekbe fogadni? Hiszen te az égi hatalommal állsz kapcsolatban, Wynnheil atya pedig úgy tanította, hogy az alakváltókat romlott lelkek szállják meg…

– Először is, Wynnheil egy ostoba kölyök, aki lehet, hogy szépen beszél, de nem sok értelmes dolgot tud tanítani. Vigyázz arra, hogy ne bosszantsd fel, de ne hidd el, amit mond.

Kaszás egy biccentéssel üdvözölte a kovács ősz hajú, alacsony feleségét, aztán folytatta a magyarázatot:

– Másodszor pedig az alakváltók hatalmát természeti szellemek adják, amelyek erősen kötődnek az életteli világhoz, így nem tudnak átlépni az örök békességbe, de általában nem romlottabbak az embereknél, akiket az élő test szintén a világhoz köt. Akit egy igazán romlott lélek száll meg, az olyan megcsonkított holttesteket hagy maga után, amelyeket nehéz elfelejteni… Ehhez képest Kiri csak szemtelenséget és vakmerőséget kap az alakváltás mellett, és ezekkel tud bosszantó lenni, de azért teljesen kezelhető.

A kovács és a felesége is elgondolkodott azon, hogy jelezzék-e Kaszásnak, hogy a mögötte álló lány éppen szamárfület mutat neki, de végül egyikük sem szólalt meg.

– A bölcselők sokat papolnak – folytatta a vadász – tisztaságról, békességről és harmóniáról, de amikor egy fenevad ólálkodik a falu szélén, akkor ezerszer többet ér egy erős és erőszakos alakváltó, mint egy szent életű remete, aki még az élőholtakkal szemben is békés megoldást keresne. Aki nem csak elmélkedni akar, hanem valóban fontos küldetéssel rendelkezik, az minden eszközt felhasznál, az égi tűztől kezdve az acélpengéken át a vadak nyers erejéig.

– Jól mondod, vadász! – helyeselt a kovácsmester. – Amelyik szerzetes elfordul a világtól és csak a békességet keresi, azt igaziból agyon kéne vágni. Azzal ő is megtalálná a teljes békességet és nem is élősködne tovább mások munkájának gyümölcsein…

– Ennyi bölcselkedés elég lesz mára – szólalt meg a háziasszony, ahogy előrébb lépett és átkarolta a férje derekát. – Most fáradjatok be, harapjatok valamit, aztán kerítek nektek fekhelyet is.

Fél órával később már mindkét vendég mélyen aludt, hiszen azért fárasztó volt számukra a hosszú gyalogút. A kiadós pihenés után másnap elfogyasztották az egyszerű, de tápláló reggelit, elbúcsúztak az idős házaspártól és továbbindultak. A kovács mély hangon kiáltott a távolodó alakok után:

– Majd ha újra erre jártok, meséljétek el, hogy mit művel a fiam mostanában!

Néhány házzal arrébb, a falu szélén Kaszás komor tekintettel fordult a mellette sétáló lányhoz:

– Remélem, hogy már nem én leszek az, aki majd meghozza nekik a legény halálhírét…

---

Az út második napján a délelőtt eseménytelenül telt, délután viszont a Sebes-vízen átvezető komp őrei feltartóztatták és a közeli várba vezették a két vándort. Kiri harcra készen méregette a két lándzsával, sisakkal és fegyverkabáttal felszerelt legényt, akik kísérték őket, de Kaszás nyugalomra intette a lányt.

A folyóparttól induló úton felmászva hamar elérték Sebesdomb várának a vaskos fatörzsekből emelt falait. A két gerendákból rakott kaputorony között belépve láthatóvá vált a sürgölődő emberekkel teli várudvar, a különféle istállók, műhelyek és házak, valamint a háttérben a fekete kőből épített öregtorony is.

A sok szolga mellett maga a vár ura is éppen az udvaron volt, az istállóktól sietett talán a lakhelyéül szolgáló torony felé, így a vadászok egyik kísérője odaszaladt hozzá és alázatos meghajlással köszöntötte:

– Nagyúr! Vadászok érkeztek a komphoz és parancsodat követve felhoztuk őket a várba!

A hetyke bajszú, díszes ruhába öltözött uraság elmosolyodott, körbenézett és kényelmesen odasétált a másik katona mellett ácsorgó két idegenhez. Kaszás kimért, de elegáns mozdulattal hajolt meg; Kyrtrud pedig riadtan próbálta utánozni a mesterét, így összehozott egy éppen elfogadható meghajlást. Ebben a helyzetben még ő sem mert szemtelenkedni.

– Adalgan vagyok, Sebesdomb és a környező földek ura – mondta a nemesember a kezeit széttárva. – Ha kelet felől érkeztetek, akkor egész nap az én alattvalóim birtokain jártatok…

– Engem Kaszásnak neveznek és Vasas Szent Ulfeus követője vagyok – mutatkozott be a vén vadász határozott hangon. – Azért küzdök, hogy elhozzam az égi békességet és a holtak nevében ítélkezzek a homály erői felett.

Adalgan acélszürke szemei a parasztlány felé fordultak.

– Vörös Kyrtrud vagyok, nagyságos uram! És a vadon erejével küzdök a fenevadak ellen… pontosabban fogok küzdeni… – szólalt meg a lány nagy lendülettel, de aztán összezavarodott és riadtan nézett jobbra-balra. – Skognar lakója vagyok… de az uraság elbocsájtott… és csatlakozni fogok…

Oldalt egy katona nevetgélni kezdett, ami végleg belefojtotta a lányba a szót. A vár ura egyszerűen levegőnek nézte szégyenkező parasztlányt, és visszafordult Kaszás felé.

– Azért rendeltelek ide, mert égi hatalmat hordozó vadászokat keresek egy fontos küldetésre. Egy pásztorkölyök kihozott egy aranygyűrűt a birtokom északkeleti részén álló romokból, aztán még aznap feldobta a bocskorát valami rontás miatt. Úgy döntöttem, hogy összegyűjtök néhány szent embert, akik majd elmennek a romokhoz, elűzik a kísérteteket, megkeresik a kincset… – mondta az uraság, majd kis hatásszünet után széles mosollyal folytatta: – És természetesen tisztes jutalmat kapnak a fáradozásukért…

– Ha jól értem – válaszolt az ítélkező némi gondolkodás után –, ez a vállalkozás még csak most kezdett szerveződni…

– Honnan veszed ezt, vadász?

– Három napja, Skognar felé utazva is átkeltem a kompon, de akkor még nem hívtak ide a vitézek. – Az uraság elismerően bólintott. – Most én éppen a rendünk központjához sietek az újonc beavatásához, de ott biztos találkozok majd fiatalabb testvéreimmel, akik mindent hátrahagyva fognak idesietni, ha meghallják, hogy ősi romokról és elrejtett kincsről van szó.

– Nekem tapasztalt mesterek kellenek, nem kezdők, akik vagy rémülten menekülnek, vagy a fűbe harapnak. Küldd tovább azt a lányt a rendházatokba, vagy akárhová, aztán csatlakozz is a szolgálatomban álló papokhoz!

– Én csak olyan szörnyetegek ellen küzdök, amelyek emberlakta vidékre támadnak és megtörik a békességet. Az arany üres csillogása nem ér annyit, hogy amiatt bolygassam a romokban nyugvó rémségeket…

– Térj észhez, vénember! – mordult fel az uraság fenyegető hangon, majd arasznyira kihúzta kardját az aranyberakásokkal díszített hüvelyből. – Ezen a világon az arany és az acél uralkodik. Elhiszem, hogy csodálatos kapcsolatban állsz az égi hatalommal, de ha dacolsz az akaratommal, akkor itt és most az égbe száll a lelked.

A bámészkodók közül a fegyvertelen szolgák távolabb húzódtak, a harcosok pedig felmérték a terepet és előhúzták a fegyvereiket. Még a kapu mellett álló tornyok tetején ebédelő íjászok is félrerakták az ételt, hogy elővegyenek pár nyílvesszőt.

– Én nem kívánom megzavarni a békességet – jelentette ki a vadász –, de nem tartozom szolgálattal neked, nagyúr. Ígérhetsz nekem aranyat, de nem vagyok kapzsi kalmár, aki mindent elvállal, ha eleget fizetnek neki. Fenyegethetsz engem acéllal, de nem vagyok gyáva féreg, és ha meggyilkolsz, akkor elégedetten fogom nézni az egekből, ahogy a testvéreim bosszút állnak értem.

– Tisztelem az elszántságodat és ravaszságodat… Kaszás – szólalt meg az uraság, ahogy lassan előhúzta és a válla fölé emelte a csillogó pengét. – Egyetlen mozdulattal elpusztíthatnálak… de nem vagyok barbár, aki ilyen könnyen átadná neked a győzelmet.

A harcosok egy emberként eresztették le a fejszéket és lándzsákat, de továbbra is éberen figyelték a két idegent. Néhány pillanatig mindenki némán várakozott, majd Kaszás fenyegetően végigpásztázta a bámészkodókat és határozott léptekkel megindult a kapu felé. Az útjában álló vitézek oldalaztak egy-egy lépést, így Kyrtrud is elindulhatott a mesterét követve.

– Megállj, te lány! – kiáltott rá az uraság kurtán.

Kyrtrud visszafordult és megmerevedett. Az arcvonásai egy pillanatra eltorzultak, de aztán elfojtotta a természet erejét és visszafordította az alig elindított átváltozást. Kaszás is visszafordult, közelebb lépett a lányhoz és szúrós szemekkel nézett a nemesemberre.

– A vén vadászt védelmezi a testvériség – szólalt meg az uraság fenyegető mosollyal az arcán –, de te még nem csatlakoztál hozzájuk… Ráadásul Skognar falujából származol… ahol a földesúr Kövér Ebermunt bárót szolgálja… és ez az uraság felmentett a hagyományos szolgálatok alól… talán azért, hogy inkább alattomos eszközökkel teljesíts szolgálatot…?

– Nincsen semmiféle titkos megbízásom – tiltakozott a lány. – Egyszerűen csak küzdeni akarok a szörnyek ellen…

– Emlékezzetek, vitézek – fordult a várúr a csatlósai felé –, hogy hány alkalommal küldött ellenünk kémeket, boszorkányokat, zsiványokat és fosztogatókat az a disznóképű uraság! Két éve maga a király is elmarasztalta ezért, de hát bármikor előfordulhat, hogy visszatér a régi álnok szokásaihoz…

– Holtak seregei, halljátok szavam! – vágott közbe a vadász. – Tanúsítom, hogy lánynak nincsen álnok szándéka. Bocsáss el minket, nagyúr!

– Az esküd meggyőzően zeng, ítélkező – kötözködött Adalgan –, azonban csupán két napja érkeztél Skognar falujába. Nem tudhatod, hogy vannak-e alattomos tervei a lánynak. Én azonban könnyen kideríthetem ezt… ha meghívom Hogrun mestert, aki művészien bánik a késekkel… és bárkiből kiszedheti a titkokat…

Kiri riadtan pásztázta a körülötte álló harcosokat, akik erőszakos vigyorral nyomatékosították uruk szavait. Kaszás is a lányt figyelte, felkészült arra, hogy ha megkezdődik az átváltozás, akkor biztosíthassa a szükséges időt néhány jól irányzott dobókéssel. A vár népe a hatalmas létszámfölényüknek köszönhetően nem aggódott, de a vén vadász úgy érzete, hogy nem tudnák megakadályozni azt, hogy a hirtelen megjelenő vadtulok kitörjön a kelepcéből.

– Azonban amint már mondtam, nem vagyok barbár – jelentette ki az uraság barátságosabb hangon. – Esküdj fel a szolgálatomra, vadász, és amíg hűségesen szolgálsz, addig haja szála sem fog görbülni a tanítványodnak.

– Számtalan engedelmes szolgád van, nagyúr – válaszolt Kaszás a harcosokra mutatva –, és nem kell sokat tenned a kényelmes életért, de te mégis minden eszközt megragadsz azért, hogy teljes mértékben megvalósuljon az akaratod. A rendünket sokan tartják irgalmatlannak, de még közöttünk is kevesen akadnak, akik hozzád hasonló tisztasággal követik Vasas Szent Ulfeus példáját.

A nagyúr már készült arra, hogy félbeszakítsa a prédikációt egy erőteljes kardvágással, de a váratlan elismerés annyira megzavarta, hogy azt még a csatlósai is láthatták az arcvonásain.

– Holtak seregei, halljátok szavam! – hangzott fel újra az északi népek esküje. – Elfogadom az ajánlatodat, nagyúr, és amennyire a halandó testem korlátai és korábbi ígéreteim engedik, részt veszek a romok feltárásában, miután a kapitányom elé kísértem ezt a lányt. Szolgálatom véget ér akkor, ha két munkahéten át nem találunk aranyat, de legkésőbb az első havazáskor.

– És miért engedjelek el? Mi biztosítja, hogy visszatérsz hozzám?

– Amíg a földön járunk, nincsen bizonyosság. Bármikor elfoghatnak vagy megölhetnek engem, de akár téged is elragadhat időközben a halál. Azonban megteszem, amit tehetek, és ha nem bízol a képességeimben vagy félsz attól, hogy átverlek, akkor annak sincs értelme, hogy szolgálatodba hívj engemet.

Adalgan nagyúr hirtelen felkacagott, majd kardjával a vadászra mutatva megszólalt:

– Nézzétek ezt a vénembert, vitézek! Kopott göncökbe öltözik, botot forgat acélpenge helyett, hontalanul járja az országutat, testét elsorvasztotta a nélkülözés, a halál kapujában áll… de mégis több tekintélyt hordoz, mint sok dúsgazdag fejedelem.

Ezek után az uraság visszacsúsztatta a kardot a díszes hüvelybe és belenézett a vadász szemébe:

– Úgy határoztam, Kaszás, hogy te fogod vezetni a romok feltárását. Ha valóban annyira rátermett vagy, mint amennyire szemtelen és elszánt, akkor nem jelenthet neked nehézséget ez a felelősség. Természetesen ha átversz vagy kudarcot vallasz, akkor itt fog véget érni a hosszú életutad…

– A holtak seregei elsöprik a gonosz lelkeket, és ha nem korlátozod az eszközeimet, akkor felkutatom és megbüntetem azokat is, akiket tolvajlásra ösztönöz az arany csillogása. Az viszont csupán szóbeszéden és sejtéseken alapul, hogy kincs van a romok között: alaposan át fogjuk kutatni a területet, de nem ígérhetem, hogy elégedett leszel azzal, amit találunk.

– Rendben van, vadász – válaszolt a várúr enyhe csalódással a hangjában. – Akkor most távozhatsz a kapitányodhoz, de igyekezz, hogy tíz napon belül visszatérj ebbe a várba. A testvériségből hozhatsz magaddal öt főt, akiket hasznosnak ítélsz, de az én alkalmas alattvalóim és más vadászok is csatlakozni fognak a romok átkutatásához. Földet túró parasztokat a hűbéreseim küldenek majd, de azért már te felelsz, hogy azok egy morzsányi aranyat se tudjanak lopni.

Kiri nagy lendülettel indult meg a kapu irányába és megkönnyebbülten láthatta, hogy most félreálltak az útjából az őrök. Kaszás is elindult a lány után hosszú, de viszonylag méltóságteljes léptekkel. Adalgan egy darabig nézte őket, majd odakiáltott a kapuőrnek:

– Gibulf! Adjál tíz ezüst előleget az ítélkező mesternek! Csak nem hagyhatom, hogy éhen pusztuljon, mielőtt ellátná a megbízását…

Kaszás visszafordult, és fenyegető tekintettel lenézett a tömzsi, de jó erőben lévő harcosra, aki odasietett és ügyetlenkedve, egyesével pakolászta az érméket a mozdulatlan vadász kitárt tenyerébe. A vár népe mosolyogva figyelte a jelenetet, de senki sem mert hangosan felnevetni…