6. Répáslak
A két vándort második próbálkozásra már átengedték a sebesvízi kompon. A nagydarab, borostás révész a szekereket is elhordozó komp helyett csak egy kis csónakot vett elő, amit a fiai nélkül is vízre tudott tenni. A két utazó imbolyogva mászott be a megszürkült, de tiszta padokra, a vízi ember pedig beletaposott a hullámokba a csizmájával és elkezdett egy megtisztító fohászt kántálni:
– Atyáim, jöjjetek… Adjátok hatalmatok! Atyáim, űzzétek… A vizek lelkeit! Atyáim, irtsátok… A mélység szörnyeit!
A folyóvíz felett metsző túlvilági hatalom söpört végig… A fiatal alakváltó vacogva markolta a csónakot, ahogy a megtisztító hatalom az őt támogató természeti szellemet is fojtogatni kezdte…
A révész bemászott a csónakba és megindult a túlsó part felé. Az imádság tovább zengett minden egyes evezőcsapással:
– Űzzétek…! Irtsátok…! Űzzétek…! Irtsátok…! …
Kyrtrud a piszkoszöld vizek felett imbolyogva már haláli nyugalommal tűrte a szívéig hatoló fagyos hatalmat… Az anyaföld támogatása nélkül csupán egy volt a számtalan parasztlány közül… Nem volt ereje arra, hogy dacoljon az egek törvényével, viszont így már az égi fuvallat sem akarta elsöpörni őt…
Az út végén Kaszás egy ügyes mozdulattal ugrott ki a fűcsomókra, a vadontól elszakított alakváltó viszont elgémberedett tagokkal, dideregve mászott ki a part menti sárba. A vén vadász előkerített két ezüstpénzt fizetségképpen, amit a révész elégedett mosollyal tett el. Eközben a szilárd parton Kiri is talpra állt, és amikor kicsit összeszedte magát, szemrehányó hangon kezdett kérdezősködni:
– Egyébként mi szükség volt erre a dermesztő kántálásra? Azt tudom, hogy a Nagy Folyóban nagy csúfságok élnek, de az messze van és aligha úsznának fel onnét észrevétlenül…
– A vizek szeszélyesek és előbb-utóbb minden előmászik belőlük – válaszolt a révész fintorogva. – Erre a környékre csak húsz évente jutnak el akkora rémségek, amelyek vízbe tudnak borítani egy csónakot, de én már harminc éve hordozom az embereket nap mint nap… Ha nem védelmeznének az égbe szállt őseim, már én is közöttük lennék.
– Jól beszél a mogorva barátom – helyeselt Kaszás is. – Aki a romlott lényekkel akar szembeszállni, annak nincs olyan, hogy „túl óvatos”.
– Hát… én nem vagyok túl óvatos… – morfondírozott a szőke lány, majd letépett néhány szép kék bogyót a dús vízparti növényekről és megkóstolta őket.
Ezután a vadászok elbúcsúztak és folytatták az útjukat, a révész pedig a hátuk mögött újabb fohászba kezdett, hogy visszafelé is átszelje a folyót. Néhány perc séta után a szekérút elfordult jobbra, észak felé, Kaszás viszont leereszkedett a dús fűvel borított rétre és intett Kyrtrudnak, hogy egy arrafelé haladó ösvényen menjenek tovább.
Ezt a lápos területet a tavaszi áradások idején elöntötte a folyó, de a nyári meleg időben a nádasok, lecsüngő lombú fűzfák és égbe törő nyárfák között csak elvétve lehetett nyílt vizet találni.
A közeli falvakban sok történetet meséltek az errefelé lakozó mocsári szellemekről, Kaszás azonban a lelkébe hívta a holtak hatalmát, a kóbor lelkek pedig észlelték és nagy ívben elkerülték ezt a dermesztő erőt. A vén vadász nem is vette észre a gyorsan eltűnő ködpamacsokat, Kyrtrud viszont kíváncsian figyelte, ahogy a lidércfények felbukkantak, megriadtak és visszabújtak a dús növényzetbe.
Az út során csak egyetlen helyen bukkant fel emberekhez köthető jel, és az is csak egy régi kőoszlop volt, amely egy vízbe fúlt sebesdombi nagyúr emlékét őrizte. A tapasztalt vadász az öreg fákat, vadcsapásokat és jellegzetes fajtájú bokrokat figyelve szelte át a vadont, de Kiri azért félt attól, hogy eltévednek a dús növények és vizes területek között. A lány megpróbálta elrejteni a félelmét, és nagyon megkönnyebbült, amikor nagyjából egy óra séta után, egy bodzabokor mögött kikanyarodva felbukkant egy páfránnyal benőtt kőkerítés.
Kiri csak a magasba nyúlva tudta volna elérni a kerítés tetejét, de Kaszás tudta, hogy hogyan kell átjutni: oldalirányban áttört néhány burjánzó bokor gallyai között, majd a fal mellett növekedő vadringlófa ágait használta létraként. Kiri követte a mesterét és nagy huppanással ugrott le a kőfal tetejéről.
A két vándor egy jól gondozott kertbe érkezett, ahol rendezett sorokban növekedtek a különféle zöldségek. Távolabb, a ragyogó napkorong alatt egy épület tömzsi tornya emelkedett ki különféle fák dús lombja közül.
– Ez itt Répáslak – szólalt meg a vadász –, a Szent Kullan kolostor és a szerzetesek ízletes répája. Maradjunk csendben, és akkor kisurranhatunk anélkül, hogy vendégül látnának minket. Az apát jóindulatú ember, de az egek titkairól való hosszadalmas elmélkedéseit csak az tudja elviselni, aki maga is az égi nyugalomra támaszkodik.
A kert burjánzó növényei között könnyű volt elkerülni a kolostor épületét, ahonnan ájtatos énekek halk foszlányai szűrődtek ki. A kolostorkert külső, országútra néző falai jó állapotban voltak, de a súlyos gerendákból ácsolt kaput lezáró vasreteszt belülről könnyen ki lehetett nyitni.
Az ajtószárny fenyegető nyikorgással tárult fel, úgyhogy odakinn Kaszás a biztonság kedvéért futni kezdett, hogy az esetleg kiérkező szerzetesek ne találhassák meg. Kiri mosolyogva lódult utána, és amikor a vénember egy bokor mögött az árokba kuporodva kifújta magát, szemrehányó hangon szólalt meg:
– Ejnye, mester! Amikor büszkén besétáltál a falunkba, azt hittem, hogy legfeljebb akkor fogsz futni, ha az ellenségeidet üldözöd, erre meg most úgy menekültünk, mint a gyerekek, akik átszöktek a szomszédba gyümölcsöt lopni.
– A siker érdekében… minden eszközt meg kell ragadni… – magyarázta az ítélkező a szaggatott lélegzetvételek között. – A futás csak akkor szégyen, ha ügyetlenül csinálod és mégis elkapnak… Egyébként meg a gyerekeknél se az a baj, hogy futnak, én pedig nem hoztam el semmit a kolostor kertjéből.
– Nos… én viszont igen – válaszolt Kiri és felemelt egy zsenge répát. – Gondoltam, megkóstolom, hogy milyen ez a nevezetes zöldség, ha még te is ízletesnek nevezed.
A vadász a fejét csóválva csendre intette a lányt, ahogy a távolból halkan felhangzott a kapu nyikorgása. Kiri óvatosan kikukucskált a bokor szélső ágai között és láthatta, ahogy két szürke csuhába öltözött alak körbenéz a kapu előtt. A szerzetesek nem sokat keresgéltek, hiszen tudták, hogy már messze járhat az, aki kinyitotta a kaput. Amikor visszatértek, Kiri jelezte, hogy szabad a terep és a két utazó előmászott az árokból.
Répáslak egészen nagy település volt: a középen áthaladó országút mentén és négy kisebb utcában nagyjából kétszáz parasztház állt. Skognar környékén, a dombok között ennyi ember szétköltözött volna öt-hat kisebb faluba, hogy közelebb éljenek a művelhető földekhez, de itt a jó termőtalaj, a Hosszú-patak vize és a szerzetesek útmutatása összetartott egy kis híján ezer fős közösséget.
A falu virágzásásában központi szerepe volt annak is, hogy errefelé haladt az az országút, ami a déli hegyvidék bányavárosait összekötötte a király közvetlen irányítása alatt álló Koronabirtok földjeivel. A királyi út forgalmának köszönhetően a malom és a különféle mesteremberek műhelyei mellett egy fogadó is működött a faluban.
Kyrtrud először azt hitte, hogy az „Agancsos Farkas” név egy ötletes tréfa, és megdöbbent, amikor valóban megpillantotta a különös fenevad koponyáját a kapu felett.
– A fogadós, Fekete Askulf – magyarázkodott Kaszás – fiatalabb korában íjászként irtotta a szörnyeket, és valamiért mindig versenyezni akart velem. Aztán összeszedett elég pénzt meg egy feleséget, kilépett az Ezüst Szövetségből, és letelepedett. Azt mondja, hogy megunta a vadászatot…
Még nem volt vacsoraidő, de az étkezőhelyiségben így is sokan voltak: jobbra egy nagyobb asztal körül hét jó erőben lévő férfi beszélgetett, a baloldali sarokban két vén paraszt kuporgott, a pult mögött álló fogadóssal pedig egy alacsony papnő és két fegyverkabátba öltözött szálas legény beszélgetett.
– Üdvözöllek, Kaszás! – szólalt meg Askulf mosolyogva, ahogy meglátta régi riválisát. A délvidéki férfi ősz hajában már csak elvétve látszottak fekete szálak, de izomzata még mindig figyelemre méltó volt. – Látom, gyorsan végeztél azzal a medvével… és még egy lányt is összeszedtél. Te is letelepszel végre?
– Dehogy is! Épp ellenkezőleg, Kyrtrudot is meghívtam, hogy csatlakozzon a testvériségünkhöz.
– És harcolni is tud, vagy csak arra kell, hogy becsalogassa hozzátok a vitézeket?
– Azért ez egy vadászrend, nem bordélyház…! – válaszolt Kaszás a fejét csóválva.
– Na és Geilhild? Egymás után három harcost is elcsábított a rendünkből!
– És te meg sajnálod, hogy téged kihagyott? – szólt közbe Kiri.
A fogadós és a papnő szúrós szemekkel, a fiatal harcosok pedig jót derülve néztek a lányra, aki gúnyos mosollyal fogadta a felé forduló idegeneket. A papnő ünnepélyes, de azért utazásra is alkalmas szürke köpönyegén megcsillant a csillagot ábrázoló, fél tenyérnyi ezüstlemezke; a mögötte álló legények fegyverkabátját pedig hasonló, de lándzsahegyeket ábrázoló jeleket lehetett látni.
Kaszás gyorsan összeszedte a gondolatait és magyarázkodni kezdett:
– A vadászok sem nálunk, sem nálatok nem tesznek szüzességi fogadalmat, Askulf barátom. – Hátul az egyik lándzsás harcos sokat mondó vigyorral veregette vállon az elpiruló társát. – Mindenesetre most már figyel arra a kapitányunk, hogy a fiatalabb testvéreink ne kavarjanak akkora galibát, mint Geilhild.
A fogadós gyors biccentéssel nyugtázta a kijelentést, a papnő pedig folytatta a kérdezősködést:
– És azóta mi történt azzal a boszorkánnyal? Az utóbbi években nem hallottam felőle…
– Megpróbálta kikémlelni egy rablóbanda táborát, de elkapták és kegyetlenül meggyilkolták. – A fiatal vadászok arcáról lefagyott a mosoly. – Úgy mesélik, hogy egy pap egész éjszaka imádkozott a megcsonkított holttest felett, mire végre nyugalmat talált az elgyötört lélek. Néhány testvér szerint az egész megbízás egy csapda volt, és ők majdnem olyan bosszút indítottak, ami az egész testvériséget háborúba sodorta volna. A kapitány alig tudta lenyugtatni őket…
Askulf lehajtotta a fejét és a történet végén tétovázva szólalt meg:
– Pedig mindig azzal tréfálkozott, hogy neki kilenc élete van…
– Ezen a világon bárkit bármikor utolérhet a szenvedés és a halál… – válaszolt a papnő halk, de túlvilági hatalmat hordozó hangon.
A komor, keserű igazság végigsöpört a fogadón és betört a jelenlévők lelkébe, még a nagy asztal körül tréfálkozó szekeresek sem tudták elengedni a fülük mellett. Kaszás csak egy gyors bólintással fogadta ezt a közismert tényt, Kyrtrud viszont vacogva húzta össze magát, ahogy hirtelen farkasszemet nézett a mulandósággal. A sarokban az egyik paraszt az asztalra csapott a korsójával, feltápászkodott, és fenyegető hangon szólalt meg:
– És téged pedig különösen hamar utolér majd a szenvedés és halál, ha nem hagysz minket békében inni! Felvágom a torkodat, mint egy disznónak! Átkozott halálmadár!
Az egyik fiatal vadász már indult volna a sarokban letámasztott lándzsákért, de a másik paraszt is felkelt, hogy lenyugtassa a cimboráját:
– Haggyad a papnőt, igazat beszél! Iszogatással nem menekülhetünk a halál elől, viszont elpazarolhatjuk a hátralévő életünket… és a pénzt, ami az unokáinknak sokat jelentene…
A koszos ruhát viselő vénember enyhén dülöngélve megindult az ajtó felé. Haragos cimborája még egyszer végigmérte a harcias ifjú vadászokat és az elégedetten mosolygó papnőt, majd lehajtotta a fejét és tétovázva megszólalt:
– Bocsánatot kérek… vadászok. Megyek én is… hogy kibéküljek a fiammal…
– Az egek adjanak nektek bölcsességet! – zengett fel újra a papnő hangja, ahogy a két félig-kijózanított alak kilépett az ajtón. Kyrtrud halkan felszisszent, ahogy újra végigfutott a testén a túlvilág lehelete.
A parasztok távozása után a nagy asztal mellett újraindult a beszélgetés, a fogadós pedig szemrehányó hangon fordult a papnőhöz:
– Romburga nővér! Én tisztelem az egek hatalmát, de mindennek megvan a maga helye. Én sem szervezek ivászatot a kápolnába, te se prédikálj a fogadóban, mert elűzöd a vendégeimet!
– Te pedig mérgezed a vendégeid lelkét… – zsörtölődött a papnő, majd Kyrtrud felé fordult és újból előhívta az egek hatalmát. – És téged, leányom, miért zavar az egek szent hatalma? Netán sötét erőket rejtegetsz?
A kérdések hideg acélként hasították a lelket, de a fiatal alakváltó szívében ott fortyogott a nyers életerő… És még a Kaszás által mutatott példához is jól illett volna az, ha a kötözködő nővér egy csattanós pofont kap válaszként…
– Elég ebből, Romburga! – szólalt meg Kaszás határozott hangon, ahogy belépett a farkasvigyort villantó lány elé és közelségével hátrálásra kényszerítette a papnőt. Az ő beszéde nem hordozott túlvilági hatalmat, de így is kézzelfoghatóvá tette, hogy a halál csak egy karnyújtásnyira van. – A lány alakváltó és a védelmemet élvezi… bár téged amúgy is kék-zöldre verne, ha felhergeled.
– Csalódtam benned, Kaszás! – válaszolt a papnő, ahogy belenézett a fölé magasodó alak szemébe. Most már nem az egek hidegen zengő hangján beszélt, hanem egy sértődött nőszemély csípős, gyűlölködő szavaival. – Sok vadász mesélt már a ragyogó hatalmadról, erre mikor találkozok veled, leállsz védelmezni egy félig paraszt, félig vadállat fajzatot!
– Mégis mit akarsz? Azt kívánod, hogy pusztuljanak a vadállatok? És a parasztok?
– Azt kívánom, hogy tanulják meg végre, hogy hol a helyük! – fakadt ki Romburga a levegőt markolászó kezekkel. – Felőlem lehet valaki gyarló, de legalább ismerje fel korlátait!
– A holtak seregei előtt minden lélek egyenlő – jelentette ki Kaszás egy mély lélegzetvétel után. – Az égi hatalom nem egy csillogó ékszer, amivel büszkélkedhetsz és felsőbbrendűvé válsz, hanem egy hatékony eszköz, amivel szolgálhatjuk a népet és elhozzuk a békességet.
Ahogy a vén vadász az utolsó szavakat mondta, hirtelen előrenyújtotta a jobb kezét és a hosszú ujjaival megragadta Romburga homlokát.
– Nyugodj meg!
A papnő arcát egy pillanatra eltorzította a düh, de aztán szétterjedt a lelkében a Kaszás által előhívott égi hatalom és tántorogva hátrált egy lépést. Kaszás merev, kifejezéstelen arccal nézte ellenfelét, aki pislogva próbálta összeszedni a gondolatait.
A kínos csendet a pult mögött álló fogadós törte meg:
– Ez még mindig nem kápolna, szóval a hitvitáknak sem itt van a helye… Mesélj inkább arról, Kaszás, hogy milyen kalandjaid voltak mostanában!
– Nem volt semmi különös, a medvét könnyen legyőztük. Kyrtrud lerohanta vadtulokká változva, én pedig ítéletet mondtam az összetört fenevad felett, mielőtt a gonosz lélek elmenekülhetett volna. Utána visszaindultam, hogy a délvidéki kapitányhoz kísérjem a lányt, de útközben még kiűztem egy hívogató lidércet egy kút mélyéről.
– És utánajártál, hogy ki idézte meg azt a gonosz lelket? – kérdezte az egyik fiatal vadász.
– Úgy tűnt, hogy nem egy ember küldte oda – válaszolt Kaszás. – Nem hinném, hogy valakinek érdekében állt volna így gyötörni azt az egyszerű parasztasszonyt.
– Akkor mégis hogy kerülhetett a kútba? – csodálkozott a fogadós.
– Igazlátó Szent Umatis úgy tanítja – válaszolt Romburga nővér –, hogy a gonosz lelkek a feneketlen mélységből néha nem a tengerek romlott vizén keresztül, hanem a sziklákon és talajon átkúszva emelkednek fel.
– Már ha hiszünk a bölcselőknek, akik csak vizsgálgatják a gonosz lelkeket, ahelyett, hogy irtanák őket… – kötözködött Kaszás.
– Én láttam a lidércet, és nem a formátlan mélységből érkezett, hanem a vadonból szakadt ki – szólt közbe Kyrtrud is. – Olyan volt, mint egy félénk, elveszett állat szelleme…
– Te már csak tudhatod – fintorgott a papnő, majd rövid hallgatás után újra felnézett a vén vadász hórihorgas alakjára:
– Akkor te most elutazol erről a vidékről, hogy elvidd a kapitányhoz ezt a… lányt. Hallottál esetleg valami megbízásról Sebesdomb földjein vagy azon túl a dombok között?
– Miért kérdezed? – kérdezett vissza Kaszás kifejezéstelen arccal.
– Úgy terveztem, hogy a társaimmal arrafelé fogunk vadászni. Ha hallottál valami gonosztevőről vagy fenevadról, de már nem tudtad felkutatni, akkor szívesen átvállaljuk…
– Sebesdombi Adalgan nagyúr papokat és papnőket gyűjt egy viszonylag nagyszabású tervhez. Engem is erőszakosan, a kardját lóbálva próbált marasztalni. Még egy Hogrun nevezetű kínzómestert is szóba hozott…
Romburga nővér szeme először felcsillant, de utána lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy meghallotta a részleteket. Kaszás az utolsó szavak után fenyegető vigyorral nyomatékosította a figyelmeztetést, a papnő pedig határozott hangon válaszolt:
– Az az uraság nem csak kegyetlen, hanem bolond is, ha olyanokra akar kínzómestert uszítani, akik az egek támogatását élvezik…
– Adalgan azzal fenyegetőzött, hogy Kyrtrudot hajítja tömlöcbe koholt vádakkal – mutatott Kaszás a háta mögött álló lányra. – És hát neked is van két társad, akik nem tudják túlvilági hatalommal elfojtani a szenvedést…
A két legény elfehéredett, a papnő pedig tétovázva szólalt meg:
– Akkor talán jó lenne másfelé menni…
– Gyertek a délvidékre – szólt közbe a nagyobb asztaltársaságból egy loboncos hajú, jó erőben férfi, aki már egy ideje a vadászok beszélgetését figyelte. – Az embereimmel onnan viszünk jóféle követ, amiből majd a királyi palota díszítéseit fogják faragni, és hallottuk, hogy a bányászok bajban vannak, mert elszemtelenedtek a trollok. Arrafelé verik a királyi ezüstpénzt, biztos jutna belőle bőven annak, aki elveri azokat a túlnövekedett vadembereket…
A papnő elgondolkodott egy kicsit, majd a társai felé fordult:
– Na, akkor inkább vadásszunk arrafelé! A trollok erősek és pofátlanul gyorsan gyógyulnak, de az egek támogatásával biztosan legyőzzük őket.
– Úgy emlékszem – szólalt meg Kaszás –, hogy Adalgan nagyúrnak van egy vámháza a királyi út mellett, az almási hídnál…
– Valóban, szekerenként két ezüstöt behajtottak a csatlósai – tette hozzá a szekeresek vezetője.
– Valószínűleg a sebesdombi harcosok ott is megállítják a papi hatalmat birtokló vadászokat, de ha szerzel rongyos ruhákat és visszafogod magad, akkor nem fogják kitalálni, hogy nem egy falusi vénasszony áll előttük.
A papnő gyilkos tekintettel nézett fel a vadászra, de nem válaszolt semmit.
Ezek után az Ezüst Szövetség három tagja elbúcsúzott, hogy elintézzenek pár dolgot: Romburga a Szent Kullan kolostorba ment, hogy folytasson egy régi vitát a kántorral, de előtte ráparancsolt a két legényre, hogy gyakorolják a fegyverforgatást és kerítsenek neki valami egyszerű ruházatot.
– Remélem, hogy valóban túljutnak az Almás-patakon – jegyezte meg Kaszás halkan a távozásuk után, Kyrtrud felé fordulva.
– Miért törődsz velük? – válaszolt a lány némi sértődöttséggel a hangjában. – Ráfér arra a pökhendi nőszemélyre, hogy a nagyúr emberei úgy terelgessék, mint egy birkát.
– Ha a trollok verik laposra, azt nem bánom – csóválta kopasz fejét a vadász –, de a kincskereséshez nem hiányzik még egy kiállhatatlan alak…
A délután hátralévő részében Kaszás kikérdezte a fogadóst és a szekereseket, hogy milyen híreket hallottak, majd két ezüstért kibérelt két fekhelyet a közös hálóteremben és azonnal ledőlt pihenni a pokrócokra, amit a fogadós idősebb lánya felhozott neki. Fiatalabb korában ezt az időt a harci fogások gyakorlására szánta volna, de mostanában már a gyalogút is felemésztette az erőtartalékait…
Kiri eközben lenn maradt és kíváncsian hallgatta Askulf végeláthatatlan történeteit a régi vadászatokról, vacsorára pedig becsatlakozott a szekeresekhez, akik együtt vettek egy nagy tál gőzölgő pörköltet.
A vacsoraidő vége felé a vén vadász is felbukkant, hogy harapjon valamit. Askulf először kenyeret és vizet rakott elé, de az „Annyira azért nem vagyok szerzetes!” tiltakozás után mosolyogva hozta elő a táplálóbb ételeket.