7. Visszatérés
Másnap reggel mindenki arra ébredt, hogy Romburga már napkelte előtt felverte a két „álomszuszék, mihaszna” társát, hogy időben indulva egy napon belül átjuthassanak az országútnak az Adalgan nagyúr birtokára eső szakaszán.
Kyrtrud még félálomban, ásítozva fogadta a kőtömböket szállító társaság két fiatalabb tagjának a változatos jókívánságait. A legények nagyon sajnálták, hogy a lány a délvidéki kapitányhoz igyekszik, így nem tarthat velük; egyikük még a csapat vezetőjénél, Farastan mesternél is megpróbálta kialkudni azt, hogy visszafordulhasson a kőfejtő felé.
Nem sokkal később Kaszás is felbukkant az Askulf felesége által összecsomagolt útravaló élelemmel. A vén mester egy cikornyás jókívánsággal magára vonta Farastan figyelmét, és előállt azzal a kéréssel, hogy Kirivel együtt szeretne csatlakozni a szekerekhez. A legény, akinek az alkudozását félbeszakította a kérés, zavarodottan szólalt meg:
– De hiszen a lány azt mondta, hogy a délvidéki kapitányhoz mentek, mi pedig éppen a délvidéki bányáktól utazunk északra…
Kaszás elmosolyodott és hosszú, csontos karjaival mutogatva magyarázkodni kezdett:
– Számotokra a „délvidék” azt a hegyes-völgyes tartományt jelenti a gazdag bányákkal, kényeskedő uraságokkal és goromba trollokkal… Vasas Szent Ulfeus viszont a Nagy Folyótól északra élt, ahol a fejedelmek civakodnak a tengeri fenevadakkal, burjánzó erdőkkel és jeges szirtekkel megvert földeken. A rend megalapítása után minden fejedelem földjein egy-egy kapitány vezette a testvéreinket, és amikor a folyótól délre is beszálltunk a vadászatba, akkor egyetlen új kapitányra bíztuk Lurzuria egész királyságának az ügyeit.
– De hiszen Lurzuria önmagában nagyobb, mint az északi baltalóbáló barbárok összes fejedelemsége… – csodálkozott Farastan.
– Vigyázz, kit nevezel barbárnak! – mordult fel Kaszás, majd nyomatékosításképpen előrántott a köpönyege alól egy rövid, de fenyegetően csillogó harci baltát. – Lehet, hogy régebb óta járom az országodat, mint te magad, de attól még nem fogom tűrni, ha őseim földjét sértegetik.
Kyrtrud jóízű kacagással fogadta a mestere kirohanását; a nagy bajuszú, markos szekeres pedig riadtan hőkölt hátra, majd némán bámulta a hosszú ujjak között táncoló fegyvert. Kaszás elégedetten elmosolyodott, majd egy újabb hirtelen mozdulattal elrakta a baltát és folytatta a magyarázatot:
– Északon a valódi vadászok mellett Vasas Szent Ulfeus követőihez tartozik sok templom, kolostor, vendégház és ispotály is, így a délvidéki kapitányunk feladata nem különösen nagy a többiekhez képest. Arrafelé jól működik az a kiterjedt közösség is, de azért én élvezem, hogy ezeken a földeken minden testvérem tudja, hogy milyen farkasszemet nézni egy fenevaddal…
– Még mindig kellemesebb lehet, mint veled farkasszemet nézni… – mormolta egy hátrébb álló szekeres, amit Kaszás széles vigyorral fogadott.
– Akkor hát természetesen jöhettek velünk – szólalt meg Farastan, ahogy kicsit összeszedte magát –, ha a lány nem tereli el teljesen az ifjabb társaim figyelmét.
– Nem fogja! Odafigyelünk a dolgunkra! – válaszoltak kórusban a legények.
A robusztus szekereket a négy-négy ökör ütemesen húzta az országúton. A nyári melegben fojtogatóan szállt a por, de a szekérhajtók így is nagyon örültek, hogy nem kell az esőzések után maradó sárral birkózni.
Kyrtrud kényelmesen végigfeküdt a leghátsó szekér rakományán, Kaszás pedig az első szekéren kért helyet és éberen figyelte az utak peremét. Természetesen útonállók nem mutatkoztak, hiszen a faragatlan kőtömbök elrablása nehezebb munka lett volna, mint a tisztességes földművelés.
Este a társaság a Bölcs Gotzon nevét viselő kolostornál kért és kapott szállást, ahol a szekeresek értékelték a tiszta fekhelyeket, de bosszankodtak azon, hogy egy hordócska ital sem akadt a szent embereknél. Kaszás tüzes, de jó hangulatú vitába keveredett két szerzetessel, Kyrtrud pedig unalmában segített etetni és terelgetni az ökröket.
Az egyik legény még a nap folyamán kitervelte, hogy az alakváltás előtt le kell tenni a ruhákat, így elkezdte unszolni a lányt, hogy mutassa meg a csodálatos képességét. Kiri viszonylag hamar belement a dologba, behúzódott az udvar sarkába, levette a ruháit és előhívta a vadon hatalmát. A két legény egy rozoga kerítés résein átkukucskálva bámészkodott, de nem voltak felkészülve arra, hogy milyen az, amikor a női test hirtelen felpuffad, eltorzul és kiszőrösödik.
Az ötletgazda azon nyomban rosszul lett és megszabadult a vacsorától, társa pedig szintén elsápadt, de legyűrte a hányingert. Kiri nem lepődött meg túlságosan és komótos léptekkel kerülte meg a kerítést, hogy odasétáljon a legényekhez; viszont az udvar túloldalán egy idősebb szerzetes is kilépett a kolostorból, hogy megvizsgálja a furcsa hangok forrását.
A jobb állapotban lévő legény tekintete vadul cikázott az öklendező társa, a böszme vörös tulok és az oldalról gyanútlanul közeledő bozontos szakállú alak között, majd fojtott hangon rákiáltott az alakváltóra:
– Változz vissza!
Ennek köszönhetően a kiérkező Druktbalt testvér fenyegető vadállat helyett csupán egy anyaszült meztelen, ringó keblű leánnyal és két riadtnak tűnő, rossz bőrben lévő legénnyel találkozott. Kiri egy pillanatra azt hitte, hogy a vénember ott helyben gutaütést kap, de aztán az egyházfi az ég felé emelte tekintetét, vett néhány mély levegőt, és rekedt hangon förmedt rá a fiatalokra:
– Mégis mit képzeltek magatokról, ostoba kölykök?! Ez egy kolostor, nem egy mocskos kupleráj!
– Elnézést… – nyögte ki a hátrébb álló legény, ahogy a kerítésre támaszkodva felegyenesedett. A legények ijedtnek tűntek, Kiri viszont nem szólt semmit, csak szemtelenül rámosolygott az idős férfira.
– Akit ilyen romlott viselkedés sújt, az a kolostor regulái szerint egy hetet fog böjtölni a toronyba zárva, hogy megtisztuljon a lelke! És ez mindenkire vonatkozik, aki belép e szent falak közé!
– Arra már nem lesz szükség, tisztelendő atya – szólalt meg a lány hirtelen felcsillanó szemekkel. – Ezek a legények idehívtak ebbe a félreeső sarokba és levetkőztettek, de Szent Gotzon közbeavatkozott és undorrá alakította a testi vágyaikat…
Druktbalt végigmérte a vacsorának a kerítés tövében fekvő maradványait és a legényeket, akik valóban nem sóvárogva, hanem idegenkedve néztek a meztelen lány felé, majd megcsóválta a fejét és beletörődve szólalt meg:
– Akkor hát takarítsátok fel azt a mocskot, te pedig vedd magadra a rongyaidat, aztán takarodjatok! Az egek tüze tisztítsa meg a lelketeket!
Másnap reggel Farastan meglepetten tapasztalta, hogy az egyik szekeres, akit már mindenhol keresett, a kápolnában térdepelve fohászkodik égi nyugalomért. Amikor magyarázatot követelt, a zavarodott legény valami ostoba ürügyet hordott össze rémálmokról meg rozsdabarna szőrről…
Az esti kaland után az út nyugodtabban folytatódott, Kyrtrud megszabadult a körülötte legyeskedő legényektől és békésen bámulhatta a földeket, házakat, templomokat, várakat és más érdekességeket, amelyek mellett elhaladtak.
A szerzetesek csak délután találták meg azt a néhány nyomot, amelyet az alakváltó patái hagytak a kerítés mellett az agyagos talajban. Ezeket a bizonyítékokat és Druktbalt beszámolóját figyelembe véve a szent emberek hamar egyetértésre jutottak, hogy az előző estén egy nőstényördög surrant be a kolostorba, aki megpróbált veszedelembe csábítani két gyanútlan utazót, de Bölcs Gotzon közbenjárása megmentette az ifjak életét.
A kolostorkert falainak az újraszentelése három napon át tartó böjtölést és virrasztást jelentett, viszont a csodálatos esetnek a híre fokozatosan elterjedt a vidéken, és még évtizedekkel később is hurcoltak a kolostorba olyan nemesifjakat, akikben az idősebb rokonaik szerint túlságosan erős testi vágyak éltek.
A szekérút harmadik napján dél körül Kaszás odament Kirihez, és botjával megbökte a kocsin ülve bambuló lányt.
– Nézd ott azt a fehér határkövet! Ez már a Koronabirtok, és estére megérkezünk a rózsáskerti árvaházhoz.
– Miért megyünk árvaházba?
– A testvériségnek kevés épülete és birtoka van az országban, és közülük ez az árvaház van a legjobb helyen, a Koronabirtok közepén. Emiatt a kapitányunk, a legjobb gyógyítónk és néhány más testvér általában itt tartózkodnak, hogy mindenhonnan elérhetőek legyenek.
– És egyáltalán miért van az Ir… egy vadász-testvériségnek árvaháza?
A vén ítélkező gondolkodott egy keveset, aztán csontos ujjaival gesztikulálva magyarázni kezdett:
– A rablók és gyilkosok kölykeit kell valahová tenni, hiszen csak nem ítélkezhetünk felettük szüleik vétkei miatt…
Kaszás a felnézett az égre, ahogy visszagondolt a fertelmes átkokért megítélt boszorkány három riadt gyermekére…
– Aztán persze a fenevadak és gazemberek áldozatai után is sok árva maradt…
Akit lehetett, azt a rokonoknál hagytak, de mindig voltak, akik a vadászok segítségére szorultak…
– És sajnos – tette hozzá végül a mester – az is előfordult már, hogy testvéreink gyermekei kerültek oda egy balsorsú vadászat után…
Persze aki kiskorúakról gondoskodott, az elvileg nem is folytathatta volna a veszélyes vadászatot, de ez a tilalom sem volt elegendő…
Estefelé a szekerek elérték a királyi palotához, ahol már várta őket az út szélén, a száraz fűben ücsörögve a kőművesmester csinos szőke lánya. Farastan elkezdte egyeztetni, hogy hova vigyék a köveket, Kiri pedig próbálta kilesni, hogy a szolgák házain túl hol lehetnek a palota épületei, majd a vén vadászhoz fordult:
– Ezek szerint valóban itt él a király? Te láttad már személyesen? Hogy néz ki?
– Ez itt az Őszi Palota, most pedig még nyár van – válaszolt Kaszás egy finom mosollyal. – A király folyamatosan járja az országot, hogy fenntartsa az alattvalók hűségét: most még az északi tartományokat járja, ősszel itt szemlézi a Koronabirtok lovagjait, télen a délvidéki hévforrásoknál emelt palotában pihen, a tavaszi áradások idején pedig a szárazabb keleti országrészeken keresztül utazik majd.
– Egyébként meg a dicső királyunk nem annyira különleges… – szólt közben az egyik szekeres. – Az uralkodóház a délvidékről származik, így olyan fekete haja van, mint nekem vagy Farastannak, de nem sugárzik belőle bűvös hatalom, ahogy azt a vénasszonyok mesélik.
A két vadász még egy bő félórát sétált, mire megpillantották a szántóföldek között vezető kisebb út végén a vérvörös rózsákból ültetett sövény. A bokrok mögött fák álltak, de közöttük néhol látszott az épület régi, megszürkült zsindelyteteje is. Az út végét erős gerendákból ácsolt kapu zárta el, ami mellett egy tömzsi, de lőrésekkel ellátott őrház állt.
Ahogy közeledtek, Kyrtrud elismerően mérte végig a rózsákat:
– Ezek a bokrok jól megnőttek, még tulokká változva, vastag bőrrel sem lenne kedvem áttörni rajtuk…
– Örülök, hogy meglátod a lényeget… ahogy azt Ulfeus is tanítja… – válaszolt a vén vadász elégedett mosollyal.
– Ha már itt tartunk… – szólalt meg a lány elgondolkodva – a kapitány miért veszi körül magát és a rend központját ártatlan gyermekekkel…?
– Hát élvezi a kölykök társaságát… – szúrt közbe Kaszás, de közben kíváncsian figyelte, hogy fiatal társa mit fog mondani.
– Itt a koronabirtok közepén csak a király küldhet olyan sereget, ami átjut a burjánzó sövényen… Annyi harcosa nyilván nincs a testvériségnek, hogy az egész ország hadaival szembeszálljon, viszont még egy uralkodó hírnevének is rosszat tenne az, ha árvák vérével mocskolná be a kezét… Fondorlatos védelem, különösen az ellen, hogy tűzzel füstöljék ki a vadászokat az épületből…
– Egy ártatlan kölyköt sokszor nehezebb megölni, mint egy edzett harcost… – válaszolt a vén mestert, majd mély levegőt vett, ahogy eluralkodtak rajta a sötét emlékek. Kyrtrud maga is töprengett egy keveset, majd komor hangon szólalt meg:
– Azért van igazság abban, hogy irgalmatlannak hívnak titeket.
– De neked is közöttünk van a helyed – válaszolt a vadász egy különös mosollyal, ami egyszerre volt barátságos és fenyegető.
A beszélgetés közben a két megfáradt utazó eljutott a kapuig, ahol egy gyermekhang köszöntötte őket a lőrésen keresztül:
– Jó estét, vándorok! Mit kerestek a rózsáskerti árvaháznál?
– Kaszás vagyok, az ítélkező – mutatkozott be a fekete köntösbe öltözött alak, ahogy közelebb lépett. – Nyisd ki a kaput!
– Igenis, vén mester!
A kapu túloldaláról zörgő-kopogó hangok hallatszottak, majd kinyílt a gyalogosoknak való kisebbik szárny. Kaszás határozott léptekkel vonult be az udvarra, Kyrtrud pedig kíváncsian, bámészkodva követte.
Az udvaron különféle gyümölcsfák álltak, alattuk pedig csenevész fű küzdött az állandó taposással. A kapu mellett a nagyjából tízévesnek tűnő kapuőr várakozott lelkes mosollyal az arcán. A göndör hajú kislány egyszerű barnás ruhát viselt, de egy valódi, hegyes hajítódárdát szegezett Kyrtrud felé és elszántan figyelte az idegen mozdulatait.
A kaputól egy jó kőhajításnyira állt az árvaház kétemeletes épülete magasodott. A fehérre meszelt falon az ablakok csak vékony sötét rések voltak, hogy a kölykök ne tudjanak kimászni, az ellenségek pedig ne tudjanak bemászni.
A bejárati ajtó tetején nehéz vasból kovácsolt bilincs függött, nagyjából olyan magasságban, hogy egy rossz gyerek lába éppen leérjen, ha a csuklóinál fogva rögzítik. Az egész hely inkább tűnt erődnek vagy szerzetesek lakhelyének, mint gyermekek otthonának…