8. Nem gyerekjáték

Kaszás türelmesen várakozott, ahogy a társa felmérte a terepet, aztán megindult, de nem a szívósnak tűnő ajtó felé, hanem balra, hogy megkerülje az épületet. Előttük, az udvar sarkában egy füveskert volt kialakítva, ahol szépen virágzott a zsálya, a kamilla, a levendula és számtalan más tarka növény.

A virágok között egy kékesszürke papi palástot viselő nőalak hajladozott, ahogy határozott mozdulatokkal kihúzgálta a gazokat a kertből. Amikor közelebb értek, a kertészkedő leány felnézett és széles mosollyal üdvözölte Kaszást:

– Jó újra látni téged, nagy tudású testvérem!

Kiri kritikus tekintettel pásztázta kertben álló figurát, aki hozzá hasonlóan a felnőttkor alsó határán mozoghatott, azonban olyan eleganciával született, amit az úri kisasszonyok drágakövekkel, arannyal és selyemmel sem tudtak utolérni.

Ezen a lányon még a díszítetlen, poros ruha is az egek határtalan kékségét idézte, a fekete hajfürtöket rögzítő apró ezüstcsatok pedig lángnyelvekként csillogtak a lenyugvó nap fényében. Kaszás is végigmérte fiatal papnőt, majd barátságos, szinte tréfásnak nevezhető hangon köszöntötte:

– Én is üdvözöllek, királylány! Nagyot nőttél azóta, hogy utoljára láttalak…

– Majd szeretnék beszélni veled, ha alkalmas lesz.

– Természetesen, Kunidana! Lerakom az újoncot a gyermekmegőrzőnél, aztán mondhatod is.

A papnő a hosszú léptekkel haladó vénember után lódult és jóindulatú, de lekezelő kíváncsisággal odalépett Kyrtrud mellé. Az ifjú alakváltó dacos tekintettel nézett vissza: nem élvezte, hogy a „királylány” úgy mosolyog rá, mint egy kisállat vagy parasztgyermek felett bámészkodó nemesasszony. Egy pillanattal később aztán eltűnt a mosoly, és óvatos figyelem bukkant fel az előkelő arcon…

Az árvaház oldalsó homlokzata és néhány roskatag, de hófehérre meszelt melléképület között elhaladva a társaság kiért egy füves területre, ahol egy papnőkhöz illő köntöst és fejkendőt viselő, kis termetű figura figyelt tucatnyi összevissza szaladgáló gyermeket. Ahogy közelebb értek, a ráncos arcú, de életteli nőalak hirtelen megfordult és köszöntötte őket:

– Az erőszak legyen veletek, testvéreim! És téged is üdvözöllek, leányom!

Kyrtud elkerekedő szemekkel fogadta a szokatlan jókívánságot, Kaszás viszont nem lepődött meg és szinte azonnal válaszolt:

– Ulfeus bölcsessége vezéreljen téged is, Erkanfled nővér! Itt hagyom nálad ezt a Kyrtrud nevű lányt, aki szeretne csatlakozni a testvériséghez, és elmegyek, hogy megbeszéljek valamit Kunidanával.

A szürke köntösbe öltözött nővér némán bólintott, egy pillanatra visszanézett a játék felé, majd a tekintetével követte, ahogy Kaszás és az elegáns vadász-lány megfordul és visszasétál a füveskert felé. Eközben Kyrtrud érdeklődve figyelte, ahogy egy hatévesnek tűnő szőke kislány megtesz három elnyújtott lépést, majd egy visítva menekülő fiú felé hajítja a két kézzel markolt labdát. A dobás célba talált, így az „áldozat” csalódottan kocogott oldalra, két másik kölyök pedig meglódult, hogy lecsapjanak a labdára…

– Szóval te lennél Kyrtrud… – szólalt meg a barátságosan mosolygó nővér, ahogy megigazított egy ősz hajtincset és felnézett a lányra. A fürkésző tekintetben a gyermeki kíváncsiság keveredett a hosszú élettapasztalattal és az egek határtalan békességével. – Mivel érdemelted ki a vén hóhér figyelmét?

– Megrohamoztam és elsöpörtem egy medvét – válaszolt Kiri határozott hangon.

– Derék dolog! Ezek szerint alak… – monda a papnő elgondolkodva, majd hirtelen előrehajolt és így a hátulról-oldalról érkező labda fél arasznyival a lobogó fejkendő felett süvített el.

– …váltó lennél? Milyen állattá tudsz változni? – folytatta a nővér felegyenesedve, majd hirtelen lerogyott és fél térdre ereszkedett, amikor egy tízévesforma fiú elérte, felkapta és felé lódította a labdát…

– Jó nagy vadtulokká! – válaszolt Kyrtrud, majd felsikoltott, ahogy a fiú második lendítésre már valóban eldobta a labdát, és telibe találta a vadászjelölt könyökét.

A következő pillanatban már a gyerekek kórusa ismertette a szabályokat:

– Kiütöttelek! – Kiestél! – Menj a sarokba!

Kiri zavarodottan forgolódva figyelte a gúnyolódó kölyköket, Erkanfled nővér viszont előrenyúlt a földön fekvő labdáért, egy gyors mozdulattal lábon dobta azt a fiút, aki éppen kiütötte a beszélgetőpartnerét, majd a kezébe visszapattanó labdát azonnal továbbdobta egy szemtelen lányra, aki nem figyelt eléggé. A gúnyolódás elhalt, ahogy a három áldozat egyszerre megindult a játéktér sarkát kijelölő vödör felé, a túloldalon pedig a gyerekek lendületes dobásokkal próbálták levadászni egymást.

Az idős nő a játékkal alig törődve követte Kyrtrudot és tovább kérdezősködött:

– És miért döntöttél úgy, hogy szeretnél közénk állni?

– Egyszerűen jó volt teljes lendülettel harcba rohanni – jelentette ki a lány harcias vigyorral, majd visszanézett a nővérre és sietve folytatta: – És persze az is fontos, hogy ezzel segíthetek másoknak…

A nővér eközben megfordult, ahogy közeledett a játék zaja, de már nem tudta elkerülni a kitámasztó lábára célzott dobást. Ezután két gyors, de sikertelen támadás következett, majd egy loboncos barna hajú kislány ugrálva ünnepelhetett, ahogy leterítette az utolsó ellenfelét is. Eközben a második helyezett fintorogva elsétált a vödörig, majd mindenki visszaszaladt a pályára és újraindult a játék.

Ebben a menetben a tapasztalt nővér esett ki először: egy mellette álló kölyök elkapott és ezzel kivédett egy dobást, majd villámgyorsan továbbhajította a labdát. Kiri lendületesen ugrálva háromszor is kitért a rá irányított támadások elől, viszont amikor labdához jutott, akkor ő sem tudta eltalálni a gyerekeket.

– Látom, megy a játék! – kurjantott fel egy marcona, sebhelyes arcú férfi, aki az épület felől lendületes léptekkel közeledett a gyerekekhez. – Beszállhatok?

– Most nem! – válaszolt egy kislány.

– Majd a következőbe igen! – tette hozzá a labdát tartó kölyök, majd egy rutinos dobással kiütötte Kirit, aki a harcosra figyelt a játék helyett.

– Akkor át is adom neked a gyerekek felügyeletét – szólalt meg a vödör mellett ácsorgó nővér is, majd intett Kyrtrudnak, hogy kövesse.

Ahogy lassan visszaindultak a füveskert felé, a fiatal alakváltó kérdő tekintettel nézett a társára, aki a nagydarab harcosra visszamutatva magyarázkodni kezdett:

– Ő Berker testvér, egy nemesember a keleti határvidékről. Azután csatlakozott hozzánk, hogy a pusztai törzsek betörtek a birtokaira és lemészárolták a családját.

Kiri dermedten megtorpant, és hirtelen mozdulattal nézett vissza a szőke alakra, aki lendületes léptekkel csatlakozott az árvák zajos seregéhez.

– Ez a tragédia már tíz éve történt – tette hozzá Erkanfled –, de a lovag a mai napig visszasírja a négy szép leányát, így ha erre jár, akkor mindig sokat játszik a gyermekekkel, hogy ezzel is tompítsa a bánatát.

Kyrtrud csendben lehajtotta a fejét, a papnő pedig a vállára tette a kezét és halkan folytatta:

– Te kalandokat, dicsőséget és szebb életet keresel a vadászatban, azonban sok olyan testvérünk is van, akik vezekelnek vagy gyászolnak és igazából a szép halált keresik.

– Kaszás is közéjük tartozik?

– Sokan gondolják úgy – válaszolt az idős nő mosolyogva –, de ha a vén róka tényleg a vértanúhalált keresné, akkor már régen a túlvilágon pihenhetne. Többször is kikeveredett olyan harcokból, ahol más vadászok a fűbe haraptak… – Itt már eltűnt a mosoly és Kyrtrud láthatta a lélekben felbukkanó gyászt, ahogy a papnő felnézett a mindenkit befogadó egekre.

– Ezekben a helyzetekben Kaszás indíthatott volna elkeseredett rohamot, ami nem lett volna teljesen hiábavaló… de azért nagy eséllyel lezárta volna az életet.

– Én is hallottam már tőle, hogy „Vadász vagyok, nem dajka” – monda a lány a vén mester száraz hangját utánozva.

– Pontosan – helyeselt a papnő, akinek az arcán ismét megjelent egy jóízű mosoly. – Persze azért így is jó mellette harcolni, hiszen mások önfeláldozó húzásokkal sem tudják utolérni azt, amit ő biztonsággal teljesít…

A beszélgetés közben a két nő elérte a füveskertet, ahol a papnő a köntösét igazgatva letelepedett a kertecske közepén álló egyszerű padra. Kiri lendületes lépésekkel körbenézegette a növényeket, mintha keresne valamit, majd óvatosan lecsípett egy kis ágat a levendulabokor hátuljáról és elkezdte lassan rágcsálni az élénk ízű leveleket. A papnő csóválta a fejét, de látta a lány elégedettségét, így nem szólt semmit.

Néhány pillanattal később egy tizenkevés éves lány törte meg a csendet, aki egy nagy favágó fejszével a vállán előresétált az udvar hátuljából, és zengő hangon köszönt az idős nővérnek:

– Az erőszak legyen veled, Tányi néni!

Az idős papnő széles mosollyal intett a leánynak, aki az épület sarkánál elfordulva már ment is tovább a kert túloldalára…

– Miért kívánt a lány erőszakot békesség helyett? – kíváncsiskodott Kunidana. – Az én falumban a papnő csúnyán elnáspángolta volna azokat, akik így káromolják az egeket…

– Ez egy régi tréfa a vadászrend tagjai között…

– De hát azt mondják – kötözködött Kiri –, hogy az Ir… Ulfeus követői nem tréfálnak…

– Ez aljas rágalom – kontrázott rá az idős nő széles mosollyal az arcán. – Sokan korlátokat szabnak, hogy milyen eszközöket használnak, a mi közösségünk viszont minden hasznos dolgot komolyan vesz, még a tréfálkozást is…

Az ifjú alakváltó kuncogva fogadta a választ, az idős nő pedig komolyabb arckifejezéssel magyarázni kezdte a tréfát:

– Nem sokkal a rendünk alapítása után volt egy nagyszabású megbízás, ahol majdnem minden vadászunk harcba szállt az élőholtak ellen és legyőzték az ellenséget, de a testvérek fele is elesett a véres küzdelemben. – A papnő újból feltekintett a nap utolsó sugarai által vörösre festett égre, ahogy megemlékezett a vitézekről, akik már négyszáz éve nyugodtak odafenn.

– Ezután a temetési szertartáson a pap úgy zárta a holtak búcsúztatását, hogy „A békesség legyen veletek!”, majd nem sokkal később a túlélőket is ugyanezzel a köszönéssel akarta útjára bocsájtani.

Kiri megborzongott, ahogy Erkanfled az idézetbe is belerakta a túlvilág jeges tüzét, kézzelfoghatóvá téve a gyásszal teli pillanatokat.

– Persze ezt a vadászok lázadozva fogadták és hangoztatták, hogy ők még nem kérnek a békességből… Aztán valaki kitalálta az erőszakos köszöntést, a többiek pedig azonnal átvették…

– Így már világos… De nem okoz az ilyen üdvözlet véres félreértéseket? Valaki azt hiszi, hogy sértés, a vadász visszaüt…

– Csak a testvéreinket üdvözöljük így, meg néhány arra érdemes vitézt, akik közénk valók lennének… és tudják, hogy honnan ered a tréfa. Egy parasztnak vagy földesúrnak valóban békességet kell kívánni – magyarázott az idős nővér, egyformán leszólva a rangban alatta és felette állókat –, a vadász viszont egész életében az erőszakos célpontokat keresi és ő maga is erőszakot használ, hogy győzzön.

Kyrtrud széles farkasvigyorral válaszolt az utolsó gondolatokra.

– Ezek szerint téged nem fognak elriasztani – kíváncsiskodott a papnő tapogatózva – a vadászok durvább eszközei…?

– Még szép, hogy nem! A mindenen átgázoló vadtulok szelleme él bennem, nem valami békésen kérődző tehénke kipárolgása…

A nővér megmosolyogta az alakváltó szavait, de aztán csendben figyelte tovább a lányt, mintha a lelkének a titkait akarta volna kifürkészni… Kyrtrud pár pillanatig hallgatott, majd hirtelen kifakadt:

– Álljunk csak meg… – tiltakozott maga elé emelt kezekkel – mennyire durva eszközökről van szó?

– Örülök, hogy azért rákérdeztél – válaszolt a papnő megkönnyebbült hangon. – Nem használunk akaratrablást, holt szolgákat vagy kínvallatást, csak azért kérdezősködtem, mert vannak olyan ájtatos figurák, akik úgy érzik, hogy már a gyilkosok elleni véres küzdelem vagy tolvajok megbotozása is bemocskolná a szent kezeiket. Néha olyanok is akadnak, akiket az zavar, hogy alakváltók is vannak a testvériségben, de nálad ez nyilván nem kérdés…

– És a meggyilkolt gyermekek? – kérdezősködött a lány csípős hangon, ahogy visszagondolt Kaszás szavaira.

– Jobban jársz, ha nem mesélek róluk, sötét történetek… A gonosz lelkek hátborzongató dolgokra képesek, de úgy érzem, hogy a testvéreim a legkisebb rosszat választották azokban a nehéz helyzetekben… Legalábbis a tudásuk által szabott korlátok között…

Kiri gyanakvása fokozatosan átalakult aggodalommá, ahogy látta a nővér lelkében kavargó undort és gyászt. Ijesztő volt belegondolni abba, hogy akadtak olyan romlott lelkek, amelyek ellen még a vadászokat támogató túlvilági hatalom sem biztosított tiszta győzelmet…

– Mindenesetre ezek a rút feladatok úgyis a papságra tartoznak – folytatta a nővér derűsebb hangon, ahogy az égi hatalom kiűzte a lelkére vetülő árnyékot. – Te majd a nyers erőddel legázolod az útonállókat és megbirkózol a böszme szörnyetegekkel, az alattomos kísérteteket pedig nyugodtan rábízhatod azokra a testvérekre, akik a holtak seregeit hívják segítségül.

– Rendben van… – válaszolt a lány, ahogy rendezte a gondolatait. – Abban szívesen részt veszek, hogy a gonosztevők megkapják a méltó büntetésüket, ha pedig valóban visszataszító dolgot rejtegetne a testvériség, azt úgyse fogom most azonnal kideríteni…

– Aztán arra is fel kell készülni, hogy a vadászoknak nincsenek kivételes előjogai, és csak akkor alkalmazhatnak erőszakot egy galád alak ellen, ha a megbízójuk feljogosítja őket vagy teljesen egyértelmű a helyzet. Emiatt a rablók, tolvajok, pusztító őrültek és más nincstelen bajkeverők ellen gyakran kell küzdeni, a szegényeket gyötrő uraságok ellen viszont szinte sohasem hívnak vadászokat.

– Pedig őket megbízás nélkül is letámadhatnák a vadászok, és ha a csapat megszerzi az uraság összeharácsolt pénzét, akkor még kifizetődő is lenne a dolog…

– Mi vadászok vagyunk, nem rablók – válaszolt a nővér szigorú hangon. – Most jó hírünk van és országszerte örömmel… vagy legalábbis tisztelettel fogadják a testvéreinket, de ha felhatalmazás nélkül megtámadnánk néhány uraságot, akkor úgy szétvernének és elűznének bennünket, mint egy közönséges rablóbandát.

– Értem, értem… – válaszolt Kyrtrud némi csalódással a hangjában.

– És végül az erőszakkal kapcsolatos harmadik és talán legsúlyosabb kérdés az, hogy aki harcba száll, az a saját életét is kockára teszi. A vadászat nem gyerekjáték és sajnos sok testvérünk volt, akiket meggyilkoltak a zsiványok, széttéptek a fenevadak vagy halálba csaltak a lidércek… – A papnő ismét felnézett az égre és most már a fiatal alakváltó is csatlakozott ehhez az egyszerű megemlékezéshez. – El tudnád fogadni azt, hogy rád is lesújthat a halál bármelyik vadászaton?

Kyrtrud pár pillanatig töprengett, de aztán határozottan válaszolt:

– Természetesen! A boldoguláshoz kockáztatni kell, és van bennem annyi bátorság, hogy felvállaljam a küzdelmet.