9. Toborzás
Erkanfled nővér feltápászkodott a padról, odalépett a vadászjelölt elé, mélyen belenézett a lány szemébe és barátságos hangon szólalt meg:
– Örülök, Kyrtrud, hogy eljöttél közénk és így megismerhettelek. A vadászatokon sokat ér az a nyers erő, amit alakváltóként hordozol, így méltó vagy arra, hogy belépj Vasas Szent Ulfeus követőinek a közösségébe. Én azért sajnálom, hogy a vadon ereje arra ösztökél, hogy a kockázatos küzdelembe rohanj, de támogatni fogunk abban, hogy az életed akkor se legyen hiábavaló, ha sok más ifjú testvérhez hasonlóan te is hamarabb fogsz meghalni nálam…
Kyrtrud elmerengve nézett fel a szürkés, gyorsan sötétedő égre…
– Nyugodtan gondold át… – üzente az idős papnő egy szelíd gondolattal, amelyet az égi békesség halvány, alig érezhető foszlányai kísértek…
A leány elméjében előtört az a régi emlék, amikor a magas fűből hirtelen felugrott a fekete macska, a tehén megriadt, ő pedig lezúgott a jószág hátáról és hirtelen az erdei forrás mellett találta magát, a nagy bükkfa gyökereire fektetve…
Az ébredés után az első emlékkép az volt, ahogy az apja babonás régi fohászokat mormol felette és hideg forrásvízzel öntözi a fejét, újra meg újra visszaszorítva a hasogató fájdalmat…
Azokban a nehéz percekben olyan kétségbeesés uralkodott a férfi borostás arcán, amilyet később még a hajmeresztő csínytevések sem tudtak újra előhívni. Néhány pillanattal később futva érkezett az édesanya is, aki elsőre azzal sem törődött, hogy a hirtelen mozgástól felsírt a karjai között hordozott csecsemő, Kiri kisöccse.
Ezek után már összefolytak az emlékek… A megkönnyebbült vagy éppen gyanakvó szomszédok kíváncsiskodása… A sötét vérfolt a baleset helyszínén… A szigorú büntetés, amelynek a nyomai perceken belül begyógyultak… A papnő fenyegető prédikációi a lelket megrontó hatalomról… A sok csínytevés, amelyek még a két úrfi merészségét is felülmúlták… A különös álmok és utánuk az első átváltozás leírhatatlan érzése…
Kiri tudta, hogy a forrás szellemétől visszakapott életet illendő lenne megbecsülni és békességben leélni… A kedves kis faluban, ahol szorgalmasan dolgozhat, összeházasodhat egy vidám legénnyel, az anyaföld áldásával könnyedén szülhet gyermekeket, a kevés szabadidejében pedig tovább pukkaszthatja a házsártos úrnőt…
A forrás szelleme azonban kalandvágyat is adott az ifjú alakváltónak és ez feldúlta a békés álmokat: a legények körül egyre több volt a zűr, a gazdák folyton követelődztek néhány átgondolatlan ígéret miatt, az úrnő pedig egy ló áráról is lemondott azért, hogy megszabaduljon a tréfáktól…
Abban a kis zugban egyszerűen nem volt hely egy vadtulok számára…
A leány kitört az emlékek világából, megrázta a loboncos szőke haját, majd határozott hangon válaszolt a türelmesen várakozó nővérnek:
– A vadon ereje visszaadta az életemet, így akkor is hálát érdemel, ha ezután belevisz a küzdelembe és végül mégsem fogom elérni az öregkort…
– Egészen bölcs meglátás – bólintott a papnő elismerően – bár már látom magam előtt, hogy mekkora marhaságokat fogsz erre támaszkodva elkövetni…
A mélyenszántó beszélgetést hirtelen megszakította, hogy az alakváltó gyomra hangosan korogni kezdett.
– Mikor ettél utoljára, leányom?
– Kora délután ettük meg az útravaló végét…
– Akkor bekísérlek a konyhába, és kerítünk valami harapnivalót… – indult meg a nővér az épület felé. – De persze legelhetsz is a kert végben, ha szeretnél gyorsan a fűbe harapni…
Amíg Kyrtrud az idős papnővel beszélgetett, Kunindna bevezette az ítélkező-mestert az árvaház épületébe és benyitott egy előkelő vendégeknek szánt, de üresen álló szobácskába. Itt a lány a fekete haját igazgatva lekuporodott az ágy sarkára, majd intett a társának, hogy nyugodtan üljön be kényelmes karosszékbe.
– Itt régóta nem volt vendég, úgyis takarítani kell majd – tette hozzá mosolyogva, ahogy a vénember tétovázva rázogatta a poros köntösét.
Végül Kaszás kényelmesen hátradőlt, kifújta magát, és megszólította a türelmesen várakozó lányt:
– Mivel járhatok a kedvedben, királylány?
– Már annak örülök, hogy újra találkozhattunk – válaszolt a lány, egy biccentéssel hangsúlyozva a tiszteletét. – Amikor öt éve elköszöntünk a Nagy Folyó partjánál, már attól féltem, hogy az volt az utolsó találkozásunk…
– Azért az északföldi testvérek biztos mesélték, hogy még élek…
– Valóban eljutott hozzám néhány hír… A Vashegyek között irtottad a vámpírokat… Kelepcébe csaltál egy felségáruló várkapitányt a Folyóközben… A zsinat megbízottjaként beavatkoztál a templomosföldi hitvitákba… Az utolsó télen, amikor már itt voltam a rend központjában, te trollok ellen harcoltál a Délvidéken…
– Így felsorolva valóban nem megnyugtatóak ezek a hírek, de valójában csak a templomosföldi ügy volt veszélyes… – morfondírozott a vadász a mellkasát végigsimítva. – Ugye nem arra akarsz rábeszélni, hogy hagyjam abba a harcot?
A lány felnevetett, ahogy látta a kopasz férfi elgyötört arckifejezését.
– Az bölcs tanács lenne, de meghagyom a kapitánynak… Én inkább arra kérlek, hogy vigyél magaddal a következő utadra.
– Biztosan hallottad már, hogy vadász vagyok, nem dajka… – válaszolt Kaszás, bár a szigorú arcvonásait meglehetősen nevetségessé tette a kényelmes testhelyzet.
– Én pedig vadász vagyok, nem kislány – válaszolt Kunidana az életkorához képest rendkívüli eltökéltséggel. – A holtak seregei évek óta támogatnak tudással és hatalommal, és most már a testem is készen áll a küzdelemre.
– Hallottam arról, hogy ősszel felesküdtél Ulfeus bilincseire még északon, aztán a havazás előtt pont visszaérkeztél ide. Azóta milyen megbízásokat teljesítettél? Mennyi tapasztalatot szereztél a vérre menő küzdelemben?
– Sokféle feladatot kaptam, de mind fejlesztette a türelmemet…
– Szépen tudod körülírni azt, hogy rád sózták az alja munkát… – válaszolt az ítélkező nevetgélve – Mégis, miket osztottak rád?
– Tél folyamán az árvákat gondoztam, mert ügyesebb voltam benne, mint a faragatlan harcosaink… Egyetlen megbízást kaptam, amikor a Sasbércek tövéhez hívtak, hogy megítéljek egy tetten ért erőszaktevőt.
– Télen utaztál a Koronabirtok szélére? De hiszen az…
– Odafelé három nap, visszafelé a viharok miatt öt nap.
– Na meg aztán… – folytatta a vén vadász a fejét csóválva – ennyire fiatalon még engem sem küldtek el embert ölni, pedig én akkor a Szürke Erdő határában éltem, nem Lurzuria virágzó királyságának a kellős közepén…
Az ifjú papnő egy szelíd mosollyal és egy bólintással lezárta a kérdést, majd folytatta a beszámolót:
– Tavasszal az árvízzel érkező lények ellen küldtek.
– Remélem, azért nem birkóztál a mocsári szörnyetegekkel…
– Megtisztító énekeket használtam. Volt, hogy alkonyattól hajnalig.
Kaszás elismerően bólintott, és csontos ujjaival végigsimította a torkát, amit néha már a huzat is kikezdett…
– És azután milyen feladatokat kaptál? – szólalt meg a vén vadász némi hallgatás után.
– A Vashegyek közé mentünk Berker testvérrel, egy bujkáló gyilkost kerestünk. Másfél hónapon át követtük a hegyi nép falvaiban, míg végül egy csúszós út mellett, egy szakadék fenekén találtuk meg.
– Igen, Berker mesélt arról a csúf ügyről, hogy a nagyúr végül nem fizetett, mert nem ti öltétek meg az „élve vagy halva” keresett célpontot. Jól tettétek, hogy nem csináltatok galibát… Aztán a dicső nagyúr legközelebb majd úgyis megemelt díjat fog előre kifizetni, ha valami fenyegeti a birtokait.
– Akkor majdnem találkoztunk… Én két nappal az érkezésed előtt mentem el, hogy újra kifaragjam Szent Umatis szobrát.
– Micsoda?! Egyáltalán mióta tudsz szobort far…? – kérdezte a vén vadász döbbenten, majd a homlokára csapott. – Igen, a holtak seregeiben minden szakma képviselői megtalálhatóak… Te az ítélkezéstől a fürkészésig válogathatsz a vadászok eszközei közül, de bármilyen közönséges mesterséget is művelhetsz, ha arra van szükség…
– Az égiek bőkezűen megajándékoznak… – bólintott Kunidana. – Persze közel sem tudok annyira mély és szerteágazó tudást befogadni, mint amivel te rendelkezel.
– Viszont amit kapsz, azt szorgalmasan kihasználod – válaszolt Kaszás elismerően. – És még fiatal vagy, könnyen elérheted és túlszárnyalhatod a képességeimet… ha túléled a küzdelmeket…
Az ifjú papnő mosolyogva fogadta a dicséretet, majd mozdulatlanul ülve elgondolkodott azon, hogy hogyan tudná felhasználni az előtte álló életet. Eközben már sötétség honolt a szobában: a keskeny ablak északnyugatra nézett, de így is alig szűrődött be rajta fény. A karosszékben pihenő vadász egy ideig figyelte a lány homályba burkolózó alakját, majd végül újabb kérdéseivel megtörte a csendet:
– És hogyhogy szobrászkodással bíztak meg? Ilyen közönséges megbízást nem vállalunk, még akkor sem, ha meg tudjuk csinálni…
– Egyik testvérünk botlásait tettem helyre. Gyanúsítottak vallatása közben azt hazudta, hogy Szent Umatis szobra, ami a helyi kápolnában állt, rémálmokkal sújtja a hazugokat. Egy haramia hamis vallomással lerázta magáról a gyanút, aztán éjjel véletlenül nem bírt aludni, így hát ellopta és elégette a szobrot, hogy szabaduljon az átoktól…
Kaszás fintorogva, mosolyogva, majd újból fintorogva fogadta a beszámolót, de végül inkább nem mondott semmit az üggyel kapcsolatban.
– És ezután milyen feladat következett?
– Csupán három napja tértem vissza. Remélem, hogy a következő feladatot már együtt teljesíthetjük.
– Most a szokásos vándorút helyett egy hosszabb megbízásra toborzok embereket. Az ország közepén lévő dombvidéken, Sebesdomb földjeinek a peremén némi aranyat talált valami kölyök, Adalgan nagyúr pedig elhatározta, hogy feltúrja az elátkozott és elfeledett romokat, hogy kincset keressen közöttük. Úgy érzem, hogy a te sokoldalú képességeid is hasznosak lennének, de ez egy veszélyes és kiszámíthatatlan feladat, így arra kérlek, hogy gondold át, hogy vállalod-e a kockázatot.
– Veled tartok – vágta rá Kunidana rövid töprengés után. – Ha a testvéreim harcolnak valahol, akkor nekem is ott a helyem.
A vén vadász egy fanyar bólintással nyugtázta a gyors választ, majd tovább érdeklődött:
– És tudsz még testvérekről, akiket lehetne hívni?
– Berker lovag.
– Nagyszerű! Ő jól ért a keleti lovas harcmodorhoz, és azon túl az égi hatalommal is egyre szorosabb kapcsolatot ápol, úgyhogy a kísértetek ellen is hasznos lesz a tudása. Többiek?
– Útonállókat keresnek a királyi lovagokkal együtt. Aktív vadászok között csak Berker testvér és én vagyunk itt… meg persze a kapitány és Egill mester, de ők nem utazhatnak el hosszú feladatokra.
– És arról hallottál esetleg, hogy valaki hamarosan visszaérkezhet?
– Aintza nővér. A főpohárnok elátkozott pincéit vizsgálja négy napja, innen egy napi járóföldre észak felé.
– Már megint? Tavasszal is kétszer hívta már a pohárnok azzal a panasszal, hogy a délről behozott drága borok húggyá változtak a pincéjében, de egyik alkalommal sem találta meg a kísértetet és ezek szerint a megtisztító szertartásoknak sem volt tartós hatása… – mondta Kaszás a fejét csóválva. – Pedig Aintza sokat tanult a Szent Városban és nagy szakértője mindenféle vad léleknek…
– Akkor visszahívhatnánk, hátha a romok között több sikere lenne…
– Ha csatlakozik, akkor már egészen jó csapatunk lesz… – helyeselt a vén vadász – Aztán ha még valaki visszaérkezik, azt esetleg utánunk küld…
A sötét vendégszoba ajtaja hirtelen megmozdult, Kaszás pedig az utolsó mondatot elharapva felugrott-kigurult a vendégmarasztaló székből, majd előkapta a kis harci baltáját és felkiáltott:
– Fényt!
A fegyveren fellobbanó hófehér lángok beragyogták a szobát, táncoló árnyékokat vetítettek a falakra és végül, de nem utolsósorban láthatóvá tették Kyrtrud szőke hajfürtjeit és meglepett arcát szűk ajtó-résben. A lány elsőre hátrahőkölt, de egy pillanattal később már kedélyesen üdvözölte Kaszást:
– Hát itt vagy, mester! Hallottam a hangodat…
A vén vadász megkönnyebbülten sóhajtott fel, és leeresztette a fegyvert, de továbbra is fenntartotta a túlvilági fényt. Kunidana is felállt az ágyról, hogy egy mosollyal és biccentéssel üdvözölje a másik lányt. Eközben Erkanfled nővér is megérkezett, teljesen kitárta az ajtót, és köszöntötte a többi vadászt:
– Az erőszak legyen veletek!
– Viszont kívánom! – vágta rá Kaszás harcias vigyorral. – És a beszélgetés hogy sikerült?
– Talpraesett lányt kerítettél, jó vadász lesz belőle – válaszolt az idős papnő barátságos mosollyal.
– Ha a kapitány is befogad – tette hozzá Kyrtrud némi aggodalommal a hangjában.
Kunidana csengő hangon felkacagott, de pár pillanattal később elfojtotta a vigasságot egy mély lélegzetvétellel, ahogy az alakváltó szúrós szemekkel nézett rá. Ezután a vadászjelölt hirtelen mozdulatokkal fordult előbb a hórihorgas vén vadász, majd az szelíden mosolygó idősebb papnő felé, végül hirtelen felkiáltott Erkanfled nővérre mutatva:
– Akkor te vagy a kapitány?! …Tányi néni!
A leleplezett vezető két finom tapssal fogadta a felfedezést, majd zengő hangon szólalt meg:
– És természetesen befogadlak a közösségünkbe. Holtak seregei, halljátok szavam! Kyrtrud nővér a mai naptól fogva a testvérünk! Életét oltalmazzuk, halálát megbosszuljuk, botlását helyretesszük, győzelmét ünnepeljük!
– Az erőszak legyen veled! – kiáltott fel Kaszás a lángoló baltát a magasba emelve.
– Még sok-sok éven át! – tette hozzá Kunidana dallamos hangon.
A frissen felavatott vadász nagy lendülettel lehajolt és átölelte a kapitányt, aki korához képest egészen jól bírta a szorítást. Kicsivel később Kaszás is odalépett, hogy egy barátságos, de határozott vállveregetéssel egyrészt köszöntse fiatal testvérét, másrészt pedig kiszabadítsa az idős papnőt.
Erkanfled kapitány néhány mély levegővétel után elégedett mosollyal nézett fel az alakváltóra:
– Holnap egy ünnepi ebéddel fogjuk megünnepelni a csatlakozásodat, ahol majd bemutatkozol az összegyűlt vadászok előtt… Most nem lesz nagy tömeg, mert sok testvérünk harcol a betyárok ellen, de attól, hogy ők vadásznak, még nem fogjuk késleltetni azt, hogy te is belevágj a küzdelembe…
– Aztán meg úgyis hallanak majd a hőstetteidről… – tette hozzá Kaszás, aki most egészen vidámnak tűnt és játékosan forgatta a túlvilági lángokat hordozó kis baltáját.
– Vagy a rút halálodról! – kiabált közbe egy éles gyermekhang a kapitány háta mögül, a sötét folyosóról…